Az 1930-as években a Szovjetunió, ha nagy nehezen is, de fejlődési pályára állt. A kiépülő nehéziparnak nyersanyagokra volt szüksége. Szibériában mindenféle ásványkincs megtalálható, ezt már a 18. századi expedíciók óta tudták. Csakhogy nem olyan könnyű megszerezni őket.

Az iparosítás első lépéseként északon is ki kellett építeni a közlekedési hálózatot. Fontos szerepet szántak a legújabb közlekedési eszköznek, a repülőnek is. Kiválóan lehetett használni felderítő expedíciókban, a hajók irányításában és a személyszállításban is. Repülőterek persze nem voltak. Az erdőkben vagy a tundrán nehéz és drága is lett volna az építésük. Ezért a repülőgépek a folyókat (vagy a tengert) használták le- és felszálláshoz. A Szovjetunió eleinte olasz hidroplánokat is üzemeltetett (Savoia–Marchetti S.55), de a hazai ipar az 1930-as évekre kifejlesztette saját típusait.

MBR-2, szovjet hidroplán
(Forrás: Wikimedia Commons, feltöltő: Сканер)

Az MP-1 és felderítő-katonai változata az MBR-2 1933-tól készült, összesen 1365 példányt gyártottak belőle. E gépek számára kezdték el építeni Szalehard (a város neve 1933-ig: Obdorszk) városának repülőterét 1932-ben. A hidroplánok a Poluj folyó torkolatánál szálltak le a vízre. Az utasokat fogadó épület alapozásakor régészeti leletek kerültek elő a földből.

Vaszilij Adrianov, az első ásató

Vaszilij Adrianov az 1930-as évekre már komoly gyakorlatot szerzett a tudományos terepmunkában. Belső-Ázsia területeit járva Kirgiziába és Tuvába is eljutott. Az Altaj-hegységben részt vett a paziriki kurgánok feltárásában is. Tudását a múzeumokban és a terepen szerezte, egyetemet nem végzett. A restauráláshoz és laboratóriumi munkákhoz is értett.

Abban az évben, amikor a csákányos emberek belevágtak a szalehardi vízirepülőtér (hidroport) építésébe, Vaszilij Adrianov éppen a környéken tartózkodott. Ekkor azonban még nem kezdett ásatásokba a repülőtér területén. Más dolga volt. A tudományos akadémia zoológiai intézete küldte ki annak tanulmányozására, hogy miféle „földi szalonná”-t használnak a nyenyecek a sarki rókák csapdába csalogatására. Mi az a rejtélyes anyag, ami még a fókazsírnál is jobb erre a célra. Hamar kiderítette, hogy a „földi szalonna” kiásott bálnatetemekből származik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1935-ben a zoológiai intézet ismét kikérte Adrianovot az anyagi kultúra intézetétől (a régészeti intézettől), hogy mamutmaradványokat keressen a Jamal-félszigeten. A régészek azonban megragadták a kínálkozó alkalmat, és megbízást adtak számára, hogy négy lelőhelyen régészeti feltárásokat is végezzen. Így kezdődött a szalehardi repülőtér leleteinek tudományos feltárása.

A két ásatási szezonban folytatott kutatások híre szertefutott a világban. Adrianov egyik neves régészkollégája, Vlagyiszlav Ravdonikasz lelkes levelet írt Finnországba, Aarne Tallgrennek a szalehardi leletekről. Az ásatásokról beszámolót kért a chicagói természettudományos múzeum is (Field Museum of Natural History). Adrianov története azonban véget ért.

Szergej Kirov meggyilkolása után a szovjet belbiztonsági szervek hatalmas tisztogató akcióba kezdtek. 1936 novemberében Adrianovot is megvádolták ellenforradalmi szervezkedéssel és terrorizmussal. December 19-én halálra ítélték és még aznap ki is végezték.

Vaszilij Adrianov
(Forrás: http://memory.pvost.org/pages/adrianovvs.html)

Nem ő volt az egyetlen a régészek közül, aki a sztálini terror áldozatává vált. A Szovjetunió megszűnése után a Rosszijszkaja Arheologija című folyóiratban Alekszandr Formozov emlékezett meg a hamis vádak alapján elítélt ‒ táborokba zárt vagy kivégzett ‒ régészekről.

Valerij Csernyecov, a feltárások folytatója

Szibéria őstörténetének kiemelkedő kutatója eredetileg néprajzi tanulmányokat folytatott. Az egyetem elvégzése után Valerij Csernyecov az 1930-as években utazott Szibériába. A manysik kultúráját és nyelvét tanulmányozta. Jelentős szerepe volt a manysi írásbeliség megteremtésében is: ábécés könyvet írt, nyelvtani összefoglalások, szótárak szerkesztésében vett részt.

Ezután fordult figyelme az obi ugorok őstörténete felé. Feleségével, Vanda Mosinszkajával 1946-ban folytattak hitelesítő ásatást az uszty-poluji lelőhelyen. A Mangazejai Expedíció keretében a környéken további feltárásokat is végeztek. Eredményeiket 1953-ban publikálták (Древняя история Нижнего Приобья. Материалы и исследования по археологии СССР. № 35. Moszkva, 1953.)

Meghatározták, jellemezték és datálták (i. e. 4. sz. ‒ i. sz. 2. sz.) az uszty-poluji vaskori régészeti kultúrát. A leleteket az obi-ugorok elődeivel hozták kapcsolatba.

Kutyák fogatolására használt eszközök (rénszarvasagancsból faragva)
(Forrás: В. И. Мошинская: Материальная культура и хозяйство Усть-полуя. In: Древняя история Нижнего Приобья. Материалы и исследования по археологии СССР. № 35. Moszkva, 1953. 85.)

Valerij Csernyecov szibériai kutatásaiból azt a következtetést vonta le, hogy az uráli őshaza Nyugat-Szibériában volt. Elméletét ismertette Budapesten, az első finnugor konferencián is (1960 ‒ К вопросу о месте и времени формирования Уральской /финно-угоро-самодийской/ общности). László Gyula persze fejcsóválva fogadta az ötletet ‒ szerinte éppenséggel nyugaton volt az őshaza ‒, de egyetemi előadásain mindig nagy szeretettel emlegette Csernyecovot.

A Jamal-félsziget meghódítása

1993-tól a Jamali Régészeti Expedíció keretében folyik a Jamal-félsziget régészeti kutatása. Az expedíció nemcsak az uszty-poluji lelőhelyet kutatja tovább, hanem a régészeti adatok alapján szeretné megismerni és megérteni a Jamal-félsziget betelepülésének történetét.

Kétezer éve, amikor a Szalehardi vízirepülőtér épületének helyén sámánközpont működött, akkor valamivel melegebb idő volt, mint most. Fenyőfák nőttek ott, ahol napjainkban csak gyér tundrai növényzet található. A Jamal-félsziget zord világát az erdők felől érkezett emberek kezdték betelepíteni. Eleinte küzdöttek az elemekkel, nem tudtak házat építeni, s ki kellett találniuk, hogy lehet megélni a tundrán. A terület meghódítása a régészeti adatok alapján 500 évvel hamarabb történt, mint ahogy azt a korábban feltételezték ‒ Jevgenyij Helimszkij régészeti adatokra hivatkozva azt írta, hogy az északi szamojédok kb. 1500 évvel ezelőtt, a Jenyiszej torkolata felől kezdték meg a tundra betelepítését.

Az uszty-poluji sámánközpont

A lelőhely a Poluj folyó jobbpartján található, nem messze attól a helytől, ahol a Poluj az Ob folyóba torkollik. Az Ob éppen a Poluj torkolatánál keresztezi az északi sarkkör képzeletbeli vonalát. Napjainkban a lelőhely feltárását nehezíti, hogy fölötte egy sportkomplexum, néhány garázs és hobbikert található.

A lelőhely
(Forrás: http://www.cultura-yamala.ru/obektinaslediya/informobjects/detail.php?ID=1105)

Vaszilij Adrianov megfigyelései szerint Uszty-Polujban valamiféle földsánc és árok kerítette azt a helyet, ahol az áldozati szertartások folytak. Erre a tevékenységre utal a megfigyelt nagy tűzrakóhely és a körülötte feltárt leletek: nagy halom kutyakoponya, emberi csontmaradványok, rénszarvascsontok szilánkjai, edénytöredékek, valamint csontból és bronzból készült kézműves termékek (pl. kis szobrocskák).

A lelőhelyen Adrianov lakóépületeket (inkább kunyhókat) és egy fémöntő műhelyt is feltárt. A leletek között a mindennapi életre utaló eszközök is voltak: nyílcsúcsok, szigonyok, kutyák fogatolására használatos csonttárgyak stb.

Az 1993‒1995 között Natalja Fjodorova vezetésével felújított ásatások során az egykor sánccal körülkerített terület központi részét tárták fel. Három újabb nagyméretű tűzrakó helyet találtak. A tűz körül nyílcsúcsok, csontból faragott kanalak, íjak maradványai kerültek elő. Az egyik tűz mellett öntőtégelyek maradványait és öntési salakot is találtak. Úgy tűnik, a fémöntés is valamiféle szakrális tevékenység volt, avagy a fémből öntött ember- és állatalakok a szertartások szereplői voltak.

Megfigyeltek két ovális, részben földbe mélyített objektumot is (méret: 3,2 X 1,8 méter). Az egyik alján két kutyakoponya volt. Szertartások kelléke lehetett a faforgács között, díszített fakéreg dobozban talált mumifikálódott madártetem, mellette prémes állatok csontvázai, állkapocscsontjai. Két női sír is előkerült, mindenféle melléklet nélkül. A dendrokronológiai vizsgálatok alapján a lelőhely datálása: i. e. 49-48, ősz-tél.

Miután az egykori vízirepülőtér fogadóépületét elbontották, 2006-ban lehetővé vált az épület által fedett terület kutatása is. A három ásatási szezon során megfigyelt objektumokat Natalja Fjodorova úgy értékelte, hogy szintén valamiféle kultikus tevékenység színterei voltak. A leletek alapján annyi bizonyos, hogy az elejtett állatok és a kifogott halak feldolgozása is itt folyt. Ez még önmagában nem utalna kultikus tevékenységre, de a fémöntés eszközei és a kis fémszobrocskák arra mutatnak, hogy az egykori telepnek ezen a részén is folyhattak szertartások.

Csontból faragott késnyél (Uszty-Poluj)
(Forrás: Bánó Attila rajza Vanda Mosinszkaja publikációja nyomán. Fodor István: A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Bp. 1975. 68.)

Az uszty-poluji lelőhely nem csak önmagában érdekes. Létezése azt bizonyítja, hogy ez a helyszín ‒ az Ob tölcsértorkolata ‒ már két évezreddel ezelőtt is fontos találkozási pont volt. Az Urál európai oldaláról és az Ob felsőbb vidékeiről érkező emberek a későbbi évszázadokban is itt találkoztak. A hely megőrizte szakralitását is: ne felejtsük el, hogy a Zlata Babát is itt jelölik a térképek. Ugyanakkor földrajzi adottságai miatt kereskedelmi központtá is vált: a szalehardi vásárt rendszeresen fölkeresték a hantik is, de a hantik nyelvét és kultúráját tanulmányozó magyar tudósok, például Pápay József is.

Menjünk mi is Szalehardba! (Habár ott most nagyon hideg van.)