Forrás: Wikimedia commons / Ivan Kristensen

„…Volt egy öreg apó.
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre
Csak erdőket járni,
Csak vadat vadászni.
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.

És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gúnyában nem járhat
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból.”

(Cantata Profana- részlet)

Bartók Béla mitikus művét a román kolindák világából merítette, melynek lehetséges honfoglaláskori magyar kapcsolatairól korábban már írtunk.

A mű alapjául szolgáló kolindából az is kiderül, a legények az erdőben bolyongva szarvasnyomra akadtak, és a nyomokat követve alakultak át szarvassá. Ez a motívum, némileg átalakítva, Cerceruska című népmesénkben is előfordul. A címszereplő Cerceruska húgocskájával együtt gonosz mostohájuk elől az erdőbe menekül. Gonosz mostohájuk elátkozza őket; ha útközben valamilyen állatnyomban talált vizet isznak, változzanak azzá az állattá. Cerceruska húga egy őznyomra bukkanva iszik belőle, és őzzé változik.

Később egy vadászó királyfi rátalál Cerceruskáékra, és azon nyomban beleszeret a szép lányba.  Magával viszi Cerceruskát és őz-húgocskáját a palotába. Ott azonban él egy szakácsnő, akinek a lánya már rég a királyfi szívére pályázik. Féltékenységében belöki Cerceruskát egy tóba. Éjszakánként azonban Cerceruska kilép a tóból, és őzzé vált húgával beszélget. A szakácsnő lánya meglesi, és azon gondolkozik, hogyan lehetne végezni az őzzel is. Úgy tesz, mintha beteg volna, és azt kéri a királyfitól, vágja le az őzet, és adja neki a szívét és a máját; attól majd meggyógyul. A riadt őzike viszont elszalad, egyenesen a tó partjára, és nővérét hívja segítségül. Cerceruska ki is lép a tóból, a királyfi szeme láttára; úgyhogy kitudódik minden, a gonoszok megbűnhődnek, megtörik minden rossz varázslat, és Cerceruska, a húga, és a királyfi boldogan élnek, míg meg nem halnak. Illetve, amíg valami meggondolatlan személy le nem törli ezt a videót. [Mire cikkünk megjelent, eltávolította. Alább egy másik felvételt láthatunk. A szerk.]

Két további mesében is lehet rokon motívumokat találni.

A csúfolódó öcsike

Az egyik egy keleti hanti népmese, a Göncölszekér obi-ugor legendájának egy variánsa. Élt eszerint a ködös múltban egy öreg apó, és kiállhatatlan, fiatal testvére. Az apó mindig vadászni járt, öccse meg folyton csúfolta őt. Egyszer, mikor az öreg az erdőt járta, feltűnt előtte egy hatalmas jávorszarvas. Az öreg üldözőbe vette, végül egy tó partján sikerült elejtenie. Megnyúzta, bőrét feldobta, ebből lett az égbolt.

Ekkor egy titokzatos hangot hallott az erdőből, ami közölte vele: öccse utánaindult, csak hogy tovább szidhassa. De ő ne szomorodjon el, csak etesse meg a fiúval a szarvas szívét és máját. Alig hallgatott el a különös szózat, a fiatal testvér már meg is jelent a színen, és rettenetesen gyalázni kezdte az öreget. Az öreg felkínálta neki a szarvas szívét és máját, az ifjú megette, és immár ő maga is szarvasként bolyong a tajgában, büntetésként, hogy oly megalázóan bánt idősebb testvérével.

A szegény testvér

A másik monda a kecsuáktól származik. Itt is két testvérrel találkozunk: egy szegénnyel és egy gazdaggal. Egyszer a gazdag testvér ünnepséget rendezett, meghívta barátait és rokonait. A szegény testvért viszont kizárta az ünneplésből, és mikor az mégis befurakodott a sátorba, azt mondta róla, hogy csak egy szolga.

A szegény testvér ezen annyira elszomorodott, hogy elbujdosott. Útközben találkozott egy öregemberrel, aki egy különös követ nyújtott át neki, és azt tanácsolta, menjen vissza lakóhelyére – de a kőtől meg ne váljék.

Theodore Roosevelt jávorháton

A szegény testvér tehát hazaindult, de messze volt már az otthona, hamar be is esteledett, ezért hát a pusztaság peremén, egy barlangban kellett hálnia. Feje alá tette a követ, és ahogy így feküdt, egyszer csak hallotta, hogy a barlang, a puszta, egy szikla és a közeli fennsík beszélgetnek egymással. „Miért panaszkodik ez a boldogtalan?” – kérdezte egyikük. „Gazdag fivére miatt, akitől éhen is veszhetne” – válaszolt a másik. „Hiszen én adhatok neki kását, fehér kukoricából!” – mondta a barlang. „Én pedig lila kukoricából adok neki eledelt!” – mondta a fennsík. „Én még sárga kukoricából is adok!” – így a szikla.

Az ifjú felébredt, és íme, három fazekat talált maga előtt, háromféle kukoricakásával. Evett egy kicsit mindegyikből, de hagyott a családjának is. Másnap hazaérkezett, és megdöbbenten látta, hogy a fehér kukoricakása ezüstté, a lila rézzé, a sárga kása arannyá változott! Gazdag bátyja rögtön azzal gyanúsította, hogy valahol lopta ezt a sok drágaságot. Az ifjú elbeszélte, ami történt vele; a gazdag testvér kinevette, de kicsit hitt is neki. Így hát ő is elindult szerencsét próbálni. Találkozott az öreggel, megkapta a varázserejű követ, és hazaindult vele. Ugyanabban a barlangban éjszakázott, ahol a fivére. De ő nem aranyat, ezüstöt vagy rezet kapott! A barlang szarvakat adott neki, a puszta szőrmebundát, a fennsík farkat. Reggelre kelve azon kapta magát, hogy szarvassá változott!  Hazaszaladt, de háza népe nem ismert rá, és ráuszították a kutyáikat. Azóta is ott szalad a mezőn.

Mi mindebből a tanulság? Jól vigyázzunk, hogy mit mondunk, mit eszünk, és hova lépünk…