Olvasóinknak korábban már bemutattuk a Drágakövek hegye című orosz animációs mesesorozatot, most ennek következik egy újabb része. Mai mesénk egy nganaszan mese: a nganaszanok a szamojédok közé tartoznak.

A sorozatra egyébként is jellemző, hogy időnként nyelvi elemek is színezik az előadást. Így például a hucul mesében a narrátor ukrános kiejtéssel beszél, a szereplők pedig egyenesen ukránul; egy ukrán mesében az állatszereplők oroszul beszélnek, az emberek ukránul (bár mindkét nyelv elemei előfordulnak mindkét csoportban); ebben az örmény mesében pedig örmény akcentussal beszélik az oroszt.

A filmben ugyan csak az hangzik el, hogy tajmíri népmeséről van szó (könnyen elképzelhető, hogy hasonló történetek több nép folklórjában is megtalálhatóak), de a háttérben néhol egy helyi nép nyelvén mondott szöveg hallatszik: ezt Wagner-Nagy Beáta, a Hamburgi Egyetem Finnugor tanszékének vezetője nganaszanként azonosította, és megerősítette, hogy a történet a nganaszan népköltészet szerves része. Így aztán bátran közölhetjük nganaszan meseként.

Valójában nem igazán meséről van szó, inkább kozmogóniai mondáról. Kozmogóniai mondának azokat a mítoszokat nevezzük, melyek a világ keletkezését, jelenlegi állapotának kialakulását mondják el.

A Nap és a Hold

A bevezető szokatlan módon nem tér ki a címerre, csupán a zászlót mutatja be, és Moszkvából is csak a planetáriumot emeli ki. A Hold már itt felbukkan (a planetáriumban a másik oldalát is meg lehet nézni), de hamarosan másra terelődik a szó: a Tungu(s)zka-folyónál lezuhant meteorra (vagy mire: erről magyarul remek összefoglalót olvashatunk). Itt azonban az egész eseménynek csupán annyi szerepe van, hogy Moszkvából a Tunguzkához repítsen minket, mely a Krasznojarszki kraj területén fekszik, akárcsak a Tajmír-félsziget. (A kettő közötti röpke 1000 km-es távolság, úgy látszik, orosz viszonyok között nem számít.) A Tajmír-félsziget Oroszország legészakibb része, ahol nyolc hónapig tart a tél, és a növények már a hó alól kinőnek. A film szerint sok itt a rénszarvas (a valóság ennél kicsit szomorúbb), és a terület lakóit egy óriás rén hátára emlékeztette. Dolgánok, enyecek, evenkik, nyenyecek és nganaszanok élnek itt. Persze ők nemzedékről nemzedékre csodálatos meséket adnak tovább, melyek olyanok, mint a drágakövek...

Nagyon régen történt. Akkor a Tajmíron nappal mindig világos volt: az égen egyszerre ragyogott a Nap és a Hold. A Nap aranyszánon járt az égen, a Hold ezüstcsónakon. Este, mikor aludni mentek a hegytetőn álló házukba, a szánt és a csónakot magukhoz kötötték, hogy senki el ne lophassa tőlük. Meglátta a földalatti egyszemű lény,  milyen szépen szánkáznak és csónakáznak, és elhatározta: ellopja a szánt és a csónakot. Ez azonban nem sikerült, így elhatározta, hogy cselhez folyamodik.

A Holdtól és a Naptól is megkérdezte, ki az első az égen. Ezen a Nap és a Hold összevesztek, sőt, a dolog tettlegességig fajult. Ekkor a szörny azt javasolta, rendezzenek versenyt: aki először hazaér, az lesz a főnök. Hazaértek, amíg bent veszekedtek, a szánnak és a csónaknak lába kélt... A Nap és a Hold többé nem tudták megvilágítani a földet, hideg és sötét időszak köszöntött be.

Az emberek elhatározták, hogy elküldik a legbátrabb vadászt, hogy keresse meg a Napot és a Holdat. Találkozott egy erős emberrel, aki a folyót tisztította meg a kövektől – magával vitte. Találkozott egy emberrel, aki vihart tudott fújni – őt is hívta. A vadász eljutott a Nap és a Hold házáig, de ők elküldték, hogy hozza vissza a szánt meg a csónakot.

A főhős elhiteti az egyszeművel, hogy egy szépséget hozott neki feleségül cserébe a szánért és a csónakért. Aztán azt mondja neki, hogy lent nagy vihar kerekedett (ezt persze útitársa fújja), s ezért a menyasszony fél felmászni az égbe – jöjjön inkább le ő. Itt aztán társaival lemészárolják. A szemének darabjaiból lesz a sarki fény. Hogy a Nap és a Hold ne veszekedjenek többé, megfelezik az évet: fél évig a Nap, fél évig a Hold fogja beragyogni a földet. Azóta tart a Tajmíron fél évig a nappal, fél évig az éjszaka.