A finnugor őstörténettel kapcsolatba hozható régészeti kultúrák közül eddig már foglalkoztunk a gyjakovói és a Kunda-sigiri kultúrával. Most az imenykovói következik.

Az imenykovói régészeti kultúra emlékei az i. sz. 3. és 8. század közötti időszakra datálhatók. Lelőhelyei a szamarai kanyarulat fölötti Volga-szakasz mindkét partját elfoglalják, nyugaton pedig egészen a Szura folyó mellékéig terjednek ki. Az imenykovói jövevénynépesség észak felé az Alsó-Káma vidékén is megtelepedett. Lényegében beékelődtek a mordvinok, a marik és az udmurtok elődei közé, kihasználva azt a ligetes jellegű területet, amely még életmódjuk számára megfelelő volt. Kelet felé szabadon hagyták a mai Baskíria terméketlen, száraz vidékeit.

Az első imenykovói földvárakat a 19. század közepe táján találták meg. A Volga–Káma vidékének régészeti kutatása az 1870-es években lendült föl, amikor Kazanyban tartották meg a 4. oroszországi régészeti kongresszust, a városban pedig megalakult a régészeti, történeti és néprajzi társaság.

1898-ban Alekszandr Szpicin tárt fel először imenykovói típusú településeket. A két világháború között előbb Leonyid Tambovcev, majd Nyikolaj Kalinyin folytatta az ásatásokat. A második világháború után újrakezdett feltárások során Kalinyin tette az első fontosabb megállapításokat: a kultúra népessége vaspapucsos faekével művelte földjeit, háztáji állattartást folytatott, és a vas megmunkálásában is voltak fontos újításai.

Az 1950-es években nagy leletmentő ásatások folytak a kujbisevi víztároló és vízi erőmű építkezése miatt. 1959-ben Vlagyimir Gening tárta föl az imenykovói földvárat. A hely szelleme megihlette, így lett a kultúra neve imenykovói.

1967-ben Pjotr Sztarosztyin könyvet írt az imenykovói kultúráról. Több mint háromszáz lelőhelyet sorolt fel – földvárakat és kisebb-nagyobb településeket, valamint egyetlen egy temetőt. Már ekkor különböző elképzelések keringtek az imenykovói népesség etnikai hovatartozásáról. Az 1960-as‒70-es években a szamarai Volga-kanyarulatnál is előkerültek a kultúra emlékei, és újabb temetőket is találtak. Napjainkban a régészeti leletek mind biztosabban jelölik ki az imenykovói népesség helyét a környező kultúrák és népek között. A kultúra származása körül azonban zajlik egy tudományosnak álcázott vita: napi politikai céloktól befolyásolva terjed az a vélemény, hogy az imenykovóiak voltak az első szlávok a Közép-Volga és a Káma mentén.

Az imenykovói kultúra területe
(Forrás: készült a Wikimedia Commons /CC BY-SA 2.5/ térképének felhasználásával)

Földvárak és temetők – élet és halál az imenykovóiaknál

Az imenykovói kultúra életét a települések feltárása alapján rekonstruálhatjuk. Pár bekezdéssel följebb már utaltunk rá, hogy az imenykovóiak új földművelési eljárást honosítottak meg a Volga-Káma vidékén. Primitív ekéikkel, ha nem is túl mélyen, de fölszántották a talajt, s úgy vetették el gabonamagvaikat. Búzát, kölest, rozsot, zabot, tönkölyt és árpát termeltek. Állattartásuk is fejlett volt, településeiken főleg háziállatok csontjait találták meg. Volt, ahol inkább kisebb állatokat: juhot, kecskét, disznót, másutt több szarvasmarhát és lovat, néhol pedig tevét is tartottak. Természetesen kutyáik is voltak. A termelő gazdálkodást kiegészítette a vadászat és a halászat. Szarvasra és medvére, valamint kisebb prémes állatokra vadásztak. A Volgából szép nagy halakat, 3-4 méteres vizákat fogtak ki.

Az imenykovóiak fejlett gazdálkodását segítette, hogy igen jó minőségű, tartós vaseszközöket tudtak készíteni. Ekepapucsaik és keskeny, hosszú baltáik a települések jellegzetes leletei. A baltákkal talán harcoltak is, de legfőbb fegyverük az íj volt. Az imenykovóiak kézzel formált, lapos aljú, általában díszítetlen kerámiaedényeket készítettek.

A földvárakban és nyitott településeiken lakóépületeiket is megtalálták: kisméretű, félig földbe mélyített, földfalú kunyhókban laktak. A házak között tároló és munkagödrök voltak. Az egyik háztípus, valamint a településszerkezet a honfoglaló magyarok házaival, településeivel is párhuzamba állítható.

A földvárakat cölöpsor koronázta meg, tovább nehezítve az idegenek bejutását. Egy-egy erődítmény körzetében több kisebb, nyílt település volt.

Az 1960-as évek végéig csak a Rozsgyesztveno (Tatár Köztársaság) mellett föltárt imenykovói típusú temetőt ismerték a régészek. Ebben a temetőben elhamvasztva tették az elhunytakat a sírokba, melléjük pedig két-három nagyméretű kerámiaedényt helyeztek. Mivel a hamvasztás során a ruházat díszítőelemei megsemmisültek vagy összeégtek, így a régészeknek kevés támpontjuk volt annak meghatározására, hogy kik is voltak az imenykovóiak, honnan jöttek, és hol keresendők kultúrájuk gyökerei.

Hamvasztásos sír Rozsgyesztvenóból
(Forrás: Sztarosztyin 1967: 69.)

Az 1980-as években olyan temetőket találtak, amelyek hozzásegítettek a rejtély megoldásához, avagy tovább kuszálták a szálakat (ez nézőpont kérdése…). Jevgenyij Kazakov tárta föl a szép nevű Kominternovszkojéban (Tatár Köztársaság) azt a temetőt, amely leletei alapján beilleszkedett az imenykovói kultúra leletegyüttesébe. Ugyanakkor a temetőben a már megismert hamvasztásos temetkezési rítus mellett másik halottas szokást is megfigyeltek: teljes egészében sírba helyezett emberek maradványai is előkerültek. Sőt, egyes sírokban részleges lovas temetkezés nyomait is megtalálták. Mint a honfoglaló magyaroknál.

Férfi, lábánál részlegesen eltemetett lóval és a sír mellékletei – kominternovszkojei III. temető
(Forrás: Kazakov 2011: 32.)

Milyen nyelven beszéltek?

Az első véleményt az imenykovói emberek származásáról és nyelvéről Alekszej Szmirnov fogalmazta meg az 1950-es években. Szerinte ők mordvinok voltak. Az évtized végén Vlagyimir Gening, a rozsgyesztvenói temető feltárója, egyetértésben Alfred Halikovval, törököknek határozta meg az imenykovóiakat. Az 1960-as évek közepén Pavel Sztyepanov a mordvin régészeti emlékek kutatója ősmagyaroknak gondolta az imenykovóiakat, akik a 8. században a Volga partján lóra pattantak és belovagoltak Pannóniába. Pár évvel később Pjotr Sztarosztyin óvatosan megfogalmazott véleményében vegyes finnugor‒török etnikai összetételre gyanakodott. Ekkor újra jött Alekszej Szmirnov, aki a kerámiaedények és a hamvasztásos temetkezés miatt immár szlávoknak tartotta az imenykovóiakat. Ezt a véleményt Galina Matvejeva vitte tovább. Az imenykovóiakat a Dnyeszter mellékéről származtatta, a vaskori Przeworsk kultúrából. Véleménye szerint az imenykovóiak szláv nyelvére utalnak a területükön található azon régi szláv folyónevek, amelyek már Ibn Fadlán úti jelentésében is olvashatók (Szok, Cseremsan, Majna, Utka). 2004-ben publikált egyetemi jegyzetében álláspontját még fenntartotta, noha az újabb régészeti leletek azt már erősen aláásták.

Ezt a káoszt látva, végre időszerű volt, hogy egy nyelvész is állást foglaljon a kérdésben. Vlagyimir Napolszkih 1996-ban, a Permi Szent István halálának 200. évfordulóján tartott konferencián az a permi nyelvek (komi, udmurt) néhány jövevényszavát egy balti-szláv jellegű indoeurópai dialektusból vezette le, és ennek a dialektusnak a beszélőit az imenykovói népességben vélte megtalálni. Előadása azonban csak fokozta bajt. Napolszkih elképzelése szerint létezett egy „makrobalti” nyelvi area, amelynek résztvevője volt az „imenykovói nyelv” is. Ez közel állhatott a preszláv nyelvhez, de nem volt azonos vele. A régészek és történészek (Szergej Kljastornij ‒ Pjotr Sztarosztyin, valamint Valentyin Szedov) azonban nem tudták értelmezni Napolszkih koncepcióját, és immár nyelvészetileg is bizonyítva látták, hogy az imenykovóiak szlávok voltak. Ez sokaknak bejött. Így került a tudomány köreiből a közvélemény érdeklődésének terébe a korai szláv jelenlét a Volga‒Káma vidékén. Az imenykovói szlávok teli tüdővel dagasztották az orosz nemzeti büszkeség vitorláját.

10 évvel később Vlagyimir Napolszkih megírta, hogy azért ő ezt nem úgy gondolta. Az imenykovói népesség nem lehetett szláv etnikumú és szláv nyelvű, hiszen ez az etnikum és nyelv csak a 6. században kezdett formát ölteni. Ő az imenykovóiak nyelvét csupán a preszláv nyelvhez közelinek gondolta, és a félreértések elkerülése érdekében célszerűbb lett volna, ha ezt a nyelvet balti-szláv, avagy balti jellegűnek nevezi, mivel véleménye szerint az egész makrobalti areán belül a preszláv dialektus marginális helyzetben volt.

E bevezető után Napolszkih sorra vette azokat a földműveléssel összefüggő szavakat, amelyek egy balti-szláv ősnyelvből kerülhettek a permi nyelvekbe, valamint a mari és mordvin nyelvbe. Egy-két szó esetében új etimológiát javasolt. Egy ábrát is közölt az imenykovói nyelv helyéről a makrobalti areán belül:

A makrobalti area Vlagyimir Napolszkih szerint
(Forrás: Napolszkih 2006: 13.)

Honnan származtak?

Az imenykovói kultúra eredetét Jevgenyij Kazakov foglalta össze 2011-ben. Kimutatta, hogy a 4. század végén ‒ 5. század elején a hunok mozgolódása következtében a Volga‒Káma vidékét népvándorlási hullám érte el. A történeti források hagyományos értelmezése szerint a menekülő csoportok iráni nyelvű szarmaták lehettek.

Régészetileg bizonyítható, hogy az imenykovói népesség nem a Dnyeszter vidékéről, hanem kelet felől érkezett, és kapcsolatban állhatott a turbászli és a kusnarenkovói kultúrák népességével. E kultúrák lelőhelyei a mai Baskír és Tatár Köztársaság területén találhatók. A turbászli népességet egyes kutatók ugornak, mások alánnak vagy baskírnak tartják. A kusnarenkovóiak a magyarok és/vagy a baskírok etnogenezisében játszottak szerepet. Ennek alapján azért az imenykovói népesség egészének vagy csak egyes csoportjainak török vagy ősmagyar származtatása sem zárható ki, noha itt jegyezzük meg, hogy a régészetben nem az a lényegi kérdés, hogy az egykor élt kultúrák mellé mai népneveket és ma beszélt nyelveket rendeljünk. Ráadásul a nyelvi hovatartozás kérdésének eldöntésére a régészet nem is alkalmas (hacsak nem egy könyvtárat ásnak ki a kutatók).

Jevgenyij Kazakov szerint az imenykovói kultúrára jellemző edénytípusok is szarmata, nem pedig ősszláv környezetből származnak.

Kérdéses lehet, hogy a Kazakov által föltárt kominternovszkojei temető az imenykovói kultúrába tartozik-e. A szerző azonban jól bizonyítja, hogy a korábbról ismert imenykovói leletek megtalálhatók itt is. Ennek azért van jelentősége, mert ezzel megdől az az állítás, hogy az imenykovóiak temetkezési rítusára kizárólag a hamvasztás volt jellemző. És ezzel jelentősen gyengülnek az imenykovóiak szláv származása melletti érvek (az ősszlávokra a hamvasztás volt jellemző, de ők urnákba tették az elhunytak maradványait).

Amennyiben az imenykovói kultúra további régészeti kutatása igazolja a szarmata közegből való származást, az erősítheti a népesség indoeurópai, azon belül ősiráni eredeztetésének elméletét. A makrobalti nyelvi areához tartozás a kultúra keleti eredete miatt nem valószínű.

Mivé lettek?

Az imenykovói kultúra területére a 8. században a volgai bulgárok költöztek. A helyben maradt népesség a volgai bulgár állam alattvalója lett, sokan azonban a környező finnugorok közé települhettek. Ennek régészeti bizonyítékai vannak: a 8‒10. században a muszlim világgal kereskedő és ezen szépen meggazdagodó Volga‒Káma vidéki finnugorság olyan ékszereket kezd hordani, amelyek az imenykovói és a hozzá hasonló (lásd turbászli) kultúrák köréből származnak.

Az egyik jellemző darab a kerek csatfibula, mely az egész finnugorság körében népszerű lesz (eljut a Baltikumba is). A finnugor leleteket feltáró régészek ezt a tárgytípust mordvin nevét használva, gyakran szjulgamnak nevezik (észt neve sõlg).

Imenykovói csatfibula és mordvin szjulgam
(Forrás: Kazakov 2011: 37. és Alihova 1969: 141.)

Nagy karriert futott be a finnugoroknál az egymástól elforduló két állatfej motívuma is. Ez megjelent a csontból faragott fésűkön is, miként az imenykovói kultúrában, de később ismert lett fémből készített változata is, amely immár nem egy fésű testeként szolgált, hanem csörgős-láncos csüngők lógtak le róla.

Imenykovói és lomovatovói (őskomi-permják) csontfésű
(Forrás: Sztarosztyin 1967: 83., Golgyina 1985: 239.)

Az imenykovói kultúrából ismert a kacsatalp és a palack alakú csüngő is. Később mindkettő elterjedt a finnugor népeknél is.

A Volga‒kámai finnugor népek ismerték a halotthamvasztás szokását is. Kb. a temetkezések egynegyede történt ilyen módon. Ezt is imenykovói hatással magyarázhatjuk. Nemcsak a hamvasztást, hanem azt a jelenséget is, hogy egy kultúrában több temetkezési rítus is szokásban volt.

Az imenykovói hatás csak egyik eleme volt annak a hatássorozatnak, amely az i. e. 3. évezredtől kezdve dél felől folyamatosan elérte az erdőövezetben élő finnugor csoportokat.

Irodalom

Bibliográfia, sok-sok letölthető tanulmánnyal: Археологические культуры: Именьковская

Alihova 1969: Материальная культура Средне-Цнинской мордвы VIII–XI вв. Саранск [P. P. Ivanov 1927–28-as ásatásait A. E. Alihova publikálta]

Golgyina 1985: Голдина, Р. Д.: Ломоватовская культура в Верхнем Прикамье. Иркутск [a kötet képtáblái]

Kazakov 2011: Казаков, Е. П.: Этнокультурная ситуация IV–VII вв. н.э. в Среднем Повольже. Finno-Ugrica 2011 (№ 12-13.): 8–31.

Napolszkih 2006: Напольских, В. В.: Балто-славянский языковой компонент в Нижнем Прикамье в сер. I тыс. н. э. Славяноведение, 2006/2: 3-15.

Sztarosztyin 1967: Старостин, П. Н.: Памятники именьковской культуры. САИ Д1-32. Москва