A Rénhírek őstörténeti témájú írásaihoz általában sok hozzászólás érkezik. Levelezőinket erősen foglalkoztatja két kérdés, mégpedig az, hogy ki a magyar és miből lett a magyar. A Rénhírek cikkírói nem elég okosak ahhoz, hogy e kérdésekre ismerjék a válaszokat. Csupán fölvetik a problémákat, majd szorgosan jegyzetelik a hozzászólásokat – hátha valaki fölvilágosítja őket. Ezúttal is valami ilyesmi következik. A kérdés: hányan voltak a honfoglalók?

A többségi nyelv győz?

Nyelvek érintkezése, találkozása során sok tényező együttes hatásának eredményeként dől el, hogy melyik nyelv válik uralkodóvá. Különböző történelmi példák alapján megállapítható, hogy nem feltétlenül az a nyelv győz, amelyiket többen beszélik.

Közismert az a biológiai megfigyelés, mely szerint az erősebbik kutya mindent visz. Vajon ki volt az erősebb: a honfoglaló magyarság vagy a Kárpát-medence helyben talált népessége? Kinek köszönhetjük anyanyelvünket? Ha a honfoglalók hozták ide a magyar nyelvet, akkor ők voltak az őseink, ha viszont a helyi népesség nyelve győzött, akkor a honfoglalók nem voltak magyarok? Van harmadik lehetőség is: a 895-ös honfoglalók magyarul beszélő népességet találtak a Kárpát-medencében. Alaposan átbeszélték közös dolgaikat, ránk hagyva örökül a magyar nyelvet. (E témakör rövid áttekintését lásd Fehér Bence előadásában.)

A 895-ös honfoglalás után létrejövő magyar állam a magyar nyelvet olyan uralkodó helyzetbe hozta, amely biztosította e nyelv Kárpát-medencei fennmaradását. Az egykor volt nyelvi játszma eredményét nagyban befolyásolhatta a magyar nyelvet beszélők túlsúlya. Történeti-régészeti adatokból próbálunk következtetni arra, hogy hányan lehettek Árpád magyarjai.

Történeti demográfia

Magyarország történeti demográfiájával régóta foglalkoznak történészek és statisztikusok. Sajnos, az időben visszafelé haladva egyre fogynak az értékelhető adatok, és egyre több a tudománynak álcázott becslés. Népszámlálási adatok hiányában kisebb összeírásokból, egy-egy szórványos történeti adatból kell következtetéseket levonnunk.

A történeti összefoglaló művek szerzői kötelességüknek tartották, hogy megbecsüljék a honfoglaló magyarság létszámát. Kovacsics József táblázatai megmutatják, hogy ezek a becslések mennyire eltérőek:

A táblázatok még bővíthetők. Mályusz Elemér véleménye szerint minden magyar törzs kb. 10 000 emberből állt, így a honfoglalók létszáma 70 000 fő lehetett (plusz a kabarok). Bartha Antal és Fodor István pedig talán sokallotta a többség által elfogadott 500 000-es létszámot, ezért kicsit lenyestek belőle.

A magyar történészek, statisztikusok 1963-ban kísérletet tettek arra, hogy fölvázolják hazánk demográfiai fejlődésének képét. A Magyarország történeti demográfiája című kötetben Györffy György dolgozta fel a honfoglalástól a 14. század közepéig terjedő korszakot. A honfoglalók létszámára arab forrásokból következtetett, az Árpád-kori népességet pedig az okleveles adatokból próbálta megbecsülni. Eredményei a történészek körében elfogadottá váltak, így hát Györffy György jogosan építette be gondolatmenetét a Magyarország története című, 10 kötetes összefoglaló műbe is (I/1. kötet, 646–647.).

1995-ben a millecentenárium kiváló alkalmat kínált, hogy a szakemberek újragondolják Magyarország demográfiai fejlődését. A honfoglalás és az Árpád-kor népessége című konferencián Györffy György és Kristó Gyula fejtette ki gondolatait. A konferencia előadásai önálló kötetben is megjelentek, de az 1997-es új demográfiai összefoglalás 1. fejezeteként is olvashatók. A történelem iránt érdeklődők a História 1996/2. számából ismerhették meg a két előadás szerkesztett és rövidített változatát.

Györffy György – 500 000

„Népességi számításokat csak egykorúan feljegyzett számértékek alapján, különböző számításmódokkal végezhetünk.” Ezután azt kell mérlegelnünk, hogy mennyire megbízható a korabeli feljegyzés. Végül, azt is jól meg kell gondolnunk, hogy milyen módszerrel következtetünk az egykori adatból a valódi lélekszámra – mondta és írta Györffy György.

Kiinduló forrása Ibn Ruszta volt:

A bağānākīya országa s a bulkārīya közé tartozó ’skl vidékei között van a mağġarīya határai közül a legelső határ. A mağġarīya a törökök egyik fajtája. Főnökük mintegy húszezer főnyi lovascsapat élén nyargal. (Kmoskó Mihály: Mohamedán írók… 207.)

Ibn Ruszta ezt az adatot a 10. század elején írta le. A magyarok a besenyők (bağānākīya) és a volgai bolgárokhoz (bulkārīya) tartozó ’skl nép között még Etelközbe vándorlásuk előtt élhettek, valahol az Alsó-Volga mentén. (E vidékről eddig egy ősmagyar temetkezés ismert, Lugovszkojéből.) Az adat tehát az i. sz. 850 előtti időkre érvényes. Előadásában Györffy György tévesen vonatkoztatta Ibn Ruszta adatát az etelközi magyarságra. A leírás más földrajzi környezetről szól.

Györffy György minden további számítása csak akkor érvényes, ha a honfoglalás idején a magyarok tényleg húszezer lovassal nyomultak Árpád vezér után. Ezt a húszezres számadatot Györffy úgy tekintette, hogy ennyi lehetett a fegyveres magyar középréteg létszáma, a vezérek és nemzetségfők katonai kísérete. Ezután azt próbálta meghatározni, hogy a magyar államalapítás idején a milesnek vagy jobagiónak nevezett katonai kíséret mekkora hányadát tette ki a lakosságnak. I. István király 1015. évi összeírása (mely a későbbi feljegyzésekből rekonstruálható) azt mutatja, hogy a pécsváradi királyi uradalom 1107 családja 200 milest állított ki. Úgy vélte, hogy hasonló arány állapítható meg a 16. század elején a székelyeknél is, ahol a gyalogszékelyek 4-szer, 5-ször többen voltak, mint a lófők. Ebből következően a honfoglalók kb. 100 000 családot alkottak. A demográfusok az adott korra átlag 5 fős családokkal számolnak, tehát a honfoglalók létszáma 500 000 főre becsülhető. Györffy György 1963-ban szintén ugyanerre a létszámra gondolt. Ezt a tényt 1995-ben úgy értékelte, hogy akkori gondolatmenete helyes volt, semmi sem indokolja, hogy változtasson rajta.

Számításaiban azonban több bizonytalansági tényező bujkál:

• A húszezer főnyi lovasról nem tudjuk, hogy mind magyar volt-e, avagy esetleg ez a szám a magyarok alá tartozó kisebb szomszédnépek lovasaival együtt értendő.
• Azt sem tudjuk, hogy a magyaroknak voltak-e gyalogharcosaik, s ha voltak, akkor hányan.
• Az etelközi magyarokat a honfoglalás előtt besenyő támadás érte. Feltételezhető, hogy a vereség után csökkent a hadra fogható magyarok létszáma.
• A Fuldai Évkönyv 896-os bejegyzése szerint a bolgárok és a magyarok között lezajlott harmadik ütközetben odaveszett 20 000 bolgár harcos. Nyilván jelentős veszteségeket szenvedett el a másik fél is. Lehet, hogy a honfoglalók i. sz. 850 körül tényleg húszezer fős lovassággal rendelkeztek, de e két katonai kudarc után feltehetőleg kevesebb lovas harcosuk maradt.
• Nem biztos, hogy i. sz. 850 és 1100 körül a magyar társadalomban ugyanúgy aránylott egymáshoz a köznép és a fegyveres kíséret létszáma.

E bizonytalansági tényezők akkor veendők figyelembe, ha Ibn Ruszta állítása igaz, vagyis az adott időben és adott helyen tényleg húszezer magyar lovas vágtatott lóhalálában a főnöke után.

És most jön a nagyobb probléma: mi van akkor, ha ez a húszezer egy légből kapott, esetleg félreértett, rosszul hallott szám? Ez is elképzelhető. Ugyancsak Ibn Ruszta írja, hogy a kazár uralkodó „kinyargalása tízezer lovas élén történik” (Kmoskó Mihály: Mohamedán írók… 205.). Vajon hogy tudott a kazár uralkodó tízezer lovassal annyi nép fölött uralkodni? Köztük a kettős túlerőben lévő magyarokon? Na jó, segítettek neki a burtaszok, akik „a kazár királynak engedelmeskednek; tízezer lovas vonul közülük harcba” (Kmoskó Mihály: Mohamedán írók… 205.). Így legalább a magyarokkal egálban voltak. De nem túlzottak ezek a számok? Mind a kazár és burtasz, mind pedig a magyar oldalról? Egy római légió a maga öt-hatezer fős létszámával csodákra volt képes. Egész Pannóniát csupán két légió védte. A kazárok még ennél is kisebb létszámú csapatot állomásoztattak Sarkel erődjében. Bíborbanszületett Konstantín leírása szerint mindössze háromszáz főt (A birodalom kormányzásáról, 42. fejezet). Ennyi ember bőven elég volt, hogy a Don alsó folyása mentén élő bolgárokat ellenőrizzék!

Kristó Gyula – 100 000

Az 1995-ös konferencia idején a szegedi történésziskola és vezetője, Kristó Gyula tekintélye csúcsán volt. Mivel ezt az iskolát részben az éltette, hogy Györffy György koncepcióival szemben alternatívákat állítson, várható volt, hogy Kristó Gyula halomba fogja dönteni a honfoglaló magyarság félmilliós létszámára vonatkozó érveket. Így is lőn. Sajnos azonban kidolgozott egy saját elméletet is, amely semmivel sem volt jobb, mint a másik. Előadásának írott változata tízszer olyan hosszú, mint Györffyé. Ha ezt tényleg felolvasta, nagy türelem kellett a végighallgatásához. A Históriában megjelent változat azonban nélkülözi a Györffy-féle elmélet tételes cáfolatát, csak Kristó érvelését és számításait tartalmazza.

Rövid kutatástörténeti áttekintésében Kristó utalt arra, hogy Györffy becslése általánosan elfogadottá vált. Ezzel szemben ő Az Árpád-kor háborúi című művében (Bp. 1986.) 200 000 főben határozta meg a honfoglalók létszámát.

Ezután több példát hoz fel annak bizonyítására, hogy a történeti források mennyire ellentmondó adatokat tartalmaznak egy-egy nép vagy hadsereg létszámára vonatkozóan. E példák egy részét, megtoldva a sajátjaimmal, már idéztem Györffy György számításait értékelvén (lásd feljebb). Valóban, minden amellett szól, hogy a muszlim geográfusok műveiben szereplő 20 000 magyar lovast teljesen komolytalan adatnak tekintsük. Ekkor jön azonban a meglepő fordulat: Kristó Gyula bebizonyítja, hogy Ibn Ruszta adata a 20 000 magyar lovasról elfogadható. Érvelésének egyik elemét idemásolom:

Mielőtt arra teszünk kísérletet, hogy a sereglétszámból következtessünk a népességszámra, még egy adatot hozunk fel annak igazolására, hogy a 870 körüli időre vonatkozóan megadott 20 ezres sereglétszám hiteles. A 995-ben Augsburgnál megvívott csatában a magyarok létszámát a modern kutatás 5–10 ezer közé helyezte. Ha ennek a felső értékével (10 ezer fővel) számolok is, és számba veszem, hogy a Lech-mezőn nem a teljes magyar haderő, hanem annak csak mintegy fele harcolhatott (a rendszeresen nyugatra kalandozó törzsek serege), úgy ez a maximum 10 ezres szám éppen a fele a 20 ezres sereglétszámnak. (Hányan voltak a honfoglalók? História 1996/2.)

Ha Györffy György számításai kapcsán azt írtam, hogy tele van ingatag elemekkel, akkor mit írjak erről? Látható, hogy becsült számadat az augsburgi magyar sereg létszáma. Ezt Kristó azzal próbálta hitelesíteni, hogy a „modern kutatás” becsülte ennyire a magyarok létszámát. A továbbiakban önkényesen kiválasztja az 5–10 000 fős becslés felső értékét, majd szintén mindenféle adat nélkül kijelenti, hogy az augsburgi csatában a magyar haderőnek csak a fele vett részt. A 10 000 pedig éppen fele a 20 000-nek, vagyis:

Az augsburgi csata magyar haderejének létszáma tehát bizonyíthatja a 870-es évek magyar nomádállami seregének 20 ezres létszámáról ránk maradt muszlim forrás hitelét. (Hányan voltak a honfoglalók? História 1996/2.)

Vagyis egy fondorlatosan bonyolult érvelés után Kristó ugyanoda jutott, mint Györffy: Ibn Ruszta 20 000 fős lovashadseregéből próbált következtetni a honfoglalók létszámára. A honfoglaló magyarság életmódját illetően azonban alapvető koncepcionális különbség volt Györffy György és Kristó Gyula nézete között. Györffy szerint a honfoglalók földművesek voltak, legfeljebb félnomádok, míg Kristó úgy vélte, hogy virtigli nomádként vándoroltak ide-oda. A nomádoknál pedig minden férfi egyben hadfi is, tehát a 20 000 fő nem a honfoglaló férfiak egyötöde, hanem az összes. Továbblendülve a számítás végeredménye felé itt most a „nemzetközi szakirodalom”-ra hivatkozva megint egy becslés következik: a nomádoknál az össznépesség egyharmada–egyhatoda volt katona. vagyis a honfoglalók 60–120 000-en voltak. Ebből Kristó megint önkényesen 120 000 főben határozta meg a honfoglalók létszámát. (Szerinte azonban ez nem önkényes választás volt: „Hogy elhárítsuk az önkényesség vádját, a lehetséges legmagasabb értékkel számolva 120 ezerre tesszük a »magyarság« létszámát a 870-es években.”) A 120 000 főből bevallottan ellenőrizhetetlen becslés nyomán levonta a honfoglalás körüli események (besenyő támadás, magyar–bolgár háború stb.) áldozatainak létszámát, 20 000 főt, és így jutott el a 100 000 honfoglalóhoz.

Mindkét elméletről megállapítható, hogy egy abszolút megbízhatatlan adatra épít, tudniillik, hogy a magyaroknak 20 000 lovas harcosuk volt, és ebből az adatból becslések sorozatán keresztül jut el a honfoglalók létszámának megállapításáig.

A honfoglalók és az őslakók lélekszámának aránya

Írásom elején már utaltam arra a problémára, hogy vajon a honfoglalók létszáma hogyan viszonyult a Kárpát-medencében talált népesség létszámához. Györffy György a Magyarország lélekszámára vonatkozó későbbi, talán megbízhatóbb adatokat összevetette a népességgyarapodás százalékos (ezrelékes) arányára vonatkozó becslésekkel, és ezek alapján 200 000 főre tette a Kárpát-medencei őslakosság létszámát. Kristó Gyula mindenféle adat felhasználása nélkül 150-250 000 főre tippelte a helyiek lélekszámát. Györffy szerint tehát a honfoglalók voltak többen, míg Kristó szerint a helyi avar–szláv népesség. Kristó Gyula véleményét Éry Kinga antropológiai megfigyeléseivel támasztotta alá (előadását lásd az 1995-ös konferencia köteteiben, valamint az 1996/2-es Históriában).

Az 1995-ös konferencián Kovacsics József is úgy vélte, hogy a Kárpát-medencei őslakos népesség nagyobb létszámú volt, mint a honfoglalók. A statisztikai becslések alapján annyi talán megkockáztatható, hogy az őslakók és Árpád népének együttes lélekszáma kb. 500-550 000 fő volt.

Makkay János a régészek által feltárt sírok számából próbált következtetni a két népesség arányára. Az 567–895 közötti avar időszakból kb. 50 000 sír ismert, míg a honfoglalástól az államalapításig terjedő periódusból kb. 5000. Ezek alapján ő a helyi népesség jelentős túlsúlyával számolt. A honfoglaló magyarságot Mályusz Elemérhez hasonlóan 70 000 főre, a Kárpát-medencében talált népességet pedig a sírszámok alapján 500 000 főre becsülte (A magyarság keltezése. Bp. 1993. 43–47., 33.).

Itt a vége. Ha engem kérdeznek, hogy mennyi, szerintem 30.

Irodalom

História 1996/2

Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom. I/1. Bp. 1997.

A Magyarország történeti demográfiája (Szerk. Dr. Kovacsics József. Bp. 1963.) című kötetben: Györffy György: Magyarország népessége a honfoglalástól a XIV. század közepéig.

A Magyarország történeti demográfiája I. A honfoglalás és az Árpád-kor népessége. (Szerk. Dr. Kovacsics József. Bp. 1995.) című kötetben, valamint a Magyarország történeti demográfiája (Szerk. Dr. Kovacsics József. Bp. 1997.) című kötetben:

1. Györffy György: A honfoglalók száma és az Árpád-kor népessége
2. Kovacsics József: A történeti demográfia válaszai és nyitott kérdései az Árpád-kori népesség számára vonatkozóan.
3. Kristó Gyula: Magyarország lélekszáma az Árpád-korban

Makkay János: A magyarság keltezése. Bp. 1993.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése