A magyar finnugristákra, többek között a finn Castrén méltó párjaként emlegetett Reguly Antalra ráguglizva a szokásos általános ismertető szövegeken kívül nem találni semmit. Pedig a tragikus sorsú kutató életéből izgalmas játékfilmet lehetne készíteni, a képregényről nem is beszélve. (Tudomásom szerint a nagy magyar kutatók közül csak Kőrösi Csoma Sándor esetében merült fel egy ismeretterjesztő képregény ötlete.)

Az Urál Castrén szemével
(Forrás: M. A. Castrén ja Siperian kielioppi)

A finnek megint megelőztek minket! A Castrén Társaság felkérésére 2008-ban megszületett a Pauli Kallio (szöveg)  és Pentti Otsamo (rajzok) által összeállított M. A. Castrén ja Siperian kielioppi, vagyis M. A. Castrén és a szibériai nyelvtan, amely 56 oldalon, képekben meséli el a 19. század e nagy jelentőségű kutatójának a viszontagságait. A kiadvány ismeretterjesztő jellege érezhető, annak ellenére, hogy a kiadvány visszafogottan adagolja a tudományos információkat. Az olvasót nem zökkentik ki a lapaljai, természetesen szintén képes, lábjegyzetek, sem pedig az életrajzi adatokat, a finnugor népeket ismertető táblázatot és a továbbvezető irodalmat tartalmazó „szakmai” rész, amely a könyv utolsó oldalán található.

Castrén viszontagságai

A történet még Finnországban indul, pontosabban Lappföldön, Castrén még nem tudja, hogy sikerül-e megvalósítania nagy álmát, hogy Szibériában nyelvrokonaink, illetve – elképzelése szerint – az őshaza felkutatására induljon. Inariba érkezve kapja a hírt a szentpétervári akadémiáról (Finnország ekkor az orosz cári birodalom része), hogy támogatják expedícióját. Gyakorlatlansága érzékeltetésére a készítők ezen a ponton beillesztettek egy jelenetet, amelyben Castrén szánbalestetet szenved, mert nem jó irányba ül bele a számik rénszánjába.

A következő jelenetek már orosz vidéken játszódnak, Mezenyben. A falu lakossága szörnyülködve hallja, hogy a fiatalembert Szibériába viszik. Hiába tisztázódik később a félreértés, és derül ki, hogy Castrénnak nagyon magas helyekről van megbízólevele, az asszonyok továbbra is sajnálják, hogy Szibériába kell mennie. (Talán előre sejtik, hogy nem tér meg onnan egészségesen.)

A képregény azért is nagyon ötletes és jól van megírva, mert nemcsak a „laikusok” számára lehet izgalmas a történet, hanem az Oroszországot megjárt kortárs kutatók számára is hihető a sztori, különösen azért, mert bizonyos viszonyok azóta sem változtak azokon a vidékeken, és a mai terepmunkások is gyakran hasonló attitűdökkel és problémákkal találkoznak. Az utazás modernizálódása és a higiéniai viszonyok javulása természetesen kiküszöbölt néhány kellemetlenséget, azonban a hatóságok packázása valószínűleg örök fűszere marad az erre a területre irányuló expedícióknak. Emellett az adatközlők sem mindig úgy idomulnak a kutató igényeihez, ahogy azt az ember szeretné. A könyvben is számos humoros jelenet forrásai a kultúrák találkozásából adódó kisebb-nagyobb konfliktusok és félreértések.

Vodka jégben
(Forrás: M. A. Castrén ja Siperian kielioppi)

A természeti törvények tiszteletéhez és a szó mágikus erejéhez szokott őslakosok nem nagyon értik, miért kellene például azt mondaniuk, hogy a feleségük beteg, ha éppen teljesen egészséges. Szegény kutatónak mindenféle trükkhöz kell folyamodnia, és be kell vetni a kreativitását ahhoz, hogy egy nyelvi formához eljuthasson, kideríthesse például, milyen múlt idők vannak az adott nyelvben. A másik probléma, amivel Castrén is találkozik, a vallási – és egyéb tabuk – korlátja. A kikeresztelkedett egykori nyenyec sámán például nem hajlandó a régi varázslási szertartást előadni, csak elmondja, milyen utat jár be a sámán egy-egy rituálé során. Ez el is vezet számos olyan etikai kérdéshez, amellyel egy kutatónak mindig szembe kell néznie. Meddig lehet empatikus az adatközlővel szemben és mikor kell határozottan, akár autoritásként fellépnie, hogy megakadályozza az egész kutatás kudarcba fulladását. Castrén a képregény alapján nagyon emberségesnek tűnik, egy idő után nem marasztalja a nyenyec családot a faluban, mert a nomád élethez szokott emberek nem bírják ki a nagyobb településen, a házat, a zárt tereket börtönnek érzik. Ma is gondot okozhat egy kutatónak, hogyan vegye rá az adatközlőt, hogy adatot szolgáltasson neki. Castrén megfizeti az informánsait, és felismeri, hogy sajnos a megoldás kulcsa a kritikusabb helyzetekben az alkohol, az ajándék szesz ugyanis munkára és együttműködésre késztet mindenkit orosz területeken (persze a mennyiségtől függ az együttműködés intenzitása és haszna, amely két tényező eleinte egyenesen, majd egy ponttól fordítottan arányos…)

A terepmunka nehézségei
(Forrás: M. A. Castrén ja Siperian kielioppi)

A könyv kiállítása

Az egyszerű, fekete-fehér rajzok nagyon jól illenek az ábrázolt történetekhez. Egyrészt jól érzékeltetik a szibériai és egyéb északi tájak ridegségét, a szélsőséges természeti viszonyoknak kiszolgáltatott embert, és erősítik bennünk azt a képzetet, hogy a havas szibériai táj minden szépségével együtt mégis csak kietlen. Másrészt a fekete-fehér megoldás azért is szerencsés, mert az az érzésünk támad, hogy egy archívumot lapozgatunk, vagy egy régi útibeszámolót, amelyhez fekete-fehér képeket csatoltak illusztrációként.

A narrációs részek betűtípusának megválasztására maguk a finnek is panaszkodnak, valóban nehezen olvashatóvá válik tőle a könyv, különösen amikor valamilyen orosz helynevet kellene az írásból kibogarászni. Feltehetőleg a készítők a régi útinapló imidzsbe kívánták beleilleszteni ezt az írásmódot, mivel a szálkás betűk azt az illúziót kelthetik az olvasóban, hogy kézírást, talán éppen Castrén jegyzeteit olvassa.

Castrén levele Elias Lönnrothoz
(Forrás: M. A. Castrén ja Siperian kielioppi)

Ezt erősítik a lap alján futó részek is, amelyek időnként a kutató feljegyzéseiből vett idézetek, olykor pedig Castrén gondolatait tükrözik, egyfajta metaadatot szolgáltatva a fent megrajzolt eseményekhez.

A rajzokban egyébként az alakok arca a hangsúlyos, ha véletlenszerűen ütjük föl a könyvet, könnyen megtippelhetjük, vajon a tatároknál jár-e Castrén vagy a manysiknál az adott részben. A megrajzolt portrék szintén származhatnának a kutató feljegyzéseiből, ezért is izgalmas a képregény, mert azt a látszatot kelti, hogy egy útinapló lapozgatása közben megelevenednek körülöttünk a jelenetek, a párbeszédek.

Az oktatásban – legyen ez akármilyen szintű – sokszor nincs idő behatóbban foglalkozni régi idők kutatóival, csak említés szintjén, produktumaikra koncentrálva jelennek meg az órákon. A képregényekkel közelebb lehetne hozni ezeket a korokat és embereket a ma olvasói számára, problémáikból mi is tanulhatnánk, miközben izgalmas kalandok részei lehetnénk. Remélhetőleg elkészül a Kőrösi Csoma-képregény, és hogy még számos nagy kutató újszerűen megrajzolt pályaképe követi majd.