Nemrégiben arra lettünk kíváncsiak, hogy Jókai Mór honnan szedte különös gondolatait a „lapponokról” és a „jeges Obi partján” élő testvéreikről, hogy kedves nyelvrokonaink miért szerepelnek nála mint lélek nélküli ostoba, sivár gnómok. Például itt: „[…] nyomorék törpe troglodyth faj, termete erőtlen, csenevész, alig magasabb négy lábnál, feje összelapult, szegletes, széles szája, kicsiny szemei, egész arca a lélek állati butaságának képe, kinek szíve semmi gyönyört, semmi vágyat nem ismer, kinek egyetlen ösztöne a mindennapi éhség, kinek lelkében semmi magasabb érzelem nem lakik, ki semmit nem tud, semmit nem szeret”. Vagy itt: „[…] olly törpék, olly nyomorúak voltak, mintha nem is azon Isten alkotná őket, a ki a többit […] De mintha gúnyolni akarná őket a világ, még most is „lappanóknak” nevezik őket. Ők laknak a világ végén, ők az emberek között a legutolsók.” (Ezekről lásd Troglodita rokonság című írásunkat.) Legott beírtuk hát a keresőbe a „lappon” szót, megadtuk az évkört is: 1830‒1849, és rögtön ez a mondat bukkant elénk:

Nem is a lapponoktol származtatásunkat, mit ‒ ha igaz ‒ minden emberi erőltetés is semmivé nem tehet, sajnálom; hanem csak azt fájlalom, hogy nyugat-európai szomszédink némelly föltalált vagyis inkább képzelt szó-hasonlatosságból észerőltetve kicsigázott finn-lappon atyafiságon, mindent felejtve s az ellentanusággal tömött históriát mellőzve, olly szenvedélyesen s agyarkodva bölcselkedőleg kapkodtak, ebből rögtön olly következéseket húzván s alkalmaztatásokat fejtvén ki, miszerint a magyarokra gúnykedélyileg mázolt finn-lappon atyafiság már is Nyugat-Európában annyi hivékeny kedvelőre talált, hogy a „General-Statistik der europäischen Staaten“ (Prag, 1829.) czimű munkában CL 126 1.) a magyart az európai nemzetek s nyelvek sorából számkivettetve és csak mellékesen a finn-lappon, szamojéd, ostják, surjén, morduin s tschuwasch népcsoportokkal egy tésztává dagasztva találjuk.

A szerző nagy íróművész lehetett. Voltak és vannak nemes utódai ennek az irálynak a magyar szépirodalomban: Krúdy Gyula és Krasznahorkai László tollából is kiszaladtak tekervényes mondatok, Esterházy Péter pedig írt egy 35 536 szavas, szóközökkel együtt 248 499 karakteres mondatot, s elnevezte Függőnek. Ehhez képest a fent idézett mondat egy velősen tömör haiku. De miről is szól? (Ha jól értjük), a szerző úgy látja, hogy szélmalomharc a lapponoktól való származtatásunkon változtatni, noha ez az idea gyenge lábakon és képzelt szó-hasonlatosságokon alapul, a történeti források pedig nem támasztják alá, sőt. De nem is ez a fő baj, hanem hogy Nyugat-Európában már kivetették a magyart az európai nemzetek és nyelvek sorából, sőt nemcsak a finnekkel és lappokkal rokonítanak minket, hanem a szamojédokkal, osztjákokkal, zürjénekkel, mordvinokkal és csuvasokkal is. Ó, minő borzalom!

A lappon stb. rokonság elleni harc eme jeles mondat születése előtt mintegy félévszázada kezdődött: Sajnovics beleköpött a hun–magyar gondolkodók levesébe, melynek folytán a nevezett gondolkodókat elöntötte a lappok (és Sajnovics) iránt érzett szenvedélyes undor. Ez később kiterjedt az összes finnugorra és szamojédra, melyben óriási szerepe volt annak, hogy ezt a rokonságot nem mi találtuk ki, hanem a kutya német, de főleg Schlözer. Hirdeté pedig a szerző által idézett statisztikai művében Schnabel. A lappundor fokozatosan általános finnugorundorrá vált, melyhez csatlakozott a lapp/finn rokonságot ránk erőltető Európa iránti undor is. Megsebzett nemzetünk nagyjai üstöllést többfrontos hadat üzentek körülbelül mindenkinek, aki körülöttünk él és mozog. A kiutálásunkról szőtt gondolat igencsak konteo-szerű, a forma azonban lenyűgöző: csodálatos szóalkotások és szókapcsolatok sorjáznak a szövegben: észerőltetve kicsigázott és gúnykedélyileg mázolt atyafiság, agyarkodva bölcselkedő kapkodás, melyekhez ízes és régies fordulatok társulnak, pl.: következéseket húzván s alkalmaztatásokat fejtvén ki, hivékeny kedvelők, egy tésztává dagasztva stb.

A stílus és a tartalom fölkeltette érdeklődésünket és továbbolvasva a szöveget hasonlóan szép, ha ugyan nem még szebb szép mondatokat találtunk. Ily módon írásunk szellemesnek gondolt eredeti címe (Egy mondat a rokonságról) ugyan okafogyottá vált, de az alant következő cikornyáknak nem tudtunk ellenállni:

Azonban nem azon észeröltetésben, mellyel középeurópai feleink a magyaroknak a lapponoktóli származhatását kigondolták, sem ama buzgalomban, mellyel ők e képzeménynek kényök szerinti használatára, európábani megdivatositására, közvéleménybeni meggyökesitésére s az utóvilágrai átplánlálására magoknak kizárólagos szabadékot tulajdonítnak, fenekül a lappon-mániának szemet-szuró bibéje, hanem kizárólag csak azon, a magyarok jó hirét nevét gyalázni s leálacsonyítni törekvő, irigy, önzés szülte, rágalmazási vágyban és ama, a mohácsi veszedelem után nyomban keletkezett gyanusítási s mindinkább harapozó gúnyolódási lázban magvaz, mellytől közép-európai elleneink szinte lelkesítvék, a magyar történeti évkönyvek tanúságát nagybüszkén megvetve, a magyarok európai országos nemzeti méltóságát vakmerő szemtelenséggel tagadva, a szlávok, németek, oláhok stb. közt tengődő magyarságnak maholnapi elnémulását s európáboli elenyészendését bölcselkedőleg jövendölni méltatlankodnak.

Itt is a meótiszi mocsarak burjánzó szövevénye sejlik föl a zabolátlan szóképzések mögött ‒ a magyar nyelv mindent legyőz: az észerőltetés ismét felbukkan, de van más is, pl. európábani megdivatosítás, közvéleménybeni meggyökesítés, harapózó gúnyolódási lázban való magvazás és európáboli elenyészendés. A szerző problémája nem változott: a lapponoktól való származásunkat ugyanazok hirdetik, akik kitagadtak minket Európából, nem ismerik el a krónikáinkban leírt dicsőséges múltunkat, és szeretnék, ha végre kitakarodnánk Európából.

És végül még egy mondat, ami mindent visz:

A magyarok lelkes és nemzetileges föléledésén bámészkodva felbőszülő nekidühösödött s minden historicust, ki a magyaroknak (soha senkitől kétségbe nem vett) ázsiai eredetét félre nem magyarázhatólag tanusitá, úgy minden statísticust, kik mindeddig (mig nekik tetszett) a magyarságnak az európai törzsökös nemzetek s nyelvek közt illő helyt adtak, Fabelmann-nak bélyegző harmincznyolczasaink tehát ujdonuj statistikáikban (1825töl kezdve) a magyarságot az európai törzsökös nemzetek s országos nyelvek sorából egy durva pennavonással nagybüszkén kitörölték és jégtengermelléki több ismeretlen, homályos népcsordákkal ármányosan öszszefattyuzva, elménczp arancsárkint finnyásan megfinnezték; jól tudván, hogy egy harmincznyolczas szövetményben, hol soknál több az elfogult betűevő, igen kevés az önokoskodó, és olly közönség előtt ‒ mellynek nemzeti lényegünkről, országos alkotmányunkról, statusjogi szerződéseken alapuló törvényes különigazainkról, az ausztriai birodalom nemmagyar tartományaivali összeköttetésünk, úgy ezeknek kormányzata, törvényhozása, törvénye s törvénykezés rendszerétőli függetlenségünk szerződéses természeti sajátságának statusjogszerüségéről, hátramaradásunk okairól, haladási törekvéseink irányáról, latinkodásunk szülte s nevelte szellem-, érdek-, észzavarainkról, a nemzeti intézkedéseinket föltételezős elhatározó külbefolyásokról, a magyarságot, europábani megországosodása óta, kitünőleg jellemző s őt a latin magyartalanságtól felöttlőleg megkülönböztető lelkülettel szoros összeköttetésben levő történetévkönyvileg tanúsított viszonainkról s viszontagságainkról, tarkavegyületű népiségeink ‒ mi nevelte, miért szilárdította, nem tudom miben bizakodó ‒ ábrándos hiúság főzte ármányos légszökdeléseiről stb. egy csep fogalma nincsen, ‒ a nemesb magyarságnak legszentebb érdekeit gúnyolva gázoló, réghiteles ázsiai eredetünket s nemzetiségünk országosságát csúfosan tagadó álbölcselkedések s elcsigázott észerőltetési koholmányok igen kapós és dögvészkint ragadós hitelt csakhamar nyernek s villámsebességgel közvéleményeztetnek.

Ez a harmadik mondat újabb szépségekkel lep meg, figyeljük csak a nyelvi truvájokat és alliterációkat: „finnyásan megfinnezték”, „gúnyolva gázoló […] álbölcselkedések”. A szövegben még a képzavarok is gyönyörűek: „tarkavegyületű népiségeink […] ábrándos hiúság főzte ármányos légszökdeléseiről” nekünk is megvan a véleményünk. A mondatok tekervényes indázását már hasonlítottuk egykori és mai szerzők mondatalkotási szokásaihoz és játékos stílusbravúrjaihoz. A szóalkotás szabadsága, ötletessége kapcsán is meg kell emlékeznünk egy-két utódról. Legfőképpen Szabó Dezsőről, aki az idézett mondatok szerzőjéhez hasonlóan szintén közéleti írásaiban engedte szabadon féktelenül áradó mondatait. Szépirodalmi párhuzamként pedig Juhász Ferenc szóalkotásai is említhetők.

A rendkívüli szövegalkotási készség nemcsak az irodalomban ‒ legyen az szépirodalom vagy újságírás ‒ lehet előny, hanem az ügyvédi pályán is. Ezen írások szerzője azonban nem ügyvéd volt, hanem statisztikus. Neve Bárándy János. 1788‒1854 között élt. Művei: Ueber Ungarns Zustände (Pressburg, 1847), Magyarország statisztikai összes átnézete (Bécs, 1842). Adatainak gyűjtögetése közben olykor „közhírű publicista”-ként is működött. Csodálatos mondatait az Elmélkedések hazánk múlt s jelen állapota felől című sorozatának IX. és X. részéből idéztük.

A harmadik mondat tartalmára térve megállapíthatjuk, hogy immár benne vagyunk a reformkori nemzeti küzdelmek sűrűjében, a szerző „a magyarok lelkes és nemzetileges föléledésén” fölbuzdulva (lásd: „a magyar név megint szép lesz”) támadja azokat, akik homályos népcsordákkal akarják összefattyúzni a magyarokat és még elménc arancsárként finnyásan meg is finneznék őket. De kik ezek a magyarokat támadó gonoszok? A szöveg más helyéből kiderül, hogy egy részük a birodalmon belül van, és „vámszövetségi szabályok által összevámzott” minket a birodalom többi részével. Az ellenségek a „harmincznyolczasaink” meg azok, akik úgy „megallgemeineznek [minket], hogy ezek olvasásától a könyelmüek s szükeszű betűevők agyveleje szinte elkábul, néha ki is ficzamodik”. A szerzőtől meggyőzetve mi is szívesen haragudnánk rájuk, ha tudnánk kik ők. A megoldás további mondatokból sejlik föl:

Úgy egészen más és igen különböző nézete s fogalma , értelme s érzelme van a nemzetiség eszméjéről egy olly országos nemzetnek, melly az egység eszméjét hazájábani megtelepedése s birodalma alapítása óta országos alkotmányában, törvényében s nyelvében, minden kedvetlen viszontagságok közt, örökké föntartotta s nemzeti lelkűidében szent ereklyekint tisztán s szentül őrzötte; milyenről egy régóta feldarabolt, egy egész, tiszta egységgé soha össze nem forrt, jelenleg is 38 állományokra osztályzott és csak nem rég vámszövetségi szabályok által összevámzott nemzetbeli költöncz nem is álmodhatik, minthogy az illy ‒ egoját örökké szemmeltartó s magán kívül mit sem , de önmagát igenis túlbecsülő egyedárus czéh-elméncz azt a czéhén kívüli istenadtát, mit Árpád népe magyar nemzetiségnek nevez, lágy eszével föl nem érheti, burgonyakint meg nem foghatja s szűk egyéni keblében nem érezhetvén nem is méltányolhatja.

Más helyütt pedig ezt olvassuk:

[…] taglalgatván ezen allgemeineféle czikkelyek szellemi tartalmát, bölcsészi becsét, political irányzatát s eszélyi érdekét; öszhasonlitván a harmincznyolczasoknak a nemzetiségről egyátalán s a magyar nemzetiségről különösen előadott nézeteit a nemesb magyarságnak országos nemzetiség felőli fogalmával, ‒ amazokat igen seres-gőzüeknek s az Árpád keleti népe lelkes nemzetiségének eszméjével olly anyagilag-ellentétes arányban mutatkozóknak találám, mint egy meszely Gemischtes egy palaczk tokajinak átellenében.

A harmincnyolcasok bűne, hogy a birodalmon belül harmincnyolc féle belső vámmal olyan gazdasági környezetet teremtettek, amely az osztrák és cseh tartományoknak kedvez, a magyar ipar és kereskedelem kibontakozását pedig hátráltatja. A reformkori országgyűléseken élénk vita folyt a vámszabályokról. Az 1832‒36-os országgyűlés feliratot intézett a királyhoz a belső vámok ügyében, Deák Ferenc pedig 1836. március 24-ei beszédében kéri a harmincad csökkentését. A király a feliratot elutasította, Deák kérését nem teljesítette. A téma az 1843‒44-es országgyűlésen újra előkerült. Klauzál Gábor, Csongrád megyei követ javaslatára a magyarságot ért sérelmek felsorolásába bekerül, hogy a vámszabályok akadályozzák a magyar gazdaság fejlődését. A reformországgyűlések megmutatták, hogy a reformpárti képviselők nemzeti érzelmeit sérti a Habsburg-vámpolitika. Ugyanebben az időben kívülről jövő sérelem is érte a nemzeti érzéseiktől hajtott reformereket. Árpád keleti népének „megallgemeinezését” az Augsburger Allgemeine Zeitung (1798‒1866) szerzői végezték (valamint a statisztikus Schnabel). Ott jelentek meg a lapponoktóli származhatásunkat hirdető meg az európábóli elenyészendésünket jövendölő azon írások, melyek kiborították Bárándy János (és más magyar hazafiak) bilijét. A reformkorban válik egymástól elválaszthatatlanná egyes gondolkodók eszmerendszerében a Habsburg-és Európa-ellenesség a finnugorellenességtől. Nemzeti sérelmeink sorában a hátrányos vámszabályok, az Európából való kirekesztésünk és a finnugor nyelvrokonság egymásra találtak.

Bárándy János fenti elmélkedései hazánk sorsa fölött a Századunk című folyóiratban jelentek meg 1843-ban. A szerző százada a 19., a miénk meg a 21. Eltelt majd 200 év, és egyes magyar politikusok ugyanazt szajkózzák, amit Bárándy már 1843-ban leírt. A reformkorban összegyűjtött és írásba foglalt sérelmek ott parázslanak nemzeti tudatunk legmélyebb bugyraiban. Ügyes politikusok közvéleménykutattak, rátaláltak, és újfent az Európa-ellenességgel meg a finnugor nyelvrokonság elutasításával házalnak. Ez most is hat: programot lehet köré formálni, szavazatokat lehet vele szerezni. Így megyünk nem előre, hanem hátra.