A múzeum meglátogatását mint hadműveletet gondos tervezés előzte meg, de még ez sem volt biztosíték a sikerre. Napokkal korábban megfigyeltük, hogy a múzeum nyitása előtt hány órával kell kezdeni a sorban állást, és egyáltalán, hogy is kell szovjet módra sorba állni. A kijelölt nap hajnalán határozott mozdulatokkal hátulról megközelítettük a jegypénztár bejáratánál tolongó tömeget, majd jól hallhatóan elkiáltottuk a varázsigét: kto poszlednyij? (ki az utolsó?). Elhangzott a válasz: ja poszlednyij (én vagyok az utolsó), és mi igyekeztünk megjegyezni az illető arcvonásait, hogy ezután hozzá igazodhassunk. Ezzel azonban még nem lettünk a sort alkotó öntudatos tömeg teljes jogú tagjai, kellett még valakinek utánunk is jönnie, akinek kérdésére mi válaszolhattuk azt, hogy mi vagyunk az utolsók. És ezzel utolsóságunk meg is szűnt, mi is a kincsre áhítozó társaság beltagjai lettünk: volt már valaki mögöttünk, akinek még nálunk is kevesebb esélye volt jegyet szerezni a kiállítás megtekintésére. Akkoriban ezt az egész hercehurcát valami sajátos bolsevik bájnak gondoltuk. Még nem sejtettük, hogy nemsokára a világ minden topmúzeumába, no meg a háziorvosunkhoz is ilyen nehéz lesz bejutni. De nem fokozom tovább az izgalmakat: a hajnalban indított sorban állásunk eredményes volt: sikerült másnap délután fél kettőre jegyet vennünk. A kiállított tárgyakra sajnos már nem emlékszem ilyen élesen, mint a bejutást megelőző akadályversenyre. A tárlatvezető megállt a meséjében éppen sorra kerülő tárló előtt, körülötte tolongtak a látogatók, a hátul állóknak esélyük sem volt az éppen bemutatott szépségek látására. A csoporttól tilos volt eltávolodni. Végül azt a megoldást találtuk ki, hogy háttal állva a többieknek, a távolabbi vitrinek kincseit nézegettük.

Akkor még azt sem tudtam, hogy a sötét teremben sejtelmesen megvilágított tárlókban I. Nagy Péter cár (1721-től imperátor) szibériai aranyait is láthattam. Egyetlen egy tárgyat azért megjegyeztem magamnak, mivel a képét már ismertem, és áhítottam is a vele való találkozást. Azt a csodálatos áttört veretet kerestem, amely már 100 évvel ezelőtt felkeltette a Munkácsy Mihály+ng (ng= Nagy Géza régész, de ki az a Munkácsy Mihály?) szerzőpáros érdeklődését, midőn megpillantották Ivan Tolsztoj és Nyikogyim Kondakov könyvében (Tolsztoj‒Kondakov 1889‒1899). A könyvismertetés szerzői szerint az aranyba öntött jelenet templomaink falán megfestve is csodálható, mint a Szent-László legenda freskósorozatának része: „Szent László a kunnal való viaskodás után, lovát fához kötve fejét a megmentett leány ölébe hajtva megpihen” (Munkácsy‒Nagy 1913: 260.). Ez a tárgy is Péter szibériai gyűjteményébe tartozik. Meg a párja is. Merthogy kettő van belőle: egy balos meg egy jobbos.

Íme, a legendával hírbe hozott aranylemezek egyike:

És ugyanez a jelenet a Szent László-legenda székelyderzsi freskóján:

Részlet az Archeológiai Értesítő 1913. évi 3. füzetében megjelent ismertetésből:

Ezúttal gr. Tolstoj és Kondakov hat kötetes nagy műve III. kötetéből ragadunk ki az anyag nagy terjedelme miatt egy bennünket közelebbről érdeklő részletet, mely a jobbára Permben és Szibériában található népvándorlás korabeli áttört aranydíszítményekről szól. Ezek küzdő állatokat ábrázolnak s előképeiül tekinthetők a népvándorláskori leleteink szarmata csoportjában előforduló, de sokkal szerényebb kivitelű küzdő állatok bronz-szijjvégeinek. (Munkácsy‒Nagy 1913: 255.)

Az idézetben olvasható szarmata csoport ne tévesszen meg senkit, itt az állatküzdelmi jelenetet ábrázoló későavar szíjvégekről van szó, melyeket Hampel József tévedése nyomán mindenki pár száz évvel korábbra datált. És az ismertetésben nem csak az egymásba harapó állatokról esett szó, mint azt fentebb már idéztük. De mi célt szolgáltak ezek a tárgyak, melyek kettesével kerültek elő, s egymás tükörképei? Tolsztoj és Kondakov szerint ruhadíszek voltak. Ezt a magyar kutatók nem fogadták el:

Általában mind sokkal nagyobb súlyúak, mintsem hogy ruha díszítésére alkalmasak lettek volna, továbbá párosan vannak meg, végül mindegyik hátán szijj befűzésére való kapocs van; mindez a mellett szól, hogy ezek a massiv tárgyak lószerszám díszítésére valók voltak. (Munkácsy‒Nagy 1913: 255.)

Az Ermitázs aranykincsei iránt a Nagy Géza után működő magyar régészek is érdeklődtek. Fettich Nándor 1939-ben a fentebb látható aranylemezekről megállapította, hogy a két ló plusz három ember jelenet a keleti hagyományokból ismert negédes enyelgést, a „fejbe nézést” ábrázolja (Fettich 1939: 29.). 1952-ben írt cikkében pedig 26 évvel korábbi emlékeit idézte fel, midőn az Ermitázsban tanulmányozta Péter cár szibériai aranyait. Erősen kételkedett abban, hogy a veretek lószerszám díszei lettek volna. De nem tudta őket ember által viselt övcsatként sem elképzelni. Pedig azok voltak. A múlt század második felében végzett szakszerű ásatásokon sikerült megfigyelni, hogy a páros veretek egyike övcsatként, a másik pedig a csat ellentagjaként díszítette a szittya főfőfőnökök övét. Fettich Nándor a szibériai aranyakat a Kr. e. 3. századra datálta. A Fettich-tanulmány óta eltelt időben a szovjet/orosz kutatás jelentős eredményeket ért el a cár szibériai aranyainak tanulmányozásában. Ezeket Fodor István ismertette 2004-es írásában (Fodor 2004). Azok a veretek, amelyek már 1913-ban is felkeltették a magyar kutatók érdeklődését, a szkíta művészet körébe sorolhatók. A „fejbe nézős” jelenet íjtegeze szkíta típusú, a nyereg típusa az Altaj-hegység szkíta kori sírjaiból (Pazirik, Ukok-fennsík) ismerős. E sírok a Kr. e. 4-3. századra keltezhetők. Ez a datálás szinkronban van Fettich Nándor véleményével. A szibériai szkíta állatstílus körbejárta az egész eurázsiai sztyeppét és a sztyeppe északi és déli peremterületeit. Jelen volt az Amu-darja mentén, a minuszinszki medencében, a Bajkálontúlon és az észak-kínai Ordosz-vidéken (Artamonov 1973), ahol a hunokra is nagy hatást gyakorolt.

A datáláshoz és a kulturális közeg azonosításához képest azonban sokkal inkább fogós-ravasz kérdés a cári aranyak származási helye. A gyűjtemény eredetét vizsgáló Alekszandr Szpicin a rendelkezésére álló levéltári adatok alapján egy igen méretes területet, Szibériát nevezte meg az aranyak származási helyéül. Tőle származik a „szibériai gyűjtemény” elnevezés, amit a szakirodalom azóta is idéz és használ. Na de honnan Szibériából? Erről, sajnos igen kevés dokumentum maradt fenn, mivel Szibéria első fővárosában, Tobolszkban 1788-ban leégett a levéltár. Az 1980-as‒1990-es évek fordulóján a szargatkai kultúra frissen feltárt régészeti leletei és egyes cári aranyak hasonlóságát látván tyumenyi kutatók vetették föl azt a lehetőséget, hogy a cár szibériai gyűjteménye Tobolszk környékéről származik, a kincseket a szargatkai népesség egykori vezetői vitték magukkal a föld alá (Matvejev‒Matvejeva 1987, Matvejev‒Maszljakova 1991, Matvejev 1992). Ez a lehetőség fölkeltette Fodor István figyelmét is. Mivelhogy a szargatkai kultúrának esetleg szerepe lehetett a magyarság őstörténetében is (erről korábban már írtunk). Lehet, hogy ez az aranykincs is a miénk? A szibériai gyűjtemény eredete után folytatott nyomozást Fodor István Marija Zavituhina tanulmányai alapján ismertette (Zavituhina 1974, 1977). A kincsek származási helyét valószínűsítő újabb forrásokat Jaroszlav Frolov vonta be a kutatásokba (Frolov 2019).

A 17. század végén kibontakozott nagy szibériai sírrablásról így ír Fodor István:

Ebben az időben Szibéria orosz lakossága körében valóságos aranyláz tört ki. Ez azonban abban különbözött az amerikaitól, hogy itt nem a folyókból igyekeztek kimosni az aranyrögöket, vagy a föld mélyén fellelni az ércet, hanem a régi sírokat ásták ki, s azokban találtak remekművű arany- és ezüstneműket. A kincsvadászok csapatokba szerveződtek, több száz kilométert is megtettek a csábítónak mutatkozó sírhalmok után. […] A leleteknek hamar híre ment, a kincskeresők tábora pedig egyre nőtt. A sírrablás megbecsült foglalkozássá vált, kialakult a „bugrovsikok”, a halomásók népes tábora. (Az orosz bugor= ’halom’ szóból.) (Fodor 2004: 150.)

A leghíresebb sírrablók az 1687-ben alapított Korkina Szloboda településének lakói voltak (a szloboda olyan típusú település, amelynek nem volt földesura, lakói az államnak adóztak). Korkina Szloboda az Isim folyó partján terül el, 1782 óta ugyanúgy Isim a neve, mint a folyójának. Az Isim és a Tobol az Irtis mellékfolyói. E folyók délről, a sztyeppe felől érkeznek, és mielőtt elérnék az erdőövezetet, azon az átmeneti, ligetes övezeten keresztül vezet útjuk, ahol egykor a szargatkai kultúra népessége is élt. E terület ősi kincseit már a korkinai erődöt felépítő katonák elkezdték fosztogatni. Később kénytelenek voltak bevenni az üzletbe a szabadság reményével érkező paraszti betelepülőket is. Ettől fogva két érdekelt fél versengett a halomsírok kirablásában: az állam és az öntevékeny parasztok társulásai. Az államilag szervezett sírrablást bizonyítja egy irat, amely szerint a szibériai prikáz (= hivatal) holland származású vezetője, Andreas Andreaszon  Winius (az oroszoknak Andrej Andrejevics Vinius), Péter cár barátja 1702-ben utasította Fedot Matyigorov kapitányt, hogy az Iszety folyó torkolatánál rámoljon ki egy kurgánt. Alekszandr Szpicin szerint a Tobol és az Isim mellékét a 18. század végére már végigrabolták (Szpicin 1906: 229.). Ez ellentmond Matvejevék azon állításának, hogy I. Péter szibériai aranyai a szargatkai kultúra területéről kerültek volna elő, mivel a cári gyűjteménybe 1716‒1717 folyamán érkeztek az első szibériai aranyak. Az ismert adatok szerint Matvej Gagarin kormányzó három adag aranyat küldött az uralkodónak (az események leírását lásd Fodor Istvánnál: 2004: 151‒152.). A magyar régészek érdeklődését kiváltó veretek a második adaggal érkeztek Szentpétervárra. Ezt a csomaghoz csatolt tárgyleírások alapján biztosan tudjuk.

A küldemények útnak indítása kapcsolatba hozható az újabb szibériai területeket feltáró orosz hadműveletekkel. 1715 őszén Ivan Dmitrijevics Buhgolc csapatával a jamisevói sós tó mellett (a mai Kazahsztán északi részén) erődöt épített. Ehhez a hadjárathoz kapcsolható a sírrablásokból származó első adag arany, amely 1716 januárjában érkezett Szentpétervárra. Az ojratok támadása miatt azonban Buhgolc csapataival elvonult, és az erődöt is lerombolta. 1716 nyarán az oroszok Fedot Matyigorov vezetésével ismét benyomultak a Felső-Irtis vidékére, helyreállították Jamisevo erődjét és ott is maradtak. Matyigorovnak 300 katonája és még 1000 embere volt, akik főleg az erőd felépítésére és mellékesen a halomsírok kirablására érkeztek. Ezen akció eredményeképpen érkezhetett Szentpétervárra a szibériai aranyak második, és egyben legnagyobb adagja is. A kincsek feltehetőleg a Jamisevo-tó környékéről, a Kulunda folyó mellől és az Irtisnek a mai Pavlodar közeli szakaszáról származhattak (a hadjáratokat Frolov cikke alapján foglaltuk össze, 2019). A harmadik szibériai küldemény (arany és ezüst vegyesen) 1717-ben érkezett Szentpétervárra. 1718-ban I. Péter cári ukázban állami monopóliummá tette a sírrablást: a bugrovscsikoknak szabott áron, az államkincstárnak kellett eladniuk a talált aranyat. A fent elősorolt kalandos eseményekből arra következtethetünk, hogy I. Péter cár szibériai gyűjteménye nem a szargatkai kultúra területéről származik, hanem annak közvetlen keleti szomszédságából, a Bolsaja Recska (m. ’nagy folyócska’) falucskáról elnevezett bolserecsenszkaja kultúra (Kr. e. 6‒2. század) körzetéből. Van azonban egy momentum, ami arra figyelmeztet, hogy az 1715‒16-os hadjárat előtti időkből is kerültek tárgyak I. Nagy Péter cár gyűjteményébe. Az orgazdáknál korábbi sírrablásokból is maradhattak még olyan tárgyak, amelyeket Matvej Gagarin begyűjtött és Szentpétervárra postázott. A finnugor tudományokban is megbecsült Nicolaes Witsen ‒ Amszterdam kormányzója, neves hajóépítő, Szibéria tudós leírója, I. Péter cárnak és Winiusnak, a szibériai prikáz holland vezetőjének is a barátja ‒ mellesleg műgyűjtő is volt. Egy levele szerint 1714-ben jutott a birtokába néhány Tobolszkban megszerzett tárgy: ékszerek, pénzérmék stb. Witsen ezeket lerajzoltatta és publikálni akarta. A rajzok csak halála után jelentek meg, Noord en Oost Tartarye című könyve 1785-ös harmadik kiadásában. Az egyik képtábláról egy kígyóval harcoló farkas mosolyog ránk:

Az aranyveret párja a cár szibériai gyűjteményének jeles darabja:

1716-ban egy másik levelében Witsen jelezte, hogy olyan fülbevalókhoz jutott, amelyekben a drágakő helyén emberi fog található. Ugyanilyen fülbevalók ismertek a cár szibériai gyűjteményéből is. Witsen leveleiben arról írt, hogy gyűjteményének darabjai Verhoturje, Tyumeny és Tobolszk környékéről származnak. Az általa megadott földrajzi koordináták ugyan nem pontosak, de a szükséges korrekció után a nyugat-szibériai erdőssztyepp zónájára utalnak. Ezek alapján feltételezhető, hogy I. Péter szibériai gyűjteményében még az 1715‒1716-os hadjárat előtt, a Tobol és az Isim folyók vidékén feltúrt kurgánokból származó leletek is vannak. Witsen gyűjteményét az örökösök 1728-ban elárverezték, azóta nincs hír róla. A rajzokra Friedrich Wilhelm Radloff (az oroszoknak Vaszilij Vasziljevics Radlov) orientalista figyelt fel a 19. század végén (Radlov 1894: 127‒137.)

Az 1715‒1716-os hadjáratok megnyitották az utat a további civil kezdeményezések előtt. A finnugor tudományokban is megbecsült Daniel Gottlieb Messerschmidt 1721-ben azt írta, hogy különböző falvakból többszáz ember járja a sztyeppét és fosztogatja a sírhalmokat. A kuznyecki járás 1719-es összeírásából kiderül, hogy akkor éppen 98 ember volt sírrabló túrán. A munkában élenjártak a Csausz folyócska mellett 1713-ban létrehozott erőd katonái és az erőd mellett kialakult szloboda parasztjai. Ők az Isim mentéről, Korkina Szlobodából érkeztek, és már komoly rutinnal rendelkeztek a kurgánok kiásásában. A sírrablásokban való állami részvétel nem feltétlenül azt jelenti, hogy a maffiaállamot már akkor kitalálták, hanem inkább abban leli magyarázatát, hogy a cárnak még egyetlen aranybányája sem volt. Messerschmidtnek sem csak a természettudományos adatgyűjtés volt a célja. Fel kellett derítenie a potenciális aranylelőhelyeket (értsd halomsírokat) is. De már nem talált semmit. 1717 után csak szórványosan kerültek újabb darabok a Kunsztkamera szibériai gyűjteményébe, a talált aranytárgyakat a nepperek-ékszerészek beolvasztották.

A kincsek megtalálásának izgalmas története után térjünk vissza ahhoz a bizonyos „fejbe nézős” két aranyverethez. Fettich Nándor után László Gyula folytatta az övvereten látható jelent értelmezését a Szent-László legenda történetében értelmezve azt. (Itt jegyezzük meg, hogy I. Szent László királyunk életéhez több legenda is fűződik [ezek ismertetését lásd itt], de általában a kun vitézzel folytatott küzdelmét nevezik a szakirodalomban „a” Szent László-legendának.)

László Gyula alaposan elmélyedt a témában: 1943-as első tanulmánya és 1993-as összefoglaló műve között éppen fél évszázad telt el. Már az 1943-ban megjelent tanulmányában sok keleti párhuzamot idéz a Szent László-legenda falképi ábrázolásának egyes jeleneteihez (László 1943: 84‒99., XII‒XXIII. t.). Ezen időszak alatt voltak kutatók, akik a László és a kun vitéz közti küzdelem történetét és képi ábrázolásait teljes egészében nyugati eredetűnek tartották (Marosi Ernő), míg mások (Demény István Pál, Jankovics Marcell, Klima László, Vargyas Lajos, Voigt Vilmos) a keleti eredetű elemeket is látták a történet mögött. A keleti motívumokból kibontható egy dualisztikus világmagyarázó mítosz, a jó és a rossz örök küzdelmének a négy évszakhoz igazodó négy jelenetben való elbeszélése (lásd Jankovics Marcellnél, 1987: 67‒88.). A freskók itt nézhetők meg.

A Szent László-legenda egyik jelenete tehát egy nyugat-szibériai veretpáron látható. Ez azonban önmagában nem bizonyítja, hogy a honfoglaló magyarok elődei az időszámításunk előtti évszázadokban a szargatkai kultúra területén vagy közvetlen környezetében éltek volna. Leginkább azért nem, mert a Szent László-legenda egy másik jelenetének ábrázolása a magyar etnogenezis feltételezett nyugat-szibériai területétől igen távol keleten került elő:

 László Gyula 1943-ban Rosztovcev művéből átvett képen közölte azt az Ordosz vidéki, feltehetőleg hun környezetből származó veretet, amelyen két vitéz birkózik egymással  (lásd fent). Ez utóbbi jelenet pedig akár lehetne a magyarság belső-ázsiai eredetének és a hun‒magyar rokonságnak a fényes bizonyítéka ‒ már amennyiben a másik verettel bizonyítva látjuk a magyarok nyugat-szibériai származását. És akkor eljutunk ahhoz az ősi igazsághoz, hogy egykoron mindenki magyar volt.

Egy-két veret azonban nem dönthet egész népek sorsáról. Minden bizonnyal Voigt Vilmosnak volt igaza, aki szerint „kontinensek és évezredek távlataiban” kell értelmeznünk a Szent László-legenda képi ábrázolásait (Voigt 2001: 301.).

A kultúrákon átívelő, közös elemekből építkező mítosz a jó és a rossz küzdelméről előbb megérkezett a Kárpát-medencébe, mint az Árpád apánk vezette diadalmas honfoglaló sereg. A 9. századra keltezhető nagyszentmiklósi kincs egyik korsóján is ábrázolták. Az ott látható történet nem teljesen ugyanaz, mint a Szent László-legendában fönnmaradt változat. Azonban összeköti őket, hogy mindkét történetet a négy évszaknak megfelelő négy jelenetben ábrázolták, és mindkettőben lándzsás és íjas hősök vívják egymás elleni örök küzdelmüket (Klima 1993: 119.).

A magyar etnogenezissel gyanúba hozott nyugat-szibériai területnek a szargatkai kultúra utáni időszaka még igen szegény régészeti leletekben. Ez a terület Nyugat-Szibéria legnyugatibb része, az orosz nyelvű szakirodalom Zauralje (m. ’Urálontúl’) néven tárgyalja. A Kr. u. 3‒8. századból mindösszesen 13 temető ismert innen, alig 500 sírral. A kevés számú lelőhely egymáshoz való viszonya, kulturális összetartozása, avagy különállósága is tudományos diskurzus tárgya. A fő problémát az okozza, hogy miután a régészek a kerámiatípusok alapján gondos munkával definiálnak egy régészeti kultúrát, a következő ásatáson kiderül, hogy az adott kultúrát meghatározó kerámiatípus egy másik régészeti kultúra településéről is előkerül (és később egy harmadik kultúra lelőhelyéről is). A problémák ellenére az újabb kutatások egyértelműen mutatják a nyugat-szibériai erdőssztyeppi zónában a sokfelől érkező kulturális hatások keveredését, a feltehetőleg finnugor és szamojéd erdei és erdőssztyeppi népesség keveredését a sztyeppi eredetű népességgel. A temetkezési rítus és a kerámia alapján az Urálontúl három kulturális hatás találkozási zónájaként értékelhető: 1) Az északi irányból, a tajga felől érkező hatást (betelepülő obi-ugor közösségeket?): a sírsorokba történő temetkezés jellemzi, egyeseket csónakban indítottak el utolsó útjukra. Az északi eredetű kerámia bepecsételt díszítésű, jellemző formája a tál. 2) A helyi, erdőssztyeppi népesség (magyarok lennének?) kurgánok alá, mély sírokba temetkezett, a rítus részeként lóáldozat és tűz nyomai is megfigyelhetők voltak. E csoport edényei kerek aljúak, szélesek, benyomkodott, bekarcolt díszítés csak az edény rövid nyakán, vagy közvetlenül a nyak alatt figyelhető meg. 3) a déli eredetű kulturális hatás (vagy betelepülő protobolgár népesség?) jele, hogyha a sírhalom alatt csak egy sír található, az elhunyt fölött lovával (egészben vagy részlegesen eltemetve). E csoport kerámiája a dél-uráli kusnarenkovói kultúra kerámiájával azonos: korsók (olykor füllel ellátva) gazdagon díszített, hosszú, egyenes nyakkal, az edények alja kerek, vagy kicsi, lapos.

Az életmód a félnomád állattenyésztésen, halászaton, vadászaton alapult, földművelésre utaló jeleket eddig nem sikerült megfigyelni. A hiedelemvilág bugyraiba a temetkezésnél felsoroltak mellett az állat alakú bronztárgyak, a koponyatorzítás és -trepanálás megfigyelt jelei engednek lepillantást (az utószargatkai korszakot Matvejeva monográfiája alapján ismertettük, 2016).

Hogy a szibériai aranyakat birtokló emberek között voltak-e magyarok, azt egyelőre nem tudjuk. És ez csak egy rejtély elődeink rejtélyes életéből. Magyarságkutató legyen a talpán, aki gombot tud varrni őstörténetünk gordiuszi csomójára.

Felhasznált irodalom

Artamonov 1973: Артамонов, М. И., Сокровища саков. Москва

Fettich Nándor 1939: A kunok és rokon népek kultúrájáról. In: A kunok 700 éves betelepülésének emlékére rendezett jász-kun kongresszus. Budapest: 27‒33.

Fettich Nándor 1952: Zur Chronologie der sibirischen Goldfunde der Hermitage. Acta Archaeologica 2: 251‒268.

Fodor István 2004: Hol készültek az I. Péter-gyűjtemény szibériai aranylemezei? Megjegyzések a Szent László-legenda keleti hátteréhez. In: Az idő rostájában, III. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. Szerk. Nagy Ilona. Budapest: 145‒161.

Frolov 2019: Фролов, Я. В., К вопросу о территории обнаружения предметов из Сибирской коллекции Петра I. Известия Алтайского государственного университета. 2019/5: 107‒111.

Jankovics Marcell 1987: Csillagok között fényességes csillag. Budapest

Klima László 1993: Fehér és fekete. Duális társadalmi struktúrák a népvándorlás kori népeknél. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXX-XXXI/2: 115‒126. Miskolc

László Gyula 1943: A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Kolozsvár

Munkácsy Mihály ‒ Nagy Géza 1913: Orosz műemlékek és régiségek. Kiadják gr. J. Tolsztoj‒N. Kondakov. Archeológiai Értesítő, ú. f. 23: 255‒261.

Matvejev‒Matvejeva 1987: Матвеев, А. В. ‒ Матвеева Н. П., Ювелирные изделия Тютринского могильника. (К проблеме Сибирской коллекции Петра I) In: Антропоморфные изображения. Новосибирск

Matvejev‒Maszljakova 1991: Матвеев, А. В. ‒ Маслякова, H. H., Известия о «бугровании» в Западной Сибири и проблема происхождения Сибирской коллекции Петра I. In: Проблемы изучения саргатской культуры. Тезисы докладов конференции. Омск

Matvejev 1992: Матвеев, А. В., Известия о «бугровании» в Западной Сибири и проблема происхождения Сибирской коллекции Петра I. In: Вопросы истории археологических исследований Сибири. Межведомственный сб. науч. трудов. Омск

Matvejeva 2016: Матвеева, Н. П., Западная Сибирь в эпоху переселения народов (Проблемы культурогенеза по данным погребальных памятников) Тюмень

Radlov 1894: Радлов, В. В., Сибирския древности. т. 1. вып. 3. Санктпетербургь

Tolsztoj‒Kondakov 1889‒1899: Толстой, И. И. ‒ Кондаков, Н. П., Русскiя древности вь памятникахь искусства, издаваемыя графомь И. Толстымь и Н. Кондаковымь. ВыпускVI. С.-Петербургь.

Voigt Vilmos 2001: Szent László képe és jelei. In Barna Gábor (szerk.): „Nyisd meg, Uram, szent ajtódat…” Köszöntő kötet Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára. Budapest: 295‒303.

Zavituhina 1974: Завитухина, М.П., Об одном архивном документе по истории Сибирской коллекции Петра I. Сообщения Государственного Эрмитажа. Вып. XXXIX: 34‒36.

Zavituhina 1977: Завитухина, М.П., К вопросу о времени и месте формирования Сибирской коллекции Петра I. In: Культура и искусство петровского времени. Публикации и исследования. Ленинград: 63‒69.

Ez az írás az Információs és Technológiai Minisztérium támogatásával a Tématerületi Kiválósági Program: Magyarország és a Kelet kapcsolatának régészeti kutatása (Keleti Örökségünk PPKE Interdiszciplináris Történeti és Régészeti Kutatócsoport TUDFO/51757-1/2019-2022/ITM) projekt keretében készült.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése