Bütsantsist Bütsantsini. Suurvene mõttelaadi olemus – ezzel a címmel jelent meg Gecse Géza könyve Észtországban. A kötet észtországi bemutatója Narva városában volt, ez év február 1-jén, itthon pedig az észt és a magyar változatról május 8-án rendeztek egy beszélgetést az ELTE BTK Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszékén.

A könyvet már régóta ismerjük, magyar változata legutóbb 2007-ben jelent meg a Nemzeti Tankönyvkiadónál (Bizánctól Bizáncig. Az orosz birodalmi gondolat). 1993-as első kiadása még riportokat is tartalmazott, ezek azonban később már kimaradtak, mert a szerző a témakör kibővítésének és tudományos feldolgozásának irányába lépett tovább.

Az észt nyelvű könyv borítója
(Forrás: http://www.tellimine.ee)

A szerzőről

Gecse Géza a Magyar Rádió munkatársa, a Határok nélkül című műsor szerkesztője. Az MR1-Kossuth Rádión hallható sorozat a kisebbségben élő magyarság életének eseményeivel foglalkozik. A szerző egykoron maga is gyakorló kisebbségi volt, ráadásul két oldalról: édesapja kárpátaljai magyar, édesanyja pedig észt származású. A család az 1970-es évek elején települt át Magyarországra.

Az ELTE történelem–orosz szakát elvégezvén tovább tanulmányozta az orosz külpolitikai irányzatokat, mely tevékenységét olyan fokon űzte, hogy ez lett a témája 1992-ben megvédett egyetemi doktori disszertációjának is. Értekezését alapul véve írta meg Bizánctól Bizáncig című könyvét. A téma kutatását tovább folytatva 2007-ben publikálta a mű kiegészített változatát. Vagyis mondhatjuk, hogy ez a kötet Gecse Géza tudományos kutatásainak esszenciája.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Legyeskedő bábák

A kötet előszavát Schöpflin György írta, aki jeles Kelet-Európa-kutató volt, mielőtt beállt volna a politika szekere mögé. Neki nem az édesanyja, hanem a felesége észt, ezáltal ő is két oldalról érdekelt az orosz nagyhatalmi politika és a kisebbségek kutatásában.

Gecse Géza művét 2007-es megjelenése alkalmával Habsburg Ottó mutatta be az érdeklődő publikumnak. Ő a kakukktojás a történetben, mivel nincsenek észt rokonai, viszont szeretett mindenbe belekotnyelesekedni, és ezt felmenőire, valamint saját érdemeire való tekintettel elnézték neki.

Bizánctól Moszkváig

A több mint 380 oldalas műnek alig 12 oldala foglalkozik az I. (Nagy) Péter uralkodása előtti időszakkal. Az orosz állami széttagoltság bemutatása után a szerző ír Moszkva egyesítő törekvéseiről, és III. Iván küldetéstudatáról. Bizánc 1453-as eleste után ugyanis Moszkva a keleti egyház, és ezzel együtt a kereszténység igazi és egyetlen örökösének tekintette magát. Megszületett a „Moszkva a harmadik Róma” ideológia. Filofej szerzetes ezt így fogalmazta meg:

…az első Róma az eretnekségei miatt veszett el, a második azért, mert az elsővel unióra lépett, de a harmadik Róma, Moszkva örökké állni fog. A negyedik Róma sohasem fog eljönni. (Bizánctól Bizáncig. 22/55. j.)

A. M. Vasznyecov: A Kreml virágkora. A Mindenszentek hídja és a Kreml a 17. század végén
(Forrás: Wikimedia Commons, feltöltő: Grebenkov)

Ez az a korszak, amikor Moszkva már a tatárokkal is szembe mer szállni (lásd az 1480-as ugrai nagy szembenállásról szóló írásunkat), közben pedig sorra hódoltatja a volgai és kámai finnugorokat. Gecse Géza szerint a sikeres orosz terjeszkedés kulcsa a pomesztyje volt, vagyis a király által osztogatott, de nem örökölhető földbirtok. Ez a rendszer az uralkodó iránti feltétlen hűségre kényszerítette a bojárokat. Ugyanezt csinálták a törökök a szpáhikkal (a lovas katonákkal), és lám nekik is bejött – jó nagy birodalmat gründoltak maguknak.

III. Iván után egy évszázaddal IV. Iván ugyan romba döntötte országát, sőt saját két kezével járult hozzá a Rurik-dinasztia kihalásához is, midőn a leendő V. Ivánt megfojtotta halálra bántalmazta, de a pravoszláv egyház a dinasztiaváltás körüli zűrzavarból egyértelműen jól jött ki. Az egyház háttérmunkája később nagy hatást gyakorolt a birodalmi gondolat fejlődésére.

Nyikon pátriárka portréja (ismeretlen művész alkotása)
(Forrás: Wikimedia Commons, feltöltő: Testus)

Persze előbb megint jött a káosz: Nyikon pátriárka, aki mellesleg mordvin (vagy cseremisz) volt, reformjaival az 1650-es években kiprovokálta az egyházszakadást. Elképzelhető, hogy a reformok erőltetése mögött a szláv nyelvű egyházi rítusok egységesítésének igénye rejlett, éspedig azért, hogy Moszkva kiterjessze hatalmát a balkáni szlávokra is.

Moszkvától a Baltikumig

Az orosz birodalmi gondolat azáltal lett fontos és tanulmányozandó jelenség Európában, hogy Oroszország nagyhatalommá vált. Ez a folyamat a 18. század elején kezdődött. Érthető, hogy Gecse Géza könyve is e századtól kezdi részletesebben ismertetni az orosz birodalmi gondolat fejlődését.

A 18. század elején az oroszoknak ismét támadt egy túltengő öntudatú uralkodójuk, I. vagy Nagy (2 méter) Péter. Ő is sok kárt okozott, ugyanúgy, mint IV. (Rettegett) Iván. Ennek folytán sok szép szobruk és emlékművük van szerte az országban (miként nálunk Hunyadi Mátyásnak).

Most azonban a távlatos összehasonlítás helyett koncentráljunk témánkra: I. Péter megszerezte a Baltikumot, s vele a finnugor észteket is. A szláv népek egységesítése azonban a 18. században még nem vált a birodalom elsődleges céljává, noha a 17. században az egyház már megpróbálta azt előkészíteni.

I. (Nagy) Péter 98 méter magas emlékműve Moszkvában (Zurab Cereteli alkotása)
(Forrás: Wikipédia, feltöltő: Spectorman)

A pánszláv gondolat megszületése

Gecse Géza véleménye szerint az egységes szláv nemzet fogalma nem a szlávoknak jutott először eszükbe, hanem két németnek, Ludwig August Schlözernek és a magyarokat is a szlávokkal ijesztgető Johann Gottfried Herdernek. Sajnos azonban e jeles férfiak műveit Moszkvában és Szentpétervárott is olvasták, s ennek következtében az orosz értelmiség fölfedezte szláv rokonait. 1807-ben Vlagyimir Bronyevszkij tengerésztiszt már azt javasolta az orosz külügyminisztériumnak, hogy Moszkva hozzon össze egy balkáni szláv föderációt. Ezzel megszületett a pánszláv gondolat.

Az 1800-as évek elején Oroszország még nyakig benne volt a napóleoni háborúkban. 1809-ben megszerezte Finnországot is. A cár azonban nem sietett a finnek beolvasztásával. Annyira idegennek találta őket, hogy ettől egyelőre óvakodott.

A 19. század folyamán Oroszország rendületlenül törekedett dél határai kiterjesztésére. E sanda célok takargatására álcaként tolta maga előtt a pravoszláv hitet és a pánszlávizmus eszméjét. Ezekre hivatkozva támogatta a görögök függetlenségi harcát és a balkáni államok megalakulását. A titkos cél azonban a török birodalom felszámolása, a Boszporusz és a Dardanellák megszerzése volt.

N. D. Orenburgszkij: Az orosz hadsereg átkelése a Dunán, Zimnyicánál, 1877. június 15-én
(Forrás: Wikimedia Commons, feltöltő: Proktolog)

Érdekes módon a pánszlávizmus nemcsak a cároknak tetszett, hanem az éledező ellenzéknek is: a dekabristák föderációra törekedtek az új rend keretében létrejövő szláv államokkal (Lengyelország, Csehország, a szerb-horvát állam stb.). Az uralkodónak azonban gondjai támadtak néhány szláv testvérével, nevezetesen a lengyelekkel. Az 1830-ban Varsóban kitört felkelést a cár (lengyel) tábornoka, Paszkevics (igen, ő vendégeskedett nálunk is, 1849-ben) fegyverrel törte le. Ettől fogva a lengyelek kiestek a pikszisből, többé már nem számítottak szlávoknak. Persze, az utálat kölcsönös volt (és nem mellesleg azóta is tart).

Ortodoxia, önkényuralom, népiség

Az orosz terjeszkedés indoklására Szergej Szemjonovics Uvarov közoktatási miniszter vezetésével három jelszót dobtak be a köztudatba: ortodoxia, önkényuralom, népiség (православие, самодержавие, народность). Ezzel megszületett a hivatalos népiség tana. Uvarov úgy gondolta, hogy a pravoszláv Oroszország magasabb rendű államalakulat, mint a rothadás mocsarában dagonyázó Nyugat. A nemzetieskedő maszlagba csomagolt cári diktatúrát a nép lelkesen üdvözölte. Akadtak tudósok is, akik kimerítő tanulmányokban tárgyalták a jelszavakat, s azon vitatkoztak, hogy a három közül melyik a legfontosabb.

Okos emberek azt is észrevették, hogy Uvarov valamit kifelejtett, éspedig a pánszláv gondolatot: Oroszország nemcsak vallása, hanem mint a szláv néptörzs képviselője is magasztos világtörténelmi küldetést teljesít. Voltak persze hívei a nyugati orientációnak is, de ők nem sok jóra számíthattak. Nem kímélte őket sem az államhatalom, sem a hatalmi politika rajongó követőinek tábora. Az öntevékeny szlavofil önimádók a sajtó vezérszónokaivá váltak, és ezzel a cári udvar politikájára is hatást tudtak gyakorolni.

Ivan Szergejevics Akszakov, a szlavofilok hangadó publicistája (Ilja Repin portréja)
(Forrás: Wikimedia Commons, feltöltő: J. M. Domingo)

Az állami politikává vált szlavofiliának a 19. század végén kezdett kibontakozni egy alternatívája, az Ázsia felé fordulás. Az „Eurázsiaiság” (Евразийство) azonban majd csak az 1917 utáni orosz emigráció körében válik divatos irányzattá.

A pánszlávizmus a 20. század elején, az 1905-ös forradalom következményeként rátört a belső „ellenségekre”: a „zsidó” nagytőkére, a nemzetiségekre, vagyis inorogyecekre (= más születésűek), tehát a finnugorokra is, valamint az Oroszországhoz perszonálunióval kapcsolódó Finnországra. Az első világháború előtti években a Finn Nagyhercegség autonómiáját lényegében fel is számolták.

A kommunista fordulat után

A hatalmat magukhoz ragadó bolsevikok teljesen tapasztalatlanul érkeztek a politikába. Csak ennek tudható be, hogy kül- és belpolitikai téren egyaránt tudtak olyan döntéseket hozni, amelyek az egész ország számára hasznosak voltak. Később persze rájöttek, hogy ez hiba volt, mert ha mindenki jól jár, akkor törvényszerű, hogy ők pedig elveszítik a hatalmukat. Ezt pedig nagyon nem szerették volna. Ilyen, később megbánt tettük volt, hogy az 1922-től Szovjetuniónak nevezett állam népeinek önrendelkezést adtak. Ez az irányvonal addig tartott, amíg a bolsevikok rá nem jöttek, hogy a világforradalom bizonytalan ideig elmarad, s ők egyedül maradtak különös ideológiájukkal. Az ellenséges országok gyűrűjében pedig vasmarokkal kell fönntartani a belső rendet. Az új rend kiépítéséről szólva említsük meg, hogy Sztálin leszámolt minden számba jöhető ellenségével, így a nemzetiségekkel is: értelmiségüket részben lágerbe záratta, részben megölette. Ez nem szerepel Gecse Géza könyvében, mivel ő az orosz birodalmi politikára koncentrál, de további mondanivalónk megalapozásához szükséges észben tartanunk.

A Szovjetuniót fenyegető támadás elodázására született Molotov–Ribbentrop paktum keretében az ország ismét megszerezte a Baltikumot, felszámolván az észt, lett és litván függetlenséget. A német agresszió elhárítására (a grúz és feltehetőleg ateista) Sztálin kijátszotta az orosz és pravoszláv kártyát: a háborút elnevezték Nagy Honvédő Háborúnak, és a szovjet állampolgárokat az orosz nemzeti hősökre való hivatkozással buzdították a haza védelmére. Ugyanakkor 1943-ban ismét engedélyezték, hogy az orosz egyház pátriárkát válasszon.

A 2. világháború után Sztálin még néhány évig hatalma csúcsán volt. Halála után az őt követő vezetők próbálkoztak a diktatúra vadhajtásainak nyesegetésével, de azok újra kinőttek. Ekkor már hagyták elburjánzani a proletárdiktatúra veteményét. Közben pedig a világhatalommá vált Szovjetunió ugyanolyan terjeszkedő politikába kezdett, mint a cári Oroszország. A világháború alatt fölkorbácsolt orosz nemzeti érzeményt is hagyták tovább terjedni. A külső és belső problémák a Szovjetunió felbomlása után éleződtek ki.

Na és hol vannak itt a finnugorok? – a magyar párhuzam

Gecse Géza könyvében az orosz-finnugor együttélés témaköre csak akkor jelenik meg, amikor annak külpolitikai vonatkozása van: például az észtek vagy a finnek neve csak akkor szerepel a kötet szövegében, amikor éppen besorolják őket a birodalomba. Ez azzal magyarázható, hogy az orosz birodalmi gondolkodás kezdeti időszakától, a 15. századtól kezdve Oroszországban föl sem merült, hogy ő maga ne lenne szláv, hogy lakói nemcsak szlávok, hanem vannak köztük sok egyéb nyelvet beszélő emberek is.

Az orosz–finnugor viszony párhuzamba állítható azzal, ahogy a magyar állam viszonyult nemzetiségeihez. Mindkét állam irányítói és vezető ideológusai számára nyilvánvaló volt, hogy a nemzetiségek valamiféle ősi jogon az államalkotó nép alattvalói. Ennek ideológiai megalapozását nálunk a krónikaírók (Anonymus, Kézai Simon) kezdték. Az általuk lerakott alapokra Werbőczi István rakott sziklaszilárd építményt: ezt a hazát megvettük Szvatopluktól egy fehér (ámde nem vak) lóért, egyébként pedig a hunok révén már korábban is a miénk volt, punktum.

Az oroszok ugyanúgy megszállók jelenlegi hazájuk területén, mint a magyarok. A keleti szlávok a mai Lengyelország és Ukrajna területe felől a 7-8. században kezdtek benyomulni a finnugorok által lakott erdőövezetbe. Ez még kevesebb konfliktussal járt, mint a magyar honfoglalás. Volt hely bőven. A Régmúlt idők krónikája szerint a betelepülő szlávok, a helyi finnugorok és a mozgékony vikingek (ruszok) együtt alapították meg a novgorodi államot:

Azt mondták a ruszoknak a csúdok, a szlovének, a krivicsek meg a veszek: „Földünk nagy és bőven termő, de nincs rajta rend. Gyertek, uralkodjatok és birtokoljatok bennünket.” (Régmúlt idők krónikája:
A 6370. /862./ évben)

Mihelyst azonban létrejöttek az első orosz fejedelemségek: Novgorod és Kijev, onnantól kezdve a keleti szláv parasztok békés beszivárgása, betelepülése a finnugorok közé állami hódító politikává változott. A terjeszkedés immár fegyverrel történt. A tatárok elleni küzdelem során az orosz fejedelemségek közül kiemelkedő Moszkva olyan finnugor területeket és népeket von be a birodalomba, amelyek a korábbi békésebb formában nem találkoztak az oroszokkal, csak az erőszakos hódítókat ismerték meg.

Az orosz történetírásban Karamzin oldotta meg a hódítás problémáját. Ahogy a magyar nemzeti tudatban Werbőczi helyrerakta és törvényerőre emelte a honfoglalást, úgy Karamzin pedig azt oltotta be az oroszokba, hogy ők nem hódítók, mert valójában az őslakók hívására érkeztek:

[Rurik] uralkodásának legfőbb eredménye az volt, hogy Oroszország kebelén belül egyesített néhány finn törzset a szláv néppel, vagyis a vesz (vepsze), merja és muroma törzsek a szlávok segítségét kérték, elfogadván az ő szokásaikat, nyelvüket és hitüket. (История государства Российскогою. Том I. Глава II. О славянах и других народах, составивших Государство Российское)

Durva csúsztatás a Karamziné, de orosz gondolkodók nyilván arra következtettek belőle, hogy ha a vepszék, merják és muromák maguk hívták be az oroszokat, akkor biztos az észtek, mordvinok, cseremiszek és a többiek is hívták volna őket, csak tőlük nem kérdezték… A „finnugor probléma” tehát meg lett oldva, mire Oroszország a birodalmi politika útjára lépett.

Magyarországon a 19. századi fejlemények mutatták meg, hogy a nemzetiségi kérdés, ami korábban nem volt kérdés, valami megoldást kíván. A dolog nem sikerült, az ország szétesett. Az első világháború utáni békeszerződés nem kiváltotta, csak rögzítette ezt az állapotot.

Ugyanígy járt Oroszország is, csak a 20. század végén. A szovjet időkben a proletár internacionalizmusnak és a népek barátságának hangoztatásával mesterségesen hibernálták a nemzetiségi problémát. Végül önmagát alaposan túlélve szétesett a Szovjetunió is, az indulatok pedig elszabadultak. A pánszláv gondolat lángoló szívű harcosai (lásd Zsirinovszkijt) Finnországot is ősi orosz földnek tekintik.

A maradék birodalmat kétségbeesett erőfeszítésekkel igyekeznek összetartani. Tavaly Oroszországban nagy ünnepséget rendeztek a mordvinok önkéntes csatlakozásának ezredik évfordulóján. Persze, az egészből egy szó sem igaz. De azok a mordvinok, akik ma már lélekben inkább oroszok, statisztáltak a színjátékhoz.

Országuk összezsugorodása az oroszok és a magyarok számára is belsőleg feldolgozatlan trauma. A külsőleg folytatott kezelés csak tovább mérgezi a sebeket. A finnugor probléma azonban már tényleg megoldódott. Az eloroszosodás megállíthatatlan folyamat.