Cikksorozatunkban bemutatjuk Ville Haapasalo Oroszországban működő színész útifilmsorozatát, melyben a finnugor népek mai helyzetét mutatja be. Az előző részek megtekintése közben nem tudtuk nem észrevenni, hogy Haapasalo már azt sem tudja, hol jár: Oroszország Európai részén is többször azt hiszi, hogy Szibériában van. A sorozat következő részeiben már azt is elfelejti, miért jött.

Haapasalo következő Komiföldi programja Raisza Szmetanyina sízőnő múzeumának meglátogatása. Oroszországban nem ritka, hogy élő embernek szentelnek múzeumot: a négyszeres olimpiai bajnok sportoló maga fogadja a stábot.A finnek számára azért különösen emlékezetes, mert a nyolcvanas években ő volt Marja-Liisa Kirvesniemi legnagyobb ellenfele.

Komiföld földrajzi elhelyezkedéséből következik, hogy a sízés a legjelentősebb sportáguk – természetesen elsősorban a sífutás. Innen származik egy másik legendás sífutó, Vaszilij Rocsev is. Oroszország kb. 30 sífutásban nyert olimpiai érmének felét komiföldi sportoló nyerte. Szmetanyina elmondja, hogy a tundraövezetben (Sziktivkartól 500 km-re északra, az Izsmai járásban) született, maga is lakott csumban, azaz a rénpásztorok jellegzetes sátrában – ennek modelljét, illetve a családja fényképeit meg is mutatja. Kiderül, hogy Haapasalo éppen amellett a gyár mellett lakott, ahol Szmetanyina sílécei készültek.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Haapasalo ellátogat a városi sístadionba is (ezt is Szmetanyináról nevezték el – stadionok esetében ilyesmi nálunk is megesik), de útközben megáll egy kvaszárusnál. A finnek számára a kvasz nem annyira egzotikus, mint számunkara: maguk is ismerik kalja néven (bár manapság inkább kotikaljának, azaz ’házi kaljá’-nak nevezik, mivel a kalja a beszélt nyelveben ’sör’ jelentésben is használatos). A stadionban nincs nagy forgalom, mert a diákoknak éppen vizsgáik vannak.

Oroszországban az élsportolónak kijelölt fiatalok oda költöznek, ahol az általuk (vagy számukra) választott sportág központja van – gyakran a családjuktól elszakítva nőnek fel. A sízők viszonylag későn, tíz éves koruk környékén szakadnak el családjuktól.A jövő olimpiai bajnokaival való rövid társalgás után visszatér a városközpontba.

Itt tűznyelő-mutatvány előkészületeibe fut bele. Nézelődés közben behívják egy közeli tánciskolába. Visszafelé azonban a stáb kissé eltéved. A bemutató után a helyi oktatásra terelődik a szó: a városban több felsőoktatási intézmény is működik.

A települést a Haapasalo Uljana néven emlegeti, tévesen következtetve vissza az уляновский [uljanovszkij] melléknév mögött rejlő teleülésnévre. A tévedés azért is furcsa, mer az Uljana alakból képzett melléknév улянинский [uljanyinszkij] lenne.

Sziktivkarból Haapasalo Uljanovóba, az ottani híres kolostorba tart, de út közben megáll egy komi faluban is. A faluban korábban az erdőgazdálkodás volt jellemző, de már az megszűnt – a fiatalok elköltöznek. A maradó idősebbek mezőgazdaságból élnek, tehenet, baromfikat tartanak. Meghívják a stábot ebédre. Itt a feketeáfonyával színezett vodkára terelődik a szó. Az uljanovói kolostort a 14. században alapította Permi Szent István, mai kőépületei azonban csak a 19. század közepén épültek. A ritkán lakott területen a zarándokok nagy száma indokolja a templom nagy méretét.

Amíg a szerzetes elmegy a kulcsokért, Haapasalo elmondja, hogy feltűnt nekik: Sziktivkartól végig egy autó követte őket. Amíg a kolostor udvarán forgattak, egy fiatalember és egy fiatal nő jelent meg. A nő bement a templomba, és azt állította a szerzetesnek, hogy ismeri a stábot, hogy követhesse a forgatást. Ezt annak köszönhetően hallották, hogy a szerzetesen rajta maradt a mikrofon. A fiatal pár a templomba is követte őket – a 64 méter magas harangtoronyba azonban már nem.

A kolostor megtekintése után a stáb éjszakai vadászatra indul. Hosszú csónakázás során jutnak el a vadászházig. A tábortűznél való gitározásban és harmonikázásban Haapasalo az „igazi komiságot” – véli felfedezni, holott valójában inkább összoroszországi szokásról van szó. Másnap csalikacsákat helyeznek ki, hogy az igaziak ne féljenek közelebb jönni. Néhány vadász elbújik a rejtekhelyen, a többiek pedig csónakkal terelgetik a közelükbe a kacsákat.  Ez azonban nem sikerült, a madarak nem akartak a parthoz közelíteni. Egy újabb helyen azonban már sikert érnek el. Ezután némi sütögetés következik, majd Haapasalo búcsút int a társaságnak. Ezzel véget is ér a hetedik rész.

A nyolcadik résznek borzasztóan örülhetnek azok, akik (részben) azért nézték velünk a sorozatot, hogy a finn nyelvet gyakorolják, ám oroszul nem értenek, így folyamatosan azt érezték, hogy valamiről lemaradnak. A nyolcadik rész ugyanis a finn feliratokkal együtt került fel a Youtube-ra, így az orosz szöveg fordítása olvasható.

 

Uhtában született Roman Abramovics milliárdos, Oroszország ötödik, a világ ötvenedik leggazdagabb embere, a Chelsea tulajdonosa.

Haapasalo Komiföldön utazva halad északkeletre, így ér el a jelentős, százezres lélekszámú Uhtába. Komiföld igen gazdag ásványkincsekben, Uhtában a húszas évektől kezdve olajat termelnek. Haapasalót egy bizonyos Oleg kalauzolja, aki egész életében olajbányászként dolgozott – 37 éve. A bányába speciális védőeszközökkel lehet lemenni. Ezen a ponton 160 méter mélyre lehet leereszkedni. A stábot nem engedték le a bányába, csak Olegre erősíthettek egy kamerát – hiába indult el azonban, csak 20 méter mélyre ereszkedhetett, amikor megszólalt a riadó: a levegőben túl sok a veszélyes gáz. Minden bányásznak saját fakkja van a saját számával – ha valakinek hiányzik a felszerelése, tudják, hogy valamiért nem tért vissza, és mentőexpedíciót indítsanak. A bányából távozva Haapasalo megállapítja, hogy az a pénz, ami az olajból befolyik, bizony nem ezen a környéken hajt hasznot: a haszon 80%-a Moszkvába megy, és csupán 20% százaléka marad Komiföldön. (Haapasalo úgy tudja, a szovjet időkben az arány fordított volt – mi azért ebben kételkednénk.)

 

Uhtából a stáb útja az Urál lábainál található Pecsora-Ilics Nemzeti Park felé vezet, az itt található jávorszarvasfarmra tartanak. Mint a felvételen látható, az utak csapnivaló állapotban vannak: emberek nem is járnak erre, inkább csak a fakitermelést szolgálja. A stáb el is akad egy kátyúban. Végül megérkeznek egy Jaksa nevű településre, ahol a jávorszarvasfarm található. A jávorszarvast (szemben a rénnel) nem szokás háziállatként tartani, háziasítására éppen itt történtek kísérletek. A farmon megtekintik a fejést: ezzel Haapasalo is megpróbálkozik, nem sok sikerrel. Kárpótlásként megkóstolhatta a jávortejet: ennek 13% a zsírtartalma. Ezután meglátogatják a jávorborjakat. Mint a „farmerek” elmondják, ezen a területen nehéz tehenet vagy birkát tartani – a jávorszarvas azonban csak ágakat rágcsál, jól megél az erdőben. Szeretnék, ha a turizmus is kialakulna. A fiatalok itt is vagy elköltöznek, vagy alkoholistákká válnak. A kamerán kívül azt is elmondják, hogy a szarvasok gyakran éheznek, ezért a környező falvakban gyakran szárazkenyér-darabokat gyűjtenek, hogy azokkal etessék őket. A probléma könnyen megoldható lenne, ha kiengedhetnék őket a karámból – most azonban az éhes falubeliek hamarosan levadásznák őket.

Az utat a stáb helikopterrel folytatja. A nemzeti parkban található Oroszország „hét csodájának” egyike, a Many-pupu-nyor (manysiul ’kis-bálvány-hegy’). Az itt látható oszlopszerű képződmények geológiai eredetét még nem sikerült megfejteni. (Valójában a keményebb szericit-kvarcit pala körül lekopott a puhább kőzet – arra azonban, hogy ezek a kőzettömbök hogyan jöttek létre, nincs magyarázat.) A szél turbulenciája az oszlopoknál sajátos hangot hoz létre. 

Bár azt várnánk, hogy Haapasalo az Uráltól keletre folytatja útját, visszarepül Sziktivkarba, és onnan Körtkeröszbe (oroszul Kortkerosz) utazik. Itt találkozik Anatolij Szmilingsszel, aki állítása szerint eredetileg litván, és a helyi Gulag történetével foglalkozik, csoportokat vezet. A táborban mindenféle náció tagjai megfordultak. Szmilingsz is rabként került ide 1941-ben. A táboroknak szintén terveket kellett teljesíteniük: meg volt adva, hány embert kell lecsukni, annyit le is csuktak, ha bűnös, ha ártatlan vol. És persze lehetőleg túlteljesítették a terveket. Ételt nem kaptak, gombákat, füveket, leveleket ettek. Természetesen a többség nem élte meg a szabadulást. Volt, akit már az érkezésekor egyszerűen lelőttek. Szmilingsz azt az Oroszországban ritka nézetet képviseli, hogy Sztálin és Hitler ugyanolyan volt – szerinte a hitleri gázkamrák még „humánusabbak” is voltak, mint a sztálini megoldások: Oroszországban nem megölték az embereket, hanem hagyták meghalni. Az erdőben rabok tízezrei vannak eltemetve: ezekről az emberekről még dokumentumok sincsenek. A Szovjetunióban a harmincastól az ötvenes évekig ezer hasonló tábor volt, a Gulag áldozatainak számát három és tízmillió közé teszik.

Nem nehéz észrevenni, hogy ezekben a részekben Haapasalo ugyan egy finnugor köztársaságban, Komiföldön jár, ám teljesen elfeledkezik magukról a komikról. Csupán a jávorborjak között jut eszébe, hogy a finnugorok miatt van ott – egyébként a finnugorok helyzete szóba sem kerül. Legközelebbi cikkünkből kiderül, hogy amikor valóban megérkezik Szibériába, feleszmél-e.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)