A Hanti-Manysi Autonóm Körzet és a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzet egyaránt a Tyumenyi Területhez tartozik. A Tyumenyi Terület az egyedüli az Oroszországi Föderációban, mely az ország déli határaitól az északiig terjed. A terület túlnyomó részét a két nemzetiségi körzet öleli fel: a közel másfélmillió négyzetkilométeres területének több mint felét a Jamal-Nyenyec terület teszi ki (északon), és több mint félmillió négyzetkilométer a hanti-manysi körzet területe is (középen).

A Tyumenyi terület és az autonóm körzetek
(Forrás: Wikimedia Commons)

December 10-én ünnepeljük a mari írásbeliség napját is.

A körzetek viszonylag későn jöttek létre, amelynek főként az volt az oka, hogy a területen élő nemzetiségek meglehetősen szétszóródottan éltek már akkor is, míg közéjük orosz települések ékelődtek. A legkorábbi, 1939-es népszámlálás szerint a hanti-manysi körzet lakosságának több mint 70%-a volt orosz, a hantik és a manysik aránya együtt sem érte el a 20%-ot (hanti 13,1%, manysi 6,2%). (A Jamal-Nyenyec körzetből csak 1959-ből vannak adataink, ekkor a nyenyecek aránya valamivel 22% felett volt – eredetileg ennél magasabb lehetett.)

Az osztják-vogul, illetve hanti-manysi körzet elnevezést a két legjelentősebb őshonos nemzetisége, a két obi-ugor nép, a hantik (osztjákok) és a manysik (vogulok) adták. A manysik a terület nyugati részén, az Ob és az Urál között éltek, a hantik a területen végig az Ob, illetve a mellékfolyói mentén. Nem az összes obi-ugor terület került a körzetbe: délnyugaton a délebbre élő manysik, keleten a hantik legkeletibb csoportjai, a vaszjugániak maradtak ki. A terület említésre méltó őslakói még az erdei nyenyecek. Ők bár a nyenyecek közeli nyelvrokonai, a két nyelv már kölcsönösen nem érthető, nincsenek átmeneti nyelvjárások. Az erdei nyenyecek halász-vadász életformája is jóval közelebb áll a hantikéhoz és manysikéhoz, mint a réntartó tundrai nyenyecekéhez.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A Jamal-Nyenyeci Autonóm Körzet magyar elnevezés megtévesztő. A Hanti-Manysi Autonóm Körzet elnevezés alapján itt is gondolhatnánk, hogy két nép elnevezéséről van szó, ám ez nem igaz. A terület névadói a nyenyecek (méghozzá a tundraiak), a Jamal elem a Jamal-félszigetre utal. A terület nevének pontosabb fordítása lenne a Jamali Nyenyec Autonóm Körzet, de ez is megtévbesztő lenne, hiszen a körzet területének csak kb. negyedét foglalja el a Jamal-félsziget. (Viszont ma már Jamalként a körzetre is szokás utalni.) A Jamal említésére azért volt szükség, mert nyugatabbra van egy másik nyenyec körzet is, amely egyszerűen a Nyenyec Autonóm Körzet nevet viseli. (Míg a Jamal-Nyenyec körzetben közel 30 ezer, addig a Nyenyec Autonóm körzetben alig hét és félezer nyenyec él.)

A két körzet besorolása kezdetben gyakran változott. Alapításukkor az Uráli Területhez tartoztak, 1934 január 17-től az Ob-Irtisi Területhez, de még ugyanezen év december 7-étől az Omszki területhez, és 1944-től a Tyumenyi területhez. E folyamat a körzeteket kevéssé érintette, egészen az utolsó lépcsőig, amikor a suriskari járás a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzettől átkerült a Jamal-Nyenyec Nemzetiségi Körzethez. Ez utóbbi lépés azért is érthetetlen, mert a terület kb. tízezer lakosságának a fele ma is hanti. Élnek hantik a szomszédos Uráli járásban is, ott számarányuk a nyenyecekéhez hasonló, kb. 15%.

A Suriskari járás a Jamal-Nyenyec Autonóm Körzeten belül
(Forrás: Wikimedia Commons / СафроновАВ)

Ezek után jó ideig kevés fordulat állt be történetükben. 1977-ben a nemzetiségi körzeteket autonóm körzetekké nevezték át. Amikor pedig Oroszország kivált a Szovjetunióból és föderációvá alakult át, az autonóm körzetek a föderáció önálló szubjektumaivá váltak, azaz közvetlenül a központi hatalom alá tartoztak. Ma mindkét autonóm körzetnek önálló parlamentje és kormánya van, mely csak a központi hatalom felé tartozik felelősséggel. A Tyumenyi Területhez való tartozás jelen pillanatban csak névleges, gyakorlati következménye nincs.

Mit jelentett az autonómia az itt élő nemzetiségek számára? Gyakorlatilag semmit. Sorsukról soha nem dönthettek saját maguk – számarányuk miatt nem dönthettek volna egy demokratikus rendszerben sem. A harmincas években még sok pozitív dolog történt – bevezették az anyanyelvi oktatást, kialakították a saját írásbeliséget. Igaz, ez gyakran változott: kezdetben latin, majd cirill betűs volt: az anyanyelvi oktatás célja elsősorban az lett, hogy felkészítse a gyerekeket az orosz elsajátítására. A gyerekeket bentlakásos iskolákba vitték, ahol elszakadtak szüleik kultúrájától, nem tanulták meg a hagyományos életforma folytatásához szükséges ismereteket. Az ötvenes évekre gyakorlatilag minden felnőtt hanti tudott oroszul. A hatvanas években az anyanyelvi oktatást felszámolták, az anyanyelvet legfeljebb heti egy-két órában, tantárgyként tanították. Az iskolákban gyakran egyenesen tiltották az anyanyelv használatát. A gyerekek már gyakran otthon megtanultak oroszul, mivel a szünetben hazatérő gyerekek már elszoktak az anyanyelvtől, és oroszul beszéltek, a kicsik meg eltanulták. Az így eloroszosított generációk felnőttként már át sem adták nyelvüket gyermekeiknek. 

Az Ob menti falvakban már csak egy-két hantiul beszélő öreget találunk (Bolsoj Atlim)
(Forrás: Fejes László)

A fenti folyamat területenként eltérően játszódott le. Sok településen, mely nyolcvan évvel ezelőtt még hanti vagy manysi volt, ma már az idősek között sem találni hantiul vagy manysiul tudót. Ahol a legjobb a helyzet, ott is jellemző, hogy a szülők nagy része egyáltalán nem szól a nemzetiségi nyelven a gyerekekhez. A nyelv minimális szerepet kap az oktatásban, minimális a szerepe a sajtóban, évente alig néhány könyv jelenik meg nemzetiségi nyelven, a hivatalokban a nyelvet egyáltalán nem lehet használni. A névleges autonómia tehát nem csupán nem adta saját kezükbe e népek sorsát, de arról sem gondoskodott, hogy fennmaradjanak – mi több, mindent megtett asszimilációjukért.