A kiállítás ünnepélyes megnyitója január 25-én 17:00-kor lesz.

Bán Aladár (1871-1960) műfordító és folklorista, a Kalevipoeg első tolmácsolója 1911 nyarán tíz hetet töltött Észtországban. Megfordult az észtek által lakott területek nagy részén, és igyekezett a helyi társadalom minden rétegével megismerkedni. Gyűjtéséből Saaremaa, Muhumaa és Hiiumaa. Az észt szigetvilág néprajzi képe száz évvel ezelőtt címen január 26-án nyílik kiállítás a Néprajzi Múzeumban.

Ebben az időben a magyar őstörténet és rokonságelmélet kérdései közérdeklődésre tarthattak számot. Bán Aladár sem szakemberként a finnugrisztikával, azon belül a finnek, majd az észtek népköltészetével, kultúrájával foglalkozni. 1896-1932 között, 36 éven keresztül magyar-latin szakos gimnáziumi tanárként dolgozott, először Temesváron, majd 1900-tól Budapesten. A világosan esztétikai jellegű vonzalma a finnek iránt nagyrészt a Néprajzi Társaság hatására alakul át részben néprajzi jellegűvé.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Koncepciója szerint a néprajzzal közelebb lehet férkőzni a nemzet őstörténetének rejtélyeihez. Ezért is vett részt a Néprajzi Múzeum észtekhez kapcsolódó tárgygyűjtésében, de e koncepció miatt bízta meg őt a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya is a finnugor észt nép néprajzi tárgyainak gyűjtésével, melyhez anyagi forrásokat is biztosított számára. Rövid pár hét alatt bejárta az észt szigetvilágot, a legjelentősebb földrajzi tájegységeket és eljutott a Peipus-tó keleti partjára, a Pszkov közelében élő szettukhoz. Utazása során, a Néprajzi Múzeum felkérésére 547 tárgyat gyűjtött Észtország archaikusnak tartott tájairól, Saaremaa, Muhumaa és Hiiumaa szigetéről, valamint az oroszok közé ékelődött kis észt népcsoporttól, a szettuktól.

A Baltikum Bán utazása idején, a mai Észtország és Lettország határaival
(Forrás: Wikimedia Commons / Pline / GNU-FDL 1.2)

Az általa gyűjtött hagyományos viseletek, kézművestermékek, a népművészet sajátos jegyeit hordozó tárgyak mellett – amelyek megalapozták a Néprajzi Múzeum észt gyűjteményét – beszámolóiból, naplójegyzeteiből kirajzolódnak azok a társadalmi problémák, amelyek a kor észt lokális peremközösségeit jellemezték: az iparosodás előtt álló „parasztnép” képe, a nyelvi-etnikai alávetettség, a szegénység, a szigetjelleg foglalkoztatta a gyűjtőt, s ezek a kérdések jelentik a kiállítás vezérfonalát is.

Az észt kultúra ősi jegyeinek felkutatása, az észt népművészet magyarországi népszerűsítése voltak Bán Aladár gyűjtőútjának a célkitűzései. Azt akarta, hogy az észtek gazdag népművészeti hagyományai a magyarok körében a korábbinál nagyobb figyelemben részesüljenek.

Bán Aladár pár nappal a hazaérkezése után a Budapesti Hírlap hasábjain számolt be a frissen szerzett észtországi tapasztalatairól, kiemelve, hogy az idelátogató idegenek érdeklődését legjobban a háziipar és női kézimunka sokszínűsége ragadja magával. „Az észt néprajz egyike a legszínesebbeknek Európában. Azonban a gyorsan terjedő gyáripar itt is teljes megsemmisítéssel fenyegeti a népies művészetet […]. A nép ízlésének sokféle remeke vonja itt magára a figyelmet. Csipkék, hímzések, házi szőttesek szebbnél-szebb sorozata! Az észt asszonyok valóságos művészek a kézimunkában. Nem idegen országból veszik a motívumaikat, hanem a néptől ellesett ősrégi finnugor mintákat kombinálják és fejlesztik tovább végtelen változatokban.”

A hat teremből álló kiállítás 1. terme bevezető jellegű, bemutatja Bán Aladárt, észt útjának okait, előzményeit és eredményeit.

A 2. terem az észt népművészet legjellegzetesebb ágazataiból nyújt ízelítőt a látogatóknak, egyrészt a női kézművességet reprezentáló kötött viseletdarabokon pl. kesztyűkön, illetve szőttes öveken keresztül, másrészt a férfiak által faragott söröskupák révén.

Kesztyűk az észt szigetvilágból
(Forrás: Kerék Eszter)

A kesztyűk – és általában a kötött viseletdarabok, például a harisnyák mintázatának – gazdagsága, sokszínűsége Észtország egyfajta védjegye, egyedülálló sajátossága. Az észt kötés hagyománya formai és technikai megoldásokban nagyon gazdag. Néhány kesztyűkhöz használt minta a 16. századtól napjainkig folyamatosan fel-felbukkan.

A 3. terem egy viselet változatait mutatja be Saaremaa (Ösel) és Muhu (Moon) szigetek női viseletdarabjain keresztül. Saaremaa-ra a századfordulón jellemző volt a női viselet sokszínűsége, változatossága, ami mind a szoknyák csíkozásában, mind a fejviseletek sokszínűségében, mind a kötött kesztyűk és harisnyák mintázatában megmutatkozott. A saaremaai népviseletben erős svéd hatás érvényesült, ami itt tovább fennmaradt, mint Észtország belső területein.

A muhui népviselet, annak díszítése a 20. század folyamán erőteljes jelentésbeli változáson ment keresztül, és fokozatosan a lokális identitást kifejező viselet helyett az észt nemzeti identitást kifejező jelképpé vált. A kis sziget viselete a 20. század folyamán ugyanis szorosan egybefonódott a dalosünnepek viseletével. A muhui narancssárga viselet lett a dalosünnepek leggyakrabban hordott viselete, amelyet azok is felvettek, akik nem erről a szigetről származtak.

Jellegzetes kötények Muhu szigetéről
(Forrás: Kerék Eszter)

A 4. terem az észt esküvő és lakodalom Bán által gyűjtött tárgyi világát mutatja meg a látogatóknak. Az esküvő bizonyos tárgykészletei, mint pl. a sulyok, mángorló, lenvágó, guzsaly, szerelmi ajándéknak készültek, vagy a vőlegény ajándékozta azokat jövendőbelijének, ezért díszítették őket különös aprólékossággal.

Az észt esküvő egyik sajátossága, hogy a lányoknak férjhezmenetelükkor sok, általuk készített ajándékot kellett szétosztaniuk. A vőlegény rokonain kívül megajándékozták a saját hozzátartozóikat is. Egy átlagos esküvőre a menyasszonynak össze kellett gyűjtenie több mint 50 pár kötött kesztyűt, 100 szőttes övet és szalagot, valamint kötött harisnyákat és más ruhadarabokat is. Az esküvői kelengyében például feltétlenül volt szántakaró és ágyterítő is. Ezek is bemutatásra kerülnek a kiállításban.

Ugyanebben a teremben kiállítottak észt népi ékszereket is, melyeket a vőlegény is ajándékozhatott leendőbelijének, de a hozomány része is lehetett. Az ékszerek értékes tárgyaknak számítottak, és nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az ékszereknek gonoszűző, bajelhárító szerepet is tulajdonítottak.

Észt ékszerek
(Forrás: Kerék Eszter)

Az 5. terem a modernizáció és az elszigeteltség hatásait vizsgálja két tájegység, Hiiumaa (Dagö) és Setumaa példáján keresztül. Bán Aladár a szigetek közül utoljára Hiiumaa-ra látogatott el. Már a kint tartózkodása idején, 1911 augusztusában megjelent, szigetekről szóló publikációjában kiemeli, hogy „a dagöi nép a legműveltebb és legmódosabb az észt szigetek népei közt, de legkevésbé érdekes az ethnográfus szemében”.

A népviselet fejlődésének egy olyan korszakát őrizték meg a gyűjteményünkben található hiiumaai melles szoknyák, amikor a háziszőttes anyagok mellett már kezdenek megjelenni a gyári anyagok is és a kettő kombinálásával készített ruha előkelőbbnek, szebbnek számított, mint önmagában a háziszőttes. A kötényruhák mellrésze mintás gyári anyag, a szoknyarésze pedig más-más színű hosszanti csíkos darab, ami a sziget négy egyházközségre tagolódására és gyűjtési helyük különbözőségére utal.

Bán észtországi gyűjtőútja a szettuknál ért véget. „Mind a három finn-ugor kulturnépnek van egy-egy keleti törzse, mely a legtöbb eredetiséget őrizte meg a multból s a melynek élesen kidomborodó, egymáshoz feltűnően hasonló jelleme és sorsa van. A magyarnak ez a törzse a székely, a finnek a karjalai, az észtnek a szetukéz” ­– írta három hónappal hazaérkezése után a Budapesti Hírlap hasábjain Bán Aladár.

Szettu asszony
(Forrás: Bán Aladár)

A szettuk részben egy sor archaikus elemet megőriztek, másrészt egy sor oroszos elemet alkalmaznak a népviseletükben. A 19. század elejéig a szettu női viselet hasonló volt a délihez. Fekete szoknya, csípőkendő, nagykendő, keskeny vászon fejkendő volt. Később a szettu nők nem hordtak már szoknyát, hanem az ing fölött orosz típusú szarafánt (hosszú kötényruha) viseltek szoknya helyett.

Az utolsó, 6. teremben magánszemélyektől kapott tárgyak segítségével azt mutatják be, hogy a Bán Aladár korából ismert tárgyak, azok motívumai, új népművészeti tárgyakon élnek tovább napjainkban. Az észt népművészet ma újra virágkorát éli. A hagyományos tárgyak hagyományos funkcióban, mint a kötött kesztyűk, a szőttesövek vagy a hagyományos női ékszerek ma is részei, kiegészítői az észt viseletnek. A népművészet az észt nemzeti ideák kifejezése és jele lett. Ugyanakkor a régi népművészeti motívumok új anyagokon, új tárgyakon, új funkcióban is széles körben megtalálhatók.