Annyi értelmetlen munkával eltöltött hónap után végre találtunk időt, hogy ismét rénhíreket gyártsunk a borzongani vágyó olvasóközönség számára. Már régóta terveztük Szendrei László könyvének ismertetését, de lekötöttek minket az olyan fontos feladatok, mint irodáink alapterületének felmérése, kívánságlisták összeállítása, hogy milyen irodaszereket, gépeket szeretnénk (úgysem adnak semmit), és a magas kancellária által kitalált egyéb hasznos mulatságok. Nem csoda, hogy lassan haladtunk a könyv olvasásával.

Szendrei László történész-szakreferens baráti tanácsait az Attraktor adta ki, miként a szerző más tudományos könyveit is (A turanizmus: definíciók és értelmezések 1910-től a II. világháborúig, 2010.; A „Magyarok istene”, 2014.). Közleményei jelentek meg a 19-20. századi eszmetörténetről, és írt ismeretterjesztő történelmi műveket is. Szerkeszti és részben írja a Kagylókürt című folyóiratot, amelyben többnyire régi magyar utazók kalandos életét ismerteti. Korábban fantasy-műveket írt, de azt unalmasnak találhatta, ezért lépett a tudományos szövegek alkotásának hímes mezejére.

Máté Péter − S. Nagy István: Mindig kell egy barát. Énekel Zalatnay Sarolta

A Baráti tanácsok nem meglepő módon előszóval kezdődik, melyből több fontos dolgot tudhatunk meg: 1) „az őstörténet üstjébe már régóta beleborult a különböző ideológiák és politikai divatok híg mosléka”; 2) a fenti mondatból kitűnik, hogy a szerző kedveli a képzavarokat (ezzel erős szimpátiát keltett bennünk); 3) az amatőr őstörténészek közé tartoznak az orvosok, a mérnökök, fizikusok, programozók és a nyelvészprofesszorok (innen kimaradtak a hátrafelé nyilazók és a történész-szakreferensek); 4) a szerző szimpatizál az amatőr őstörténészekkel, értük szól munkája, nem ellenük; 5) a szerző magyar őstörténet írását tervezi.

Az 1) pontban idézett moslékos metafora alapján reménykedhetünk, hogy a Baráti tanácsok karakteresen fűszerezni fogja, és netalántán még fogyaszthatóvá is teszi az őstörténet üstjében fortyogó borzalmas löttyöt. A nyelvészprofesszorok ellen már az előszóban megindított szittya huszárroham azonban inkább a „híg moslék” kategóriába tartozik.

Az I. fejezet címe: Módszertani ajánlások. Hat alfejezetre oszlik, melyből az első („Mi az őstörténet?”) baráti definíciót próbál adni a mindannyiunkat izgató kérdésre: mi lészen, hát, kutatásunk tárgya, az őstörténet. Mivel a meghatározással már sokan foglalkoztak, újat írni nem lehet, legfeljebb idézni más okosokat: vitatni egyes véleményeket, avagy csatlakozni egy másikhoz. A szerző szerint a magyar őstörténet Árpád népének honfoglalásáig tart. Vagyis nem ért egyet azokkal, akik szerint nem addig, hanem a kalandozások végéig, netán Gézáig, avagy Szent Istvánig. Mi ezt a terméketlen vitát egy általános definíció alkalmazásával lezárni javasoljuk: az őstörténet vagy valami, vagy megy valahova. Ezt ugyan Áron bácsi a sündisznóra mondta, de kozmikus érvényű bölcsesség, Stephen Hawking is megirigyelte volna.

PA-DÖ-DŐ - Kell egy jóbarát (Offisöl Video) (PA-DÖ-DŐ & Baltazár Színház, Szentendrei Szent András Általános Iskola Gyerekkórusa)

A második alfejezetben (Hivatásos, amatőr, dilettáns) Szendrei László osztályozza az őstörténészeket. Amatőr az, akinek nincs történész diplomája, de amúgy bölcsész – filozófus, irodalmár, nyelvész, teológus stb. A régész félig őstörténész, ő határterületen dolgozik. Szerintünk a történeti nyelvész legalább annyira határterületen dolgozik, mint a régész, aki kint a határban ás, továbbá a rendszerben nem találjuk azon régészek helyét, akiknek ugyan nincs történész egyetemi végzettségük, ámde akad a vitrinben egy-két történettudományi doktori diplomájuk. Szóval még van mit finomítani a rendszeren (pl. hová álljanak a paleogenetikusok?). Habár Sztálin elvtárs szerint a bolsevikok különleges anyagból vannak gyúrva, de ugyanezt képzelik magukról a történészek, régészek, nyelvészek is, ezért abba kellene hagyni a vitát arról, hogy kinek a papája erősebb. Az őstörténet kutatása csak több tudomány együttműködésével lehetséges.

Az amatőrök után következnek a dilettánsok. Szendrei László szerint ők olyan amatőrök, akik bolondok is. A szerző a dilettáns gondolatokat olvasván összevonja szemöldökét, de az amatőr őstörténészekkel szimpatizál. Nem ért egyet azzal a véleménnyel (mi sem), hogy a finnugor nyelvrokonság (ő a dilettánsok körében divatos finnugor-elmélet elnevezést használja) ellenzői mind bolondok és/vagy fasiszták, netán politikai bűnözők lennének, ellenben ők az igazság bajnokai, akik a valódi magyar őstörténetet kutatják, mely valódi őstörténet a könyvbéli mondat szerkezetéből következően kívül esik a finnugor nyelvrokonság körén (ezzel viszont nem értünk egyet).

A következő alfejezet címe azt ígéri, hogy az objektív történetírás problémája lesz itten kivesézve, majd feltálalva, de előbb a finnugrista gordiuszi csomó átvágásáról elmélkedik a szerző. Szerintünk a jelen (és némely korábbi) politikai kurzus már átvágta a finnugristákat, kár ezen tovább gondolkodni. Igaz, levágva még nincsenek. A szerző nem hiszi, hogy egy tudatlan és primitív, ámde finnugor eredetű magyar nyelvet beszélő népesség nyelvileg asszimilálta a magasabb kultúrájú lovasnomád szomszédait, majd rútul elmagyarosította őket. Szendrei László szerint a magyar nyelv finnugor eredete az a gordiuszi csomó, amit át kellene vágni. Ez valóban izgalmas tudományos probléma. Azon belül izgalmas nyelvészeti probléma. De mi köze hozzá egy történésznek? Nyugi, köze van hozzá, csak belengettük a gordiuszi csomó fölött himbálózó damoklészi kardot.

A finnugor felütés után a szerző klasszikusokat idéz arról, hogy történelem nem is volt, a történelem olyan, amilyennek elképzeljük. Tudományos objektivitás nincs. Ez utóbbi szerintünk is igaz, sőt az is lehet, hogy a tudományos objektivitás nem létezéséről szóló okos könyvek sem léteznek. Már, ha követjük a tudományos gondolkodás logikáját. A fejezetben leírtakat Szendrei László úgy összegzi, hogy a történelem az élet tanítómestere, vagyis azért kell a múltat tanulmányoznunk, hogy rálássunk a jelenre. Ez mind szép, de mi azért a magyar őstörténetre is szeretnénk rálátni.

Az első fejezet további alfejezetei először általában a tudományos szövegalkotásról tartalmaznak pár gondolatot (Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot? című könyve nyomán), majd kapunk egy jegyzéket az elolvasandó történeti forrásokról, utána pedig a legfontosabb magyar őstörténeti művekről. Az utóbbi listában szerintünk van néhány kakukktojás is, pl. Götz László és Padányi Viktor művei (és még egy-kettő). Ezeket is el lehet éppen olvasni, miért ne. Olykor azonban bántóan tudománytalanok. És hogy mitől tudománytalan egy tudományosnak látszó mű, azt pár oldallal korábban, az I/3. alfejezetben Szendrei László már kifejtette. Azt ott leírtak tökéletesen ráillenek a fent nevezett művekre.

A második fejezet címe: Mitől óvakodjunk? A szerző szerint a nyelvészettől és a nyelvészkedéstől. „Abban, hogy oly sokan megfelelő képzettség híján a nyelvészkedés ingoványos talajára léptek, jelentős része volt a nyelvészeinknek is…” (47. l.) Vicces gondolat. A hajótörésekért meg nyilván a hídépítők felelősek.

De tovább is van – ezután a kötet visszatérő motívuma lesz a nyelvészek fricskázása. A gonosz nyelvészek ugyanis „rátelepedtek” a magyar őstörténet kutatására, a történészek pedig önként s kéjjel alájuk feküdtek. E nászból pedig hamis magyar őstörténet született. Szendrei László hosszan idézi László Gyulát arról, hogyan történészkednek a nyelvészek, és látható örömmel idézi fel a régész Makkay János és a nyelvész Rédei Károly vitáját, amelyben szerinte Rédei megsemmisítő bírálatban részesült. A nyelvészek ekézése során a szerző olyan fontos igazságokat idéz, hogy a nép őstörténete nem egyenlő a nyelv őstörténetével. Ezt a 46. és a 49. oldalon is leírja, az 50. oldalon pedig megállapítja, hogy „a magyar nyelv őstörténeti korszakából „NEM beszélhetünk holtbiztos, megkérdőjelezhetetlen viszonyítási pontokról”. Ez annyira fontos igazság, hogy megérdemli nagybetűvel kiemelni. Ha nem történész, hanem nyelvész osztaná baráti tanácsait, akkor ugyanezen mondatban a magyar nyelv helyén magyar nép szerepelne. Persze, egyes amatőr és dilettáns őstörténészekhez hasonlóan Szendrei László is készségesen elismeri, hogy „a magyar nyelv és a finnugor nyelvek közötti kapcsolat és/vagy rokonság vitathatatlan”.  A kakukktojás itt a kapcsolat és a nyelvrokonság összemosásában van elásva. Kapcsolat pl. a magyar és a svéd között is van (lásd strand és skanzen), de rokonság az nincs. Az és/vagy Szendrei Lászlónál a magyar nyelv finnugor rokonságának finom elutasítását jelenti. A tudomány túléli az ilyeneket. Csak azt nem értjük, hogy a szerző történész létére miért nyelvészkedik? De olykor az sem jobb, amikor történészkedik. Véleménye szerint „a finnugor nyelvészek sem mennek a szomszédba egy kis dilettantizmusért, mikor belecsörtetnek a régészet és a történettudomány – és benne a magyar őstörténet – olykor tövisekkel teli bozótosába” (51. l.). A szerző itt írhatott volna inkább amatőrizmust, hiszen szerinte a dilettáns őstörténészek zavaros intellektusúak (lásd 16. l.), és ezen nézetének fényében igen durva a finnugor nyelvészeket testületileg lehülyézni (persze a szerző nem erre gondolt, ámde akkor a dilettáns őstörténészek definíciója hibádzik kicsinyest). A belecsörtetést állítólag Bereczki Gábor is megvalósította, amikor azt írta, hogy magyar testvéreink délibábos őskeresésében „nagy szerepet tulajdoníthatunk a nemesi történelemszemlélet továbbélésének”. Szendrei László szerint a nyelvészek állítólagos dilettantizmusa abban rejlik, hogy a 19-20. századi alternatív nyelvészkedést korábbi gyökerekre vezetik vissza, holott azt csak ezen századok szemszögéből lehet értelmezni. És még: nem a nemzeti kisebbségi érzés kompenzálására találták ki a magyarok a dicső szkíta-hun ősöket, mivel azok már a magyarokkal foglalkozó legkorábbi történeti forrásokban is fellelhetők. Ez így együtt nagyon nem igaz: 1) Horvát Istvánnak, a 19. századi alternatív nyelvészkedés vezéralakjának őstörténet-koncepciója Otrokocsi Fóris Ferenc (1648–1718) héber –magyar nyelvrokonítására megy vissza, anélkül nem érthető meg. 2) A nemesi történelemszemlélet továbbélésének megállapítása nem dilettantizmus, Bibó István 1948-as tanulmányában (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem) a „werbőczyánus köznemesség” szókapcsolatot használja. 3) Werbőczy István tette a magyar jogrend alapjává a hun–magyar rokonságot (lásd Tripartitum), és a rákosi végzésben ő írt arról, hogy nincs szükség idegen királyokra, mivel a magyar nemzet nem lehet másoknál boldogtalanabb és alább való. Továbbá Magyarország a kereszténység (értsd Európa) védőbástyája. Mindez azt bizonyítja, hogy a magyar nemzeti kisebbségi érzés nem 19–20. századi fejlemény, az már ott virult a 15–16. századi magyar köznemesség busongó fejében. Werbőczy nézeteiben tetten érhető a hun–magyar rokonság hitének és a magyar kisebbségi érzésnek közös eredete. És ez már akkor többévszázados hagyományra ment vissza: Anonymus az ősi magyar nemzetségek érdekeit védte krónikájában, és a Gesta Hungarorum után nem sokkal kiadott Aranybulla muszlim- és zsidóellenes paragrafusai is a magyar kisebbségi érzés és idegenellenesség bizonyítékai.

Máté Péter: Azért vannak a jó barátok

Szóval, ebben az esetben nem a nyelvészek, hanem Szendrei László csörtetett be árkon-bokron át az őstörténet-kutatás bozótosába, ahelyett, hogy a könyvtáron keresztül próbált volna bejutni. A szerző vigasztalására tudunk olyan példákkal is szolgálni, amikor nyelvészek valóban amatőr módon történészkednek. E példák azonban más könyvek ismertetésébe valók. Sajnos most vissza kell térnünk a Baráti tanácsok további finnugorellenes filippikáihoz és egyéb tartalmi tévedéseihez. A szerző szerint a „finnugor-elmélet” tudományhatalmi helyzete csak növeli a finnugorellenességet, amely amúgy az ellenérzők azon téveszméjén alapul, hogy a „népfaj” és a nyelv azonos. Ez utóbbi igen pontatlan meghatározás, de a lényegét érteni véljük, és magunk is írtunk az e téren tapasztalható fogalmi zavarról. A finnugor nyelvrokonság másokat elnyomó tudományhatalmi helyzete egy amatőr őstörténészek körében divatos közhely, városi legenda. Szendrei László viszont ebből a tudományhatalmi helyzetből vezeti le, hogy „a magyarsággal 895 előtt bizonyíthatóan kapcsolatba került, de nem a finnugor nyelvcsaládba tartozó népek nyelveit illetően … nem folytak és folynak komoly és hivatalos – értsd: akadémiai szintű kutatások, összehasonlító vizsgálatok”. Ezt az állítást nem tudjuk hová tenni. Folytak és folynak ilyen vizsgálatok, csak éppen megerősítették azt a tényt, hogy a magyar nyelv nem a török, hanem a finnugor nyelvek közé tartozik. Gombocz Zoltán, Németh Gyula, Ligeti Lajos és mások számtalan művét lehetne idézni. Ha ezek nem is, de egy frissebb alapmű, Berta Árpád és Róna-Tas András: West Old Turkic című munkája csak ismerős kell legyen a szerzőnek. Biztosan hallott, netán olvasott is róla. Miért felejtkezik meg az említéséről egy jól hangzó, ámde teljesen alaptalan állítás kedvéért?

Tovább olvasva a szöveget az amatőr őstörténészkedés újabb bugyraiba ereszkedünk le, a „mennyi az annyi” témakört körüljárva. Szendrei László azt állítja, hogy a 4-500 finnugor eredetű szó „nem jelentheti a finnugor nyelvrokonság kizárólagosságát, hiszen jól tudjuk, hogy a magyar nyelvnek több százezres szókincs-állománya van”. Ez megint nyelvészkedés egy történésztől, egyébként pedig demagóg hangulatkeltés. Egyrészt ez a 4-500 szó továbbképzett alakjai révén sokkal több, másrészt statisztikailag igazolt, hogy a beszélt és írott nyelvben e szavak és képzett alakjaik többségben vannak az egyéb eredetű szavainkhoz képest, továbbá a „finnugor nyelvrokonság kizárólagossága” szókapcsolat azt feltételezi, hogy a szerző szerint egy nyelvnek több rokonsága lehet. Amatőr gondolat. Nyelvrokonság csak egy van. A magyar nyelv nem lehet egyszerre a finnugor és egy másik nyelvcsalád (pl. ausztronéz, dravida, török, mandzsu-tunguz stb.) tagja is.

A II. fejezet további részeiben Szendrei László egészen belejön a nyelvészkedésbe. Óva int attól, hogy belepottyanjunk „az etimologizálás hívogató csapdájába” (II. 1. 2. fej.), majd a „sumer-szál kibogozásában is jó nyomon indul el. Meg is ijed magától, ezért gyorsan beidézi Bakay Kornél amatőr nyelvészkedő megjegyzését arról, hogy a sumer nyelvnek vannak ékírásos emlékei, viszont a finnugor alapnyelvnek nincsenek. Úgy látszik, nemcsak neki mint történésznek szabad nyelvészkednie, de az őstörténet-kutatás határterületén mozgó régészeknek is.

A II. 1. 4. alfejezet „A magyar mint ősnyelv” címen egy ragályos fantáziával szembeni óvatosságra int. Itt csak annyi a probléma, hogy a szerző itt-ott keveri az ősnyelv és az alapnyelv fogalmát. (Az más kérdés, hogy itt is nyelvészkedik – váljék egészségére).

A rovásírásról szóló fejezettel (II. 1. 6.) már meredekebb hegyormok felé tör. Varga Gézát idézi, aki szerint a kutatásnak át kell lépnie „az északi őshazát feltételező őstörténeti prekoncepción”. Szerintünk az a prekoncepció, hogy egyesek ilyen őstörténeti prekoncepciót feltételeznek. Szendrei László a nem létező prekoncepciót látja abban, hogy Sándor Klára a székely rovásírást nem hasonlítja össze a sumer, japán, etruszk stb. írásjelekkel. Mi viszont a józan tudományosságot.

A II. fejezet a nyelvészkedésből kikeveredve eljut „A kitalált közép-kór” elméletének ismertetéséhez (II. 2., 88–133). Ez a kitalálmány nem érdemli meg, hogy ennyi betű, szó és mondat pazaroltassék rá. Az ötletet amatőr őstörténészek sem vehetik komolyan. Ha mégis, ott nagy a baj. E témára elég lett volna 4-5 oldal a Vegyes dolgok, apróságok című fejezetben (II. 6., 281–300.) Igen ám, de a szerző korábban már írt róla… (Szegény avarok! Gondolatok Tóth Gyula: A magyar krónikák és a kitalált középkor c. könyve kapcsán. In: Könyv és Könyvtár XXVI. 2004. 337–350.) Úgy látszik, nem volt szíve meghúzni a saját szövegét.

Az agyonpihent elmét kívánó kitalált középkor után következik a kitalált források számbavétele (II. 3. A sosemvolt források, 134–171.) Ez nagyon hasznos fejezet. Szándékos hamisításokkal és csúsztatásokkal foglalkozik, mint pl. az Arvisura, az iszfaháni kódex, az I. András korára datált hamis imák stb. E fejezethez csupán annyi megjegyzésünk van, hogy mostanában más amatőr őstörténészek is foglalkoznak az Arvisura eredetével. Nagy erőket fordítanak a mű történeti alapú cáfolatára. Egy nyelvész ebben az esetben könnyebb helyzetben van: midőn meglátja, hogy az állítólagos ősföldön, Ataisz szigetén egykor létezett egy Kosztroma nevű település, akkor a könyvet szépen becsukja és a következő lomtalanításig elhelyezi a sublót mélyén. Ha nagyon ideges lett, akkor pedig a sutba vágja.

A könnyedebb témák után a negyedik alfejezetben az őshazák kitárgyalása következik. A magyar krónikás hagyomány Szkítiából eredezteti az őseinket. E nem kis területen belül kevés további támpontot kínálnak a leírások. Nemcsak az Etil és a Tanaisz folyók beazonosítása, hanem a meótiszi mocsarak lokalizálása is kétséges. Ezután Magna Hungaria fogalmát elemzi Szendrei László. Ez az elnevezés kétségtelenül a 13. századi utazók beszámolóiból került az európai köztudatba. A Julianust követő szerzetes utazók Magna Hungariát azonosították Baskíriával. Szerintünk lehet, hogy ehhez az ihletet Julianustól kapták. A szerzőnek azt az állítását, hogy „Julianus Magna Hungariája nem azonos a 9. század előtti keleti magyar területekkel” meghökkenve olvastuk. Hiányoltuk a bizonyítást. Jelenleg annyi bizonyos, hogy a Julianus által fölkeresett volgai bulgár város közeléből ismert egy ősmagyar temető (Bolsije Tigani), melyben honfoglalás előtti sírokat is feltártak. Pár sorral lejjebb haladva az olvasással, azt látjuk, hogy a szerző Vásáry István és Zimonyi István azon véleményéhez csatlakozik, hogy a Julianus által megtalált magyarok a bulgárokkal érkeztek a Közép-Volga vidékére. Ez a vándorlás a 8-9. században történhetett. Vagyis, ha így volt, akkor sem a 9., hanem a 8. század előtti magyar területek nem azonosak a Julianus nyomán elterjedt Magna Hungariával. A régészek azonban egyelőre nem találják nyomát a 8. században és előtte is már a bulgárokkal együtt élt magyaroknak Magna Hungariától délebbre. A régészet eredményeiről, a régészeti adatok felhasználásáról igen kevés baráti tanácsot kapunk. Jó lett volna a kötetben erre a témakörre bővebben kitérni.

Jugria kérdéséről a szakirodalmat követve kapunk értékelést a II. 4. 3. fejezetben. Összefoglalva: Jugria mint magyar őshaza az orosz krónikaírók és -szerkesztők elmeszüleménye.

A nyugat-szibériai őshaza dőlésszögével foglalkozó következő fejezet azonban előítélettel terhes. Miként Magna Hungaria kapcsán, itt is megfigyelhető a szerző azon törekvése, hogy az ősmagyarokat minél távolabb tartsa a Dél-Urál és Nyugat-Szibéria ligetes területeitől, az erdő és a sztyepp határsávjától. Róna-Tas András szerint megdőltek a nyelvészeti bizonyítékai annak, hogy az ugor őshaza Nyugat-Szibériában volt. Igen, ő ugor őshazát írt, Szendrei László mégis azzal kapcsolatban idézi, hogy a magyar őshaza nem lehetett Nyugat-Szibériában. A kettő kicsit nem ugyanaz. Ezután hosszú idézet következik Makkay Jánostól, aki régészeti alapon állítja, hogy magyar őshaza Kr. e. 1000 táján és előtte nem lehetett Nyugat-Szibériában. Hozzátehetjük, hogy utána sem egy darabig. Régészetileg kb. a Kr. utáni 5. századtól visszafelé menve nagyon legyengülnek az értékelhető nyomok. Viszont azok mind Nyugat-Szibéria felé vezetnek, egyelőre alig ismert különböző kultúrák felé. Aki mindenáron hunkodni akar, annak ezen alig ismert kultúrák származására kell rárepülnie.

Dobos Attila – Szenes Iván: Szervusztok régi barátok. Énekel Zalatnay Sarolta

A Kárpát-medencei magyar őshaza lehetőségét tárgyalva a szerző enyhén saját nívója alá száll, amikor megjegyzi, hogy ez neki igen szimpatikus lenne. Szerencsére később felülemelkedik magán, felsorolván az elmélettel kapcsolatos kérdéseit, és a kérdésekbe burkolva teljes cáfolatát is elvégzi ezen blőd ötletnek. Akkor mégis mitől rokonszenves neki? A blőd mint jelző esetleg erősnek tűnhet, úgyhogy megmagyarázzuk: az elmélet képtelensége abban rejlik, hogy olyan korban feltételezi létezőnek a magyar népet, amikor az még nem rendelkezett magyar nyelvével és magyar identitásával. Akkor és itt a történeti adatok hiánya és a nyelvészeti adatok bizonyítása szerint magyar nép nem létezett. Azon ellenben nem csodálkoznánk, ha egyes magyar emberekről kiderülne, hogy többezer évvel ezelőtt már a Kárpát-medencében éltek az őseik.

Az őshazák után két kisebb alfejezetben az archeo (vagy paleo)botanika, az antropológia és az archeo (vagy paleo)genetika eredményeit és lehetőségeit foglalja össze a szerző, majd az egész II. 4. alfejezetet úgy foglalja össze, hogy akár több őshaza is lehetett. Ezt úgy érti, hogy a honfoglaló magyarság több etnikai csoportot olvasztott magába, mely csoportoknak saját történelmük volt, saját őshazával. Emellett még az is elképzelhető, hogy egy etnikumnak/népnek nyelve és kultúrája különböző korokban és területeken szilárdult meg, tehát adott esetben külön nyelvi és kulturális őshazáról kell gondolkodnunk.

A II. fejezet 5. alfejezete igen hívogató címmel csalogat: Káosz az égben, káosz a földön, avagy az ősmagyarok vallási élete. Vajon születhet-e ebből a káoszból rend? Biztosan, csak kicsit sokáig tart elolvasni. Ez a fejezet is csak marginálisan érintkezik a könyv alapvető témájával, a magyar őstörténettel, s ahhoz képest ugyanolyan túlírt (210–280. l., ez a könyv leghosszabb része), mint a másik marginális témával a kitalált középkorral foglalkozó fejezet. A túlírtság oka ugyanaz: a szerző már publikált e témában, s aki nem olvasta monográfiáját (A „Magyarok Istene”), az most büntiből itt megkapja a zanzásított változatot. Minden elismerésünk Szendrei Lászlóé, hogy erről az alig adatolt témáról ennyit össze tudott írni. Éppen az adatok hiánya akadályozza, hogy elgondolásainak értékelésére vállalkozzunk. Gondolkodni viszont érdemes a témáról. Mi a régészet felől próbáltunk a káosz egyik eleme felé közelíteni.

A következő alfejezet a Vegyes dolgok, apróságok címet viseli. A szerző néhány amatőr őstörténeti vándormotívumról fejti ki a véleményét, pl. Pártus= pártos, Jeruzsálem= Szent Sólyom stb., leszámol néhány tévhittel: a sosemvolt Trefort-mondatokkal (ez inkább a Sosemvolt források fejezetébe illene) és az Alföld mint a sztyeppe legnyugatibb csücske című hiedelemmel, a II. 6. 2. fejezet pedig Hunfalvy Pál szerepét elemzi a magyar őstörténet-kutatásban. Vitatkozik Hunfalvy egyes nézeteivel, melyeken mind a finnugrisztika, mind az őstörténet-kutatás túljutott. Ezt más amatőrökhöz hasonlóan Szendrei László sem akarózik észre venni. Ennél nagyobb probléma, hogy lebegteti Hunfalvy Habsburg-ügynökségét. Úgy gondolja, a neves tudós vélt vagy valós ügynökmúltja alighanem örökre titok marad. Meglehet, habár mi találtunk néhány adatot annak a városi legendának a születéséről, hogy a finnugristák Habsburg-bérencek lennének. Viszont akár azok voltak, akár nem, ez tudományos műveik értékéből semmit sem von le. A rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban ismertté vált néhány beszervezett tudós és művész neve. Az amatőr őstörténet-kutatásban Kiszely István jut hirtelen az eszünkbe. Ügynökmúltja ellenére művét Szendrei László fölvette az ajánlott művek listájára. Jól tette. Helyenként átütő tudománytalansága miatt azonban mégsem.

A baráti tanácsok kutatási ajánlásokkal fejeződnek be (III. fej. 302–319.). Itt is akad néhány csemege, amin elcsámcsoghatunk. Szórakoztatónak találtuk a szerző azon állítását, hogy Vásáry István turkológus a finnugrisztika szemüvegén keresztül vizsgálja a magyar őstörténet nyelvészettel kapcsolatos részét (III. 2. Nyelv és rovás, 304. l.). Szerintünk inkább a tudomány szemüvegén, de egyezzünk meg abban, hogy Vásáry István nem visel szemüveget. Akad azonban olyan állítás ugyanezen fejezetben, amelyen azóta is hüledezünk. Szendrei László örvendezik azon, hogy végre vizsgálják a a magyar nyelv és a mongol, mandzsu-tunguz, török nyelvek kapcsolatát. Mint fentebb írtuk, a tévtanok kategóriájába tartozik, hogy ez korábban nem lett volna tudományos szokásban. Az utóbbi években látni vélt megmozdulás bizonyítására a szerző a Szentkatolnai Bálint Gábor emlékére rendezett konferenciát említi meg. Bálint Gábor kiváló leíró nyelvész volt, ezért lehet is őt ünnepelni, a történeti nyelvészet módszereit azonban elutasította, a finnugor nyelvrokonságot pedig azon a bizonyos werbőczyánus hagyomány talapzatán állva bírálta. Erre vonatkozó több mondatok idézhetők Tamil (dravida) tanulmányok két részben című művének bevezetéséből:

„Az uhor, uher, ugri, ugor nevezet az 'Unugur stb. alak otromba, szláv torzítmánya és semmi köze a Vogulok zűrjén nyelvű Jögra-jasz (Jögra-folyó nép) nevével, a miből csak a Finnisták tudnak ugor alakot elővarázsolni, hogy a nemzetünk eredetét oda vigyék, a hová őket szivük annyira vonzza.” (8. l.)

E bevezetés után pedig áradnak Bálint Gábor tamil–magyar szóegyezései (többezer). Bálint Gábor mennybe menesztése alatt pár mondattal Szendrei László a következőt írja:

„Őseink és a vizsgálandó nyelvet beszélő nép között mindenképpen legyen kézzelfogható, egyértelmű, forrásokkal is igazolható történelmi kapcsolat!

Ha mégis találnánk nyelvi hasonlóságot történetileg nem igazolhatóan kapcsolódó népek nyelveiben, akkor utána igyekezzünk a történeti kapcsolatot igazolni.” (306. l.)

Ez nagyon igaz. Ellenben hogy is állunk a tamil–magyar történelmi kapcsolatokkal? Vajon mikor kolbászoltak őseink a tamilok által lakott Sri Lanka szigetén? Miért olyan jó a szerzőnek beállni a tamil–magyar nyelvrokonságot hirdető Bálint Gábort ünneplők közé? Csak nem a finnugorellenes puffogásaiért?

A kötet végén található irodalomjegyzék tizenöt oldalas. Hiányoljuk belőle a művek csoportosítását a szerzők szerint: T= tudományos, A= amatőr, D= dilettáns. Enélkül az irodalomjegyzék félkarú óriás.

Reméljük, ismertetésünkkel segítettünk Szendrei Lászlónak, hogy megírja a maga magyar őstörténetét. Érte szólt e munka, s nem ellene.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése