A Millennium idejére őseinknek már elegük lett a finnugorokból: 1888-ban mindenki az Állatkertbe járt megbámulni idehurcolt lapp rokonait. Akartak inkább más rokonokat, délceg törököket. Meg is kapták őket, ráadásként egy egész városnegyedet – a török kori Buda papírmasé mását.

Ősbuda várának (vagy Ős-Budavárának, többféleképpen írták) felépítése egy bécsi építészvállalkozónak, Marmorek Oszkárnak jutott az eszébe, aki a császárvárosban már épített egy Velencére hajazó mulatónegyedet. Konspirációs teóriák sorozatgyártói még hasonlót sem tudnának kitalálni: egy bécsi cionista zsidó ember (Herzl Tivadar barátja) erőltette ránk ezt a török–magyar giccsfészket, nyilván egyszerre szolgálván a Habsburg-ház és a kozmopolita nagytőke érdekeit. Így higgyen az ember a török–magyar rokonságban!

Akármi is volt az indítóok, Ős-Budavára felépült, és a Millennium évében igen csak prosperált. Volt ott minden. A Városliget-portált idézzük:

Kis utcácskák, házak erkélyekkel, a budai pasa háremével, török bazárral, minaret müezzinnel, mecset üvöltő dervisekkel. A falak mögött vendéglők, kocsmák, borkimérések, sörözők, mulatók, lacikonyhák, török kávézók, nagykávéházak, pezsgőspavilonok (a leghíresebb közülük Wabitsch Lujzáé volt) és csarnokszerű vendéglők kaptak helyet. És sok-sok attrakció: Thompson Dilkings, a 2,34 méter magasra nőtt ír óriás, a szakállas hölgy, a nyújtható bőrű csodaember; Aelvora, a féltestű szépség, fakírok, akik üvegkoporsóban aludtak egész nap, koplalóművész, hőlégballon, izgalmas technikai csodák (telefonhírmondó, árnyékképek) és a több tucat statiszta, akik korabeli ruhákban táncoltak, vonultak, énekeltek.

A statiszták élete nem volt veszélytelen. Ezt olvastuk a korabeli sajtóban:

Ős-Budavára vendéglátó helyei egyszerre 40 ezer embert tudtak fogadni. Az épületeket Vidor Emil és Vogl Lajos tervezte. A korok és stílusok tudatos elegyítésével fölkeltett bazári hangulat, mely a Mezőgazdasági Múzeum épületein is megfigyelhető, napjainkban Makovecz Imre egy-két épületében kelt új életre (egri uszoda, piliscsabai egyetemi épületek).

A magyarok törökszimpátiája akkoriban olyan mély volt, hogy azt még egy nagy biznisz szerette volna megfejni: Ős-Budavárát Lágymányoson überelték, ahol felépítették egész Konstantinápolyt, természetesen szintén vigalmi negyedként. Ez azonban olyan nagyra sikeredett, hogy nem lehetett kifizetődően működtetni. Csak fél évig bírta, 1896 őszén már be is zárták. Ős-Budavára csendes kimúlása ennél tovább tartott, a mulatóhely egészen 1908-ig működött. Maradványain jött létre az Angol Park (1950-es államosítása után: Vidámpark – 2013. szeptember 30-án ezt is bezárták).

A második Ősbuda

Mostanában az interneten kalandozva, főleg egy másik Ősbudáról találunk írásokat és képeket. Ez az újkeletű Ősbuda romantikus őstörténet-mítoszaink közé tartozik, a róla folyó diskurzus az1990-es években bontakozott ki. Az ötlet azonban már majd 80 éves. Kitalálóit az sem zavarta, hogy az Ősbuda elnevezést a millenniumi mulatóhely már lefoglalta a maga számára.

Az Ős-Buda nyomában című honlap szerint Budakalász fölött, a Nagy-Kevély keleti oldalában lehetett Ős-Buda, amely várat, kolostort, templomot, királyi fürdőt és temetkezési helyet foglalt magában. Ez volt 1256-ig a magyar királyság székhelye. Árpád, a honfoglaló magyarság vezetője nem véletlenül települt ide, hanem tudatosan kereste azt a helyet, ahol egykor Attila palotája állt. Szóval az is itt volt. A közelben temették el Attilát, majd Árpádot is. „Ebben a vélt kőbányában feltárásra vár az a föld alatti piramis(!), mely vélhetően a hun kapitányok és Attila sírját rejti, a X. század elején pedig Árpád fejedelemnek adott földi nyughelyet” – írja a honlap. Ezen elmélet megalkotója és heveny terjesztője Lánszki Imre ökológus, egykor Turi-Kovács Béla környezetvédelmi miniszter kabinetfőnöke. A Bors két évvel ezelőtt beszámolt róla, hogy Ősbuda mellett, egy hegy gyomrában Lánszki Imre és Kováts László Dezső hőkamera segítségével megtalálta Attila sírját.

A Nagy-Kevély keleti oldalán lelte meg Ősbuda várát Egyed Zoltán „Pajzsvivő” is, aki Anonymus minden szavát hitelesnek fogadván el, a Pilisben sok-sok romot (vagy valami mást) talált. Őt elsősorban az Óbudát ábrázoló régi metszetek érdeklik. A rajzokat, térképeket rávetíti a Pilist ábrázoló fotókra. Aki nem látja meg a tökéletes egyezést, az szerinte nem alkalmas a további vitára.

A pilisi rengetegben

Ahogy a zenebohóc, Eötvös Gábor mondta annak idején: van mááásik! A Pilis-hegység annyira szent hely, hogy akármerre jár az ember, Ősbuda romjaiba botlik a lába, közben pedig Dobogókő felől a Föld szívcsakrájának leheletét, mint misztikus fuvallatot érzi maga körül lengedezni. Lehet, hogy Ősbuda Pilismaróton volt? Esetleg Pomázon? Árpád és Attila sírja pedig a Holdvilág-árokban keresendő? Mielőtt végleg elvesznénk a Pilis ősrengetegében, keressünk valami vezérfonalat, amelyet felgombolyítva kijuthatunk az erdei útvesztőből.

A Várak, kastélyok, templomok című folyóiratban Laszlovszky József publikált egy háromrészes sorozatot az Ősbuda körül feltámadt viharról (Ősbuda, Ős-Budavár I-II-III. 2008/1-2-3.). Írásaira hivatkozik Kanyó Ferenc is, aki a Történelem mindenkinek című blogon három évvel ezelőtt publikálta első írását Ősbudáról (A pomázi Ősbuda). Írása az egyetemi szakdolgozatához végzett kutatásain alapult. Az idézett blog ugyan csak takaréklángon működik, lényegében megszűnt, de 2013 márciusában a szerző folytatta témáját, a pilismaróti Ősbudáról publikált posztot. (Az Ásónyomon című régészeti blogban Árpád sírjáról szóló írásai is olvashatók.) Az eddigi kutatókat és ötleteléseiket a felsorolt írásművek alapján címszavakban összefoglaljuk, hogy aztán eljuthassunk azon következtetésekhez, melyek miatt a Rénhírekben megfuttattuk ezt a témát.

Ősbuda Pomázon

Belitzky János és Sashegyi Sándor együttes elkövetőként jegyeznek egy könyvet, még 1939-ből. A mű Pomáz történetével foglalkozik (címe: Pomáz). E kötetben szerepel először a krónikák Vetus Budája Ősbuda néven, megkülönböztetendő Óbudától. A szerzők szerint ugyanis Vetus Buda nem azonos Óbudával.

Belitzky János igen jó iskolát végzett, Mályusz Elemér tanítványa volt az egyetemen. Ha úgy tetszik, „hivatalos történész”. Munkásságának sajátosan „alternatív” elemeivel már korábban is foglalkoztunk a Rénhíreken. Sashegyi Sándor esztergályosként kezdte, később hajófűtő is volt. Konok önképzéssel bedolgozta magát a régészetbe és a történettudományba. Ő bukkant a Pomáz Klissza-dombi romokra, s ásatást végzett a Holdvilág-árokban is. Az előbbi lelőhelyet az óbudai királyi várral azonosította, a Holdvilág-árokban pedig Árpád vezér sírját kereste. Sashegyi Sándor kéziratban maradt feljegyzéseit 1998-ban kiadták, 2012-ben pedig egy emlékkönyv is megjelent a szerző tiszteletére. E mozgolódások mögött Szörényi Levente áll, akinek gyermekkori emlékei fűződnek a pilisi Holdvilág-árokhoz. Nosztalgiájából töltekezve alapítványt hozott létre a hely kutatására, és Repiszky Tamás régésszel próbálja kinyomozni, hogy a Holdvilágon kívül van-e valami egyéb is az árok aljában.

A Sashegyi Sándor működése óta eltelt időszak – összefüggésben az óbudai építkezésekkel – sok új adatot eredményezett Óbuda topográfiájáról. Több épület helyét sikerült beazonosítani. Így az óbudai királyi, később királynői vár helyét is. Óbudán, és nem Pomázon. A Klissza-dombi romok nem udvari rangú, hanem annál szegényesebb építkezésre utalnak. Feltehetőleg egy nemesi udvarház állhatott azon a helyen.

Ősbuda Pilismaróton

1998-ban adta ki a Püski Kiadó Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben című könyvet. Szerzője Noszlopi Németh Péter, akiről körülbelül annyit tudunk, hogy megírta ezt a könyvet. Művével már 1955-ben elkészült, de a tudományos szűrőn nem jutott át. A kéziratot özvegye rendezte sajtó alá Bradák Károly és Pap Gábor segítségével.

Sashegyi Sándorral szemben Noszlopi Németh Péter nem a régészeti megfigyelésekre alapozta elméletét, hanem a történeti forrásokra. Megpróbálta bebizonyítani, hogy a forrásokat félreértelmezték, Vetus Budát tévesen azonosították Óbudával, s a Vetus Budán leírt különböző épületegyüttesek a Pilisben keresendők.

Noszlopi Németh Péter is beleesett ugyanabba a csapdába, melybe minden történelmi érdeklődésű lánglelkű magyar: komolyan vette Anonymus és Kézai Simon meséit a honfoglalás és az államalapítás körüli időkről. Persze akkor még nem ismerhette Györffy György alapos tanulmányát az Irodalomtörténeti Közleményekből (Anonymus Gesta Hungarorumának kora és hitelessége, 1970/1: 1–13.), de ismerhette volna a korábbi szerzők Györffyével egybevágó véleményét ugyanerről a témáról.

Noszlopi Németh Péter szerint Buda valójában Pilismaróton és környékén keresendő. A település a római kori Herculia romjain, köveinek felhasználásával jött létre. A közeli Szamár-hegyen temethették el Attilát, majd Árpádot is.

Akárhol is keresik Ősbudát, a lelkes kutatók abban egyetértenek, hogy ez a település azonos a középkori magyar forrásokban megjelenő Sicambriával. Ezen a néven a római korig visszavezethető települést képzelnek el, amely Ősbuda alapjául szolgált.

Sicambriát azonban kizárólag a krónikás hagyománynak köszönhetjük, a francia mondakörből került Magyarországra, alkalmasint a Párizsban tanult magyarok (például Anonymus) közvetítésével. Ilyen nevű római kori település sosem volt a Kárpát-medencében. A témát Eckhardt Sándor dolgozat fel (Sicambria. Egy középkori monda életrajza, Minerva 6. /1927/: 156–201.).

Régi szép világ

A sehol sem volt Ősbuda kutatásának története a fenti írásokból maradéktalanul megismerhető. Számunkra mindez egyetlen szempontból érdekes: lehetséges-e valaha is egy egészségesebb nemzeti tudat kialakítása, vagy a magyarság mindörökké őstörténeti mítoszainak foglya marad. A magyar nemzeti tudat kialakulásától kezdve vergődik a múltat megszépítő mítoszok béklyójában. A legelső ilyen mítosz a hun–magyar rokonság volt. Első terjesztője, Anonymus a hunokkal törököt fogott, s az a kutya török azóta sem enged el minket. Attól függetlenül, hogy a hun–magyar rokonság igaz-e vagy sem, a múltba temetkezés a haladásnak csak kárára szolgál. Szontagh Imre ez irányú megjegyzéseit 150 évvel ezelőtt vitapartnerei pökhendi módon utasították vissza (a vitát lásd a Rénhíreken). Azóta semmi változás.

A hunok nemcsak az egykor volt történészeket ejtették rabul, sőt és hanem azokat is, akik még csak nem is értik a történelem működését, de annyira nem, hogy ezt fölmérni sem tudják. Nem véletlen, hogy Kanyó Ferenc már sorozatának első írásához belinkelte Pálfi Zoltán összefoglalóját a történettudományról és arról, ami csak annak látszik (Mi a történettudomány és mi nem az). Egyed Zoltán „Pajzsvivő” találva érezhette magát, mert hozzászólásaiban rendkívül ingerült módon reagált Kanyó Ferenc tárgyilagos írásaira.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Tiszteletre méltó és meglehetősen logikus lépés, hogy identitásának keresésekor mindenki a dicsőséges múlt felé fordul. Na de ennyire? Hogy értéket másban ne is találjon? Hogy magát és népét csak abból építse föl, hogy ki, hol és mikor lovagolt be a Kárpát-medencébe, és a magyarok ősi jussuk folytán hogyan uralkodtak mindenek felett? Lassan ott tartunk, hogy bármilyen témáról jelennek meg írások az interneten (lásd a Rénhíreken is), a hozzászólók előbb-utóbb eljutnak a magyar nép és nyelv őstörténetéhez, a gyökökhöz és génekhez, a hunokhoz, sumérokhoz, etruszkokhoz, s néha néhány becsmérlő bekezdés erejéig szegény vogulokhoz, osztjákokhoz is. És mindig jönnek újabbak, akikkel elölről kell kezdeni a már százszor lefolytatott vitákat.

Pedig megvan annak a rejtett logikája, hogy a reklámokban miért a fogorvosok ajánlják a fogkrémeket, a mosógépszerelők a vízkőoldókat, s nem fordítva.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése