Képzeljük el, hogy kinyitjuk gyerekünk technikatankönyvét, melyben éppen az autó (személygépkocsi) működéséről van szó, és a könyvben ezt olvashatjuk:

A személygépkocsi működését az teszi lehetővé, hogy van:

• kereke,
• motorja,
• kormánya,
• pedálja,
• benzin.

Nos, kétségtelenül csodálkoznánk. Hiszen ha tényleg azt szeretnénk, hogy a gyerek értse, miként működik az autó, akkor el kell magyaráznunk, hogy a motorba kerül az üzemanyag (ami – természetesen – nem csak benzin lehet), ami a motornak az energiát biztosítja: a motor az üzemanyagból nyert energiát mozgássá alakítja, és áttételesen meghajtja a kerekeket – ezt a folyamatot a pedálokkal szabályozzuk, és a kormány segítségével határozzuk meg, merre haladjon az autó. Természetesen a részletekbe mélyebben is bele lehet menni, bizonyos fokig érdemes is, de legalább ezek az általános összefüggések azok, amelyeket feltétlenül el kell mondani ahhoz, hogy a gyerek megértse, miként működik a gépkocsi.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Éppen ezért olvashatjuk csodálkozva Zegernyei kolléga beszámolóját, mely szerint Antalné Szabó Ágnes és Raátz Judit Magyar nyelv és kommunikáció. Tankönyv a 11–12. évfolyam számára című könyve a következőképpen foglalja össze a nyelvrokonság bizonyítékait:

• szabályos hangmegfelelések
• az alapszókincs közös jellege
• a rokon szavak jelentéskörének hasonlósága
• a nyelvtani eszközkészlet hasonlósága
• egyéb segédtudományok (régészet, antropológia, néprajz stb.) bizonyítékai

Arról is értesülhetünk, hogy ezek a „bizonyítékok” ugyanígy vannak felsorolva más kötetekben is (Balázs Géza – Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv a gimnáziumok és a szakközépiskolák 12. évfolyama számára; Hajas Zsuzsa: Magyar nyelv középiskolásoknak. 12. osztály) – feltehető, hogy egyik műből a másikba vándorolnak, anélkül, hogy a szerzők egy pillanatra is elgondolkodnának azon, hogy mit is írnak. (Illetve másolnak – az ügy szerzői jogi vonatkozásaira most nem térnénk ki.)

Az idézett szakasz Antalné Szabó Ágnes egyedül jegyzett, 2003-as kiadású tankönyvében.

Nos, próbáljuk meg rendezni, hogy ezek a „bizonyítékok” hogyan függenek össze egymással. Kezdjük az első kettő viszonyával!

A szabályos hangmegfelelések valóban a nyelvrokonság legfontosabb bizonyítékai. Nehéz azonban megmondani, hogy mi az alapszókincs „közös jellege”. Alapszókincsnek a szókincs központi részét, a leggyakrabban használt szavakat nevezzük. A történeti nyelvészet szempontjából azért kiemelkedő fontosságú a szókincsnek ez a része, mert ez a legkevésbé hajlamos a változásokra: azaz az ősi szavakat leginkább itt érdemes keresnünk. (Természetesen nem kizárólag itt, hiszen egyes szavak, ősiek is, kikerülhetnek az alapszókincsből. Az is igaz, hogy az alapszókincs nem minden tagja ősi eredetű. Ezzel azonban tényleg nem érdemes a gyerekeket terhelni.) Az alapszókincs természetesen minden nyelvben ugyanazokat a jelentéseket fedi le (bizonyára sokan emlékeznek a felsorolásra: természeti jelenségek, testrésznevek, rokonsági terminusok, alapvető cselekvések nevei stb.), ilyen értelemben természetesen minden  nyelv (és nem csak a rokon nyelvek) között közös. Az pedig egyáltalán nem igaz, hogy e nyelvek alapszókincsét összevetve ott csak közös eredetű szavakat találunk. Helyesen tehát azt lehetne mondani, hogy az alapszókincsben megfigyelhető szabályos megfelelések bizonyítják a nyelvrokonságot. (A képen látható „szavakban történt eltérések, [...] különbségek” kifejezést nem tudjuk értelmezni: eltérések és különbségek nem szoktak történni.)

Nehezen tudunk mit kezdeni a harmadik „bizonyíték”-kal is: „a rokon szavak jelentéskörének hasonlósága” vagy arra utal, hogy rokonítható szavakat elsősorban az alapszókincsben találunk, de ez a módszerből következik, hiszen elsősorban ott keressük őket (mivel onnan kevésbé hajlamosak kihalni, illetve oda más szavak kevésbé hajlamosak bekerülni). A másik lehetőség, hogy az állítás arra utal, hogy a rokonított szavak jelentése hasonló: ez nem meglepő, hiszen közös ősből fejlődtek ki. (Ha viszont a sors szeszélye folytán jelentésük nagyon megváltozott, akkor összefüggéseiket sem ismerjük fel, és felismerésük esetén is bizonytalanabbnak tartjuk.) Mindenesetre akármire is gondolt a lista összeállítója, az aligha tekinthető bizonyítéknak.

A negyedik pont „a nyelvtani eszközkészlet hasonlósága”. Ez sem igazán érthető. Ha a szerző olyasmire gondol, hogy mind a magyar, mind a finn, mind a manysi ragozó (agglutináló) nyelv, akkor ez tipológiai vonás, amely egyáltalán nem bizonyítéka a nyelvrokonságnak: ebben az esetben ugyanis a törököt és a sumert is nyugodtan tekinthetnénk a magyar rokonának. A másik lehetőség, hogy a listázó arra gondol, hogy a toldalékok között vannak hasonló alakúak és funkciójúak: ez azonban megint nem igaz, hiszen a toldalékok között éppúgy meg kell lenniük a szabályos hangmegfeleléseknek, és funkciójuk és éppúgy (de bizonyos szabályosságok szerint) megváltozhat, mint a tövek alakja és jelentése.

Az ötödik „bizonyíték” viszont egészen döbbenetes: „egyéb segédtudományok (régészet, antropológia, néprajz stb.) bizonyítékai”. Igen, a 19. században még úgy gondolták, hogy a nyelvrokonság tényét a kultúrában meglevő párhuzamokkal is alá lehet támasztani. Mára azonban ez a feltételezés megdőlt, sőt, sokkal inkább azt fontos hangsúlyozni, hogy a nyelvrokonságnak, a kulturális rokonságnak, illetve a genetikai rokonságnak nincsen egymáshoz köze.

Összefoglalóan tehát elmondhatjuk, hogy a felsorolt öt bizonyíték közül másfél állja meg úgy-ahogy a helyét. Abban egészen biztosak lehetünk, hogy ebből a felsorolásból a diákok a legkevésbé sem fogják megérteni, hogy miként is lehet bebizonyítani a nyelvrokonságot. Joggal mondhatja az olvasó azt is, hogy amiket fentebb leírtunk, azok olyan szakmai ismeretek, amelyeket teljesen felesleges mindenkivel megtaníttatni. Ezzel akár egyet is érthetünk. El kellene dönteni, hogy akarunk-e ilyen szakismereteket tanítani, vagy sem: de ha fontosnak tartjuk ezek ismeretét, akkor azt értelmesen kell elmagyarázni a diákoknak – értelmetlen zagyvaságokkal traktálni őket teljesen felesleges.

Nem látják a fától a nyelvrokonságot

Antalné Szabó Ágnes 2003-ban kiadott tankönyvében találtuk az alábbi ábrát – feltételezhetően ugyanez szerepel a Raátz Judittal közösen kiadott tankönyvében is.

A finnugor családfa Antalné szerint

Az első furcsaság, ami feltűnik, hogy a fán szerepel a volgai nyelvek ága. A finnugrisztika azonban mintegy fél évszázada úgy tartja, hogy a mordvin és a mari nem áll egymással közelebbi rokonságban: a finn-volgai ágból először a mari vált ki, majd a mordvin (azaz a mordvin közelebbi rokonságban áll a finnel, mint a marival).  Természetesen nem dől össze a világ, ha a diákok nincsenek tisztában az ilyen részletekkel, de az mégis érthetetlen, hogy egy tankönyvnek miért kell rég elavult ismereteket közvetítenie.

A másik hiba viszont ennél sokkal súlyosabb. Bizonyos ágakon azt olvashatjuk, hogy „balti-finn nyelvek”, „permi nyelvek”, „szamojéd nyelvek” stb. Ez rendben is van, hiszen azokról az ágakról (szó szerint!) van szó, amelyeken e nyelvek megtalálhatóak. Csakhogy olvashatunk ilyeneket is: „uráli nyelvek Kr. e. IV. évezredig”, „finnugor nyelvek Kr. e. III. évezredig”, „finn-permi nyelvek Kr. e. II. évezredig”, „ugor nyelvek Kr e. I. évezredig”. A megadott időpontok az alapnyelvek felbomlásának idejét jelzik: tehát pontosan ezek azok az időpontok, ameddig nem beszélhetünk uráli / finnugor / finn-permi / ugor nyelvekről, csupán egyetlen uráli / finnugor / finn-permi / ugor alapnyelvről. A fa tehát teljesen téves képet sugall, ráadásul az ilyen tévedések szolgálhatnak alapjául az olyan megfogalmazásoknak, mint „a magyarok és a finnek ősei együtt éltek”: még ha el is tekintünk attól, hogy ebben keveredik a nép és a nyelv fogalma (az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, hogy X nép az, amely X nyelvet beszéli), akkor is azt sugallja, hogy nem egyetlen nép/nyelv volt, amely felbomlott, különvált, hanem ezek már az együttélés idején is külön egységet képeztek. Ez az elképzelés azonban gyökeresen szemben áll mindazzal, amit a nyelvtudomány a nyelvrokonságról gondol.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Ezek után feltehetjük a kérdést, hogy függetlenül attól, hogy az iskolákban nyelvrokonság, illetve finnugor nyelvrokonság címén valamit tanítanak, tanítják-e egyáltalán a (finnugor) nyelvrokonságot.