A Nemzeti Színház nemrégiben mutatta be Bródy Sándor A tanítónő című színművét. Ebben a darabban felbukkan néhány szórványos utalás a finnugrisztikára. De honnan származnak ezek a motívumok, és milyen szerepük van a darabban?

Bródy Sándor
(Forrás: mek.niif.hu)

Bródy Sándor 1907-ben írta meg A tanítónőt, e falusi életképet három felvonásban, melyet legkiérleltebb színpadi művének tartanak. Ősbemutatója 1908-ban volt a Vígszínházban, mégpedig nem kevés, a darab terjedelme, s főleg pesszimista lezárása miatti huzavona után (Bródy végül beletörődött abba, hogy happy endinggel kell zárulnia a darabnak, amit maga azonban „limonádés”-nak nevezett); a bonyodalmak még később is folytatódtak a magyar faluról. Tóth Flórának, a friss diplomás, lelkes eszméktől vezérelt tanítónőnek a társadalmilag vele szembenálló, őt erkölcsileg megalázó poros faluban, ahonnan végül – hogy emberi tartását megtarthassa – mindenképpen mennie kell, csupán egyetlen hozzá hasonló, a tanítónő pártájára álló szellemi-lelki társa akadhat, a szegény és kilátástalan sorsú Tuza tanító. Komoly embernek vallja magát, tudósnak, aki huszonkét évesen kapta meg középiskolai tanári oklevelét, de aki kénytelen vidéki tanítónak állni, ha meg akarja keresni a kenyerét. Szürke, nekikeseredett fiatalember, beválthatatlan tudósi reményekkel. Bródy novellák sorában és színpadi műveinek is nem egy darabjában foglalkozik a tehetséges és lelkes fiatal értelmiségiek pályájának indulásával, sorsukkal. Hősei között azonban alig akad olyan, akinek életpályája így vagy úgy ne fulladna kudarcba, nem egyszer tragédiába. A darab két ifjú tanítójának sorsa sem különb. A darab a szállásadó lányának és Tuza tanítónak a párbeszédével indul:

TANÍTÓ: Már kártyáznak?

KÁNTORKISASSZONY: Ma későn kezdték. Csak reggeli nyolckor. Vasárnap van. A tanító úr nem kártyázik soha?

TANÍTÓ: Én komoly ember vagyok. Ha úgy tetszik: tudós.

KÁNTORKISASSZONY: Ilyen fiatalon?

TANÍTÓ: Huszonkét éves koromban középiskolai tanári oklevél volt a zsebemben. És most itt tanító vagyok.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

És amikor a kántorkisasszony sétálni hívja, elutasítóan így felel neki:

TANÍTÓ: Nekem nincs jogom nőnek hízelegni. Én egy sorsüldözött filológus vagyok. Még csak egy embert sem ismerek, aki ismerne egy képviselőt. Mi elszaporodtunk, de az iskolák nem... A helyettes tanárokat is főhercegek protezsálják. Az egyetemi professzorok fiai se kapnak állást gimnáziumban, kénytelenek mindjárt egyetemi tanárok lenni... Lefokoztam magamat, idejöttem ábécét tanítani. De családot nem alapíthatok. Legalább megírom a nagy osztják szótárt.

KÁNTORKISASSZONY: És mi lesz akkor, ha megírja a nagy osztják szótárt?

TANÍTÓ: Meglesz…

Tuza tanító, hogy morális támaszt nyújthasson a megalázott Flórának, s mert persze szereti is, felajánlja, hogy feleségül veszi, amire a lány, kétségbeesésében, egy darabig még hajlik is. A tanító boldogan készül a házasságra, ám a darab vége felé elkeseredetten így fogalmaz (harmadik felvonás, első jelenet):

TANÍTÓ: … Mennyi lombfűrészmunkát csináltam néki. Mérték után csinál­tat­tam magamnak Szegeden ruhát. Petőfi összes lírai verseit leírtam néki. Magam is eredeti verseket írtam, bárha ezt nem szoktam. Én tudományos elme vagyok, én finnista vagyok, én szamár vagyok.

IFJ. NAGY: Nyugodj meg, tanító úr. Okos ember vagy, becsületes ember, jellem!

TANÍTÓ: Egy nagy kertbe, egy kis tanítói lakba vittem volna. Növényeket és énekesmadarakat ettünk volna. Én írom az osztják etimológiát, ő a vállamra hajtja a fejét.

IFJ. NAGY: Lassan ég a faggyúgyertya!

TANÍTÓ: Csak csúfolódni méltóztatik velem a nagyságos úr!

Mindössze ennyi a „finnugrisztika” a darabban. Mit tudunk meg tehát a tanítóról? Ha középiskolai tanári oklevele van a századforduló idején, akkor egyetemet kellett végeznie. Tudósnak, finnistának mondja magát, azaz finnugristának, mégpedig olyannak, aki osztjákológus, aki osztják szótárt ír vagy szándékozik írni. Az alföldi falu tanítójának életperspektívája és az egyetemet végzett tanár tudósi ambíciója közötti különbséget, e kilátástalanul áthidalhatatlannak bizonyuló távolságot hangsúlyozza, ha úgy tetszik szimbolizálja „a nagy osztják szótár”, amiről még azt is megtudjuk, hogy etimológiákat is tartalmaz. A szótár emlegetésére a darabban senki nem reagál. Senki nem kérdezi a tanítótól, kik vagy mik az osztjákok, s azt sem, hogy mi az etimológia, s nyilvánvalóan nem azért, mert valamennyien, akik e párbeszédekben részt vesznek, tudják, miről van szó. Fogalmuk sincs róla.

Halászó osztjákok (hantik)
(Forrás: Wikimedia Commons / Jankó János)

A tanító úr azonban kicsit csodabogár a faluban, semmibe vett, szegény figura – akibe a kántorkisasszony szerelmes ugyan, s akit Tuza tanító riválisa, az ifjú Nagy végül vállveregetően becsületes jellemnek is nevez –, így hát kit is érdekelne bármi is, amit képvisel vagy amiről beszél, legyen az tudomány, például osztják szótár vagy bármi más.

De mit érthetett Bródy „a nagy osztják szótár”-on, vajon valós vagy kitalált munkára utal-e itt Tuza tanító álmainak netovábbjaként? Annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy miért éppen finnugristának tette meg az író a tanító figuráját, nem vállalkozhatom, az irodalmári feladat, de arra talán igen, hogy megkíséreljem bemutatni a „mintát”, a valós hátteret, amelyből ötletét merítette. Kezdjük azzal, hogy minden Bródy-filológia hangsúlyozza a tényt: Bródy nem volt iskolázott, tanult író. Jószerivel még középiskolai tanulmányait sem fejezte be családja nagy szegénysége miatt, egyetemre nem járt, nyelveket nem tanult, s német nyelvi tudása is igen hiányos volt, ami egy monarchiabéli hírlapíró és szerkesztő esetében valóban feltűnő. Mindez persze nem jelentheti, hogy műveletlen lett volna, éppen hogy nem, de az elmondottakat azért kell ebben az összefüggésben hangsúlyozni, hogy láthatóvá váljék, Bródy nem valamely oktatási intézményben sajátított el olyan ismereteket, amelyek megmagyaráznák, honnan lehetett tisztában azzal, mivel is foglalkozik egy finnista. És amennyire tudom, illetőleg amennyire a Bródy-filológia azt tudnom engedi, nem is tanulmányozott olyan szakirodalmakat, amelyek mondott ismereteit magyaráznák.

Bródy azonban hírlapíró volt és szerkesztő is, mégpedig, méltán, nem is csekély elismertségű. Kolozsvárott az Erdélyi Híradónál, az Erdélyi Képes Újságnál (hat hónapig ő maga volt a szerkesztője, majd később a csaknem fél évig megjelenő Magyarságnak is), a Kolozsvári Életnél és a Magyarországnál, Budapesten pedig a Budapesti Hírlapnál, a Magyar Hírlapnál, az Új Időknél, a Pesti Hírlapnál, A Nap, Az Újság és Az Est című lapoknál dolgozott – rangos felsorolás. „Hatvany Lajos írta Bródyról, hogy vérbeli újságíró volt, sokhangú, sokat átfogó…”, s Babits szerint Magyarországon az irodalmi újságírás nyelvét Bródy teremtette meg. Ami szükségképpen azt jelenti, hogy jól értesültnek kellett lennie, a szó legpozitívabb értelmében. Ennél is lényegesebb azonban, hogy két éven keresztül Fehér Könyv címmel irodalmi és publicisztikai folyóiratot adott ki, melyet nem csak egymaga szerkesztett, de egymaga írt is, hogy azután Ambrus Zoltánnal és (a hamarosan kiváló) Gárdonyi Gézával közösen adja ki, illetőleg írja 1903 és 1906 között a Nyugat előfutárának számító, komoly visszhangot kiváltó Jövendő című hetilapot, melynek összesen tizenkét kötete jelent meg.

Bródy és Gárdonyi közös szobra Egerben
(Forrás: Wikimedia Commons / Pasztilla aka Attila Terbócs / GNU-FDL 1.2)

Az irodalmi élet legnevesebbjei dolgoznak a Jövendőnek Mikszáth Kálmántól Krúdy Gyuláig, Szomory Dezsőtől Eötvös Károlyig. Programját így fogalmazza meg 1903-ban: „A jövendőért íródnak e lapok, és … minden téren mindenféle események nyomát és az emberi tudás fejlődését frissen kísérik”.

Mindezen munkálkodásaira azért kell ilyen hangsúlyozottan felhívni a figyelmet, hogy igazolva álljon Bródy jó tájékozottsága s érzékenysége mindarra vonatkozóan, ami a magyar társadalomban a maga korában végbement, annak művészeti vagy tudományos vonatkozásaival együtt. Márpedig történt egy s más a 19. század legvégén a magyar tudományos életben, oly események, amelyeknek hozadékai jó időre munkát és publikálni valót adtak a benne résztvevőknek. Szempontunkból csupán egyetlen esemény a kiemelendő, Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai utazása 1897-1898-ban, melynek tudományos összefoglaló kötetei 1900 és 1905 között jelentek meg. Bródy innen szerezhetett tudomást a finnológiáról, az osztjakológiáról.

A nagy földrajzi felfedezések a 19. századra már lényegében lezárultak, s így a további expedíciók számára inkább a már feltárt területek alaposabb megismerése volt a cél különféle, túlnyomórészt természettudományi tekintetekben. 19. századi, Magyarországról Ázsiába indult tudományos expedíciókban éppen nem szűkölködtünk (Cholnoky Jenő, Kőrösi Csoma Sándor, Lóczy Lajos, Stein Aurél, Széchenyi Béla gróf, Vámbéry Ármin). Zichy három, 1895 és 1898 közötti expedíciójának célja a magyarok őstörténetének, a Kaukázus és Közép-Ázsia egyes részeinek jobb megismerése volt. A harmadik ázsiai utazásra Zichy a kor legjelentősebb tudósai közül a földrajz- és néprajzkutató Jankó Jánost, a régész Pósta Bélát, a zoológus Csiki Ernőt és a nyelvész Pápay Józsefet kérte fel, a cél pedig Szibéria és Kína egyes területeinek a bejárása volt.

Zichy Jenő és Pósta Béla
(Forrás: Wikimedia Commons)

Jankó, Pósta és Pápay közreműködése mikéntjének és tartalmának meghatározása, amiként az egész expedíció megtervezése is Zichy sajátságos, a tudományos ismereteknek és érveknek sok tekintetben ellentmondó (azaz például a finnugor rokonságot is tagadó), illetőleg csak nagy győzködések árán engedelmeskedő magatartása miatt nem ment egyik napról a másikra. A viszályokról, olykor csaknem párbajozásig menő nézeteltérésekről jó áttekintést ad Szádeczky-Kardos Lajos, illetőleg finnugrisztikai szempontból Rusvai Julianna kitűnő összefoglalása, de sok részlettel szolgál Fazekas Jenő is az Északi osztják medveénekek nagy bevezető tanulmányában. Pápay és Zichy kapcsolata azonban, nagy szerencsénkre, kedvezően alakult, jóllehet Pápay sem szűkölködik a kritikákban, amikor magánleveleiben emlegeti.

Zichy harmadik útja, érthetően, komoly publicitást kapott akár a napi sajtóban is, rendre tudósított róla például a Pesti Hírlap s más orgánumok. Az a tény pedig, hogy Pápay maga is a hírlapokból értesült arról, mi is lesz (a gróf tervei szerinti, de szerencsére nem azok szerint realizálódott) kutatási útvonala, nem azért figyelemre méltó, mert oly annyira emlékeztet jelen viszonyainkra, hanem azért, mert jól mutatja éppen azt, amire kíváncsiak vagyunk: 1898-ban bőven értesülhetett a nagyközönség az expedíció körüli részletekről, hát még egy hírlapíró. Pápay ezekben a híradásokban, s még később is, többek között „philologus”-ként említődik – emlékezzünk csak Tuza tanító szavaira: „Én egy sorsüldözött filológus vagyok”. Valójában az is volt, ha persze nem is sorsüldözött, noha a gyűjtőmunka megpróbáltatásai során, melyekről naplóbejegyzései rendre tudósítanak, még érezhette is volna magát annak. És ekként jelöli meg őt Zichy is ajánlólevelében: „E sorok átadója Pápay József philologus, akiről már több ízben szólottam is.” Ennél még érdekesebb számunkra az, hogy az expedíció tudományos eredményei milyen publicitásban részesültek.

A Zichy-féle harmadik expedíció eredményeit közzétevő ötödik kötet a következő címet viseli: Osztják Népköltési Gyűjtemény. Az osztják népi hitvilágra vonatkozó hősi énekek, istenidéző igék és medveénekek. Reguly Antal hagyatéka és saját gyűjtése alapján közzéteszi: Pápay József. Zichy Jenő gróf harmadik ázsiai utazása. V. kötet. Budapest – Leipzig. 1905. LXXXII + 282. „A kritika Pápay munkásságát nagy elismeréssel fogadta, kiemelve azt az értékes szolgálatot, amelyet a Reguly-féle szövegek megfejtésével tett a finnugor nyelvtudománynak” – írja erről Fazekas , s lábjegyzetben közöl egy sort mindazokból a kritikákból, ismertetésekből, amelyek 1905-ben a munka megjelenése nyomán születtek. Mindezen írások megjelenési helyei számunkra több mint tanulságosak: Nyelvtudományi Közlemények, Keleti Szemle, Ethnographia, Földrajzi Közlemények, s nem csak tudományos orgánumokként a Vasárnapi Újság, a Budapesti Hírlap, a Magyarország, a Brassói lapok, a Globus is szerepelnek a sorban. Azok a lapok tehát, amelyek közül nem egynek ugyan éppen ebben az esztendőben Bródy nem volt a belső munkatársa, de előtte, utána nagyon is, s kétségünk sem lehet felőle, hogy olvasnia kellett őket. S türelmes filológiai munkával nyilván kideríthető, írt-e vajon róluk ő maga is, hiszen ez sem zárható ki. 1905 pedig még egy további Pápay-publikáció miatt is igen fontos: ebben az esztendőben jelent meg a Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén című, a tudományos világ számára készült beszámolója, mégpedig az akkor még Gyulai Páltól szerkesztett és a Franklin Társulattól kiadott Budapesti Szemle 1905. évfolyamának 345. számában (melyből különnyomat is készült 44 oldalas kiadványként), ami a Jövendőt szerkesztő és író Bródy előtt sem lehetett ismeretlen.

Pápay József
(Forrás: mek.niif.hu)

Tudjuk, hogy Pápay szinte rettegett attól, anyaga ugyanarra a sorsra jut, mint Regulyé és másoké, akik maguk már nem tudták publikálni gyűjtéseiket. Éppen ezért törekedett arra, hogy lehetőség szerint mindent feldogozzon, s valóban, a feldolgozás megtörtént, ám a publikálás már nem. Különös súlyt helyezett arra, hogy szótárát, a „nagy osztják szótárat”, melynek tervéről, illetőleg munkálatairól szinte minden beszámolójában és magánlevelezésében is megemlékezik, tető alá hozza. Mintát hozzá a finnek szolgáltatták számára: a szótári feldolgozásban „követtem finn nyelvésztársaink példáját, a jegyzeteket könnyen pótolja a szótár” (Pápay 1906. 323). Úgy vélte ugyanis, hogy mindazokat a nyelvi és tárgyi magyarázatokat, amelyek a szövegekhez kapcsolódnak, szótára címszavaiba érdemesebb beleszerkeszteni. A szótár anyaga ugyanis magában foglalta volna az összes felgyűjtött szöveg (tehát a Reguly-szövegek megfejtéseinek) szóanyagát és lexikális gyűjtése anyagát is példamondatokkal illusztrálva. Ezen túlmenően egyes helyeken az osztják szó etimológiájára vonatkozó megjegyzéseket is tartalmaznak a szócikkek. A 15-16.000 cédulából álló szótári anyag, a „nagy osztják szótár” tehát mint a Zichy-expedíció finnista filológusának készülő munkája – vagy a szerzőtől magától írt, publikusabb szövegekben, vagy a róla írók, tudósítók révén – nem csupán a szűkebb szakma számára lehetett, illetőleg volt ismerős, hanem a műveltebb, sőt, a hírlapok tudósításaiból a kevésbé művelt közönség előtt is.

A fent csak vázlatosan előadottak alapján nem sok kétség maradhat talán bennünk arra vonatkozóan, hogy mi adta Bródy számára az ötletet akkor, amikor egy kiszolgáltatott sorsú filológus alakjának a megformálása volt a célja. Magától értődő, hogy Tuza tanító figurája legfeljebb filológus voltában egyezik a Pápayéval, egyebekben nem. Ám annak köszönhetően, hogy Pápay a Zichy-expedíció révén szélesebb publicitásban részesülhetett, mintha csak „a szokott módon” tevékenykedett volna (mint például Munkácsi Bernát, akiről aligha szóltak híradások), már elegendő volt ahhoz, hogy helyet kapjon egy olyan darabban, amelynek alapötletét magát is egy újsághír ihlette. (A valóságban a tanítónő öngyilkos lett.) És hogy mit érthetett meg a színházi közönség mindebből? – nehéz megmondani. 1908-ban talán még emlékezhettek a Zichy-expedícióról szóló híradásokra, s az azokban emlegetett osztják nyelvi kutatásokra, s a művelt közönség bizonyára azonosította is. Az viszont már egészen más kérdés, hogy a „nagy osztják szótár”, ha más-más okokból is, sajnos sem Tuza tanító úr, sem Pápay József professzor úr keze alól nem kerülhetett ki…

Ajánlott olvasmányok

Pápay József: Nyelvészeti tanulmányutam az éjszaki osztjákok földjén

Pápay József: Északi osztják medveénekek. Adalékok az obi-ugor népek medvekultuszához.

Rusvai Julianna: Pápay József kéziratos debreceni hagyatéka. Doktori értekezés,Debreceni Egyetem BTK, kézirat.

Rusvai Julianna: Simonyi Zsigmond és Pápay József. Magyar Nyelvőr 130: 485–491.

Szádeczky-Kardos Lajos: Zichy-expedíció. Kaukázus, Közép-Ázsia 1895. Útinapló.