Nemrégiben a 9. osztályos kísérleti történelem tankönyvről és munkafüzetről írtunk. Zsenge szösszenetünk villámgyorsan körbegaloppozta a sajtót, és kiváltotta az egyik szerző neheztelését is, miszerint inkább szakmai vitát kellene folytatni, „mivel a célunk az, hogy a tanulóknak a lehető legkorrektebb és legpontosabb tankönyveket adjuk a kezébe”. A szakmai vitához és a legpontosabb tankönyvek kézbe adásához szeretnénk most hozzájárulni azzal, hogy búvárlatokat végzünk Jókai Mór őstörténeti nézeteinek mélységes bugyraiban.

Kísérleti őstörténet című írásunkban kifogásoltuk, hogy Jókai Mór nevezetes véleményét („határozottan állítom, hogy a magyar és finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem volt soha”) a történelem munkafüzet nem a szerző művéből idézi, hanem Aczél József: Szittya-görög eredetünk című könyvéből. Tekintettel arra, hogy a műkedvelő nyelvészek és őstörténet-kutatók olykor pontatlanul hivatkoznak a szakirodalomra, azt is elképzelhetőnek tartottuk, hogy a kérdéses Jókai-féle mondat el sem hangzott, le sem íródott. A cikk megjelenése után azonban némi keresgéléssel megtaláltuk az eredeti forrást. De találtunk mást is: sok egyéb finnugorellenes utalást elpottyantva itt-ott a Jókai-életműben, valamint tudományosnak szánt összefoglalásokat szintén Jókaitól, szintén a magyar nyelvről. Első írásunkban Jókai szépirodalmi munkásságának finnugor vonatkozásaiba pillantunk be.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A finnugorokról ‒ regényekben és elbeszélésekben

Pár évtizede még Jókai Mór volt a legnépszerűbb magyar író. Egy-két műve ma is igen kedvelt. A többi azonban kezd elmerülni az olvasatlan könyvek tengerében. Ritkábban forgatott regényeiben, novelláiban számos finnugor témájú megjegyzésre bukkanhatunk. Úgy tűnik, Jókai Mórnak különösebb baja nem volt a finnugor rokonokkal, csak éppen lenézte őket, s nem akart tudomást venni a hideg éjszaki honban élő távoli pereputtyról. Amúgy a finneket még valamennyire szerette is – szabadságszeretetükért meg Kalevalájukért.

Az első utalást Jókai finnugor témájú megnyilatkozásaira a Fenno-Ugria című folyóirat 1925/4. számában találjuk. A szerző, Végh Istvánné két művet említ. A Szabadság a hó alatt (1879) című regény hősnője, Ilmerinen Zeneida finn származású. Jókai sok-sok jó tulajdonsággal ruházta föl. A Görögtűz című kötetben olvasható kisregény, a Samyl fiai (1877) nagy szimpátiával szól a finnekről. Jókai azt tartja legfőbb erényüknek, hogy megadják a hatalomnak, ami jár neki, de mégis lélekben függetlenek és szabadságszeretők tudnak maradni.

1990-ben Domokos Péter összegyűjtötte a magyar irodalom finnugor vonatkozásait, Szkítiától Lappóniáig. Jókainak két erősen finnugorellenes mondatát közölte a Kiskirályokból (1886):

De én nem akarok semmi testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal, se a csuvaszokkal, se a többi rongyos, riha pereputtyal! Nekem Attila volt az ősapám! Az Isten ostora!

E kifakadás Decebál szájából hangzik el, kinek Manó nevű fia rettenetes árulást követett el. A konfliktus még az idézett párbeszéd előtt bontakozott ki:

[Manó:] – De hiszen a mi nyelvünknek nincs semmiféle ázsiai idiómával grammatikai hasonlatossága; nyelvtani rendszerünk egyesegyedül a finnekével azonos.

No, hiszen ilyen hittagadást még nem mondtak ki ennél a háznál! De még az egész tiszántúli kerületben sem, soha!

– Micsoda? – kiálta fel Decebál; olyan düh és meglepetés hangján, mint akinek alattomos kutya harapott a lába ikrájába. – Hát te is finnista vagy? Hát te is megőrültél? Hogy a finnekkel akarsz bennünket rokonságba hozni? A fókavadászokkal?

Manó abban a tévedésben volt, hogy itt most tudományos dissertatiót lehet tartani. Védelmezni akarta az álláspontját.

– Édesapám! Ezen az atyafiságon bizony nincs mit szégyenlenünk. A finn nemzet, azért, hogy számra kisebb a magyarnál, mindazokkal az előnyökkel fel van ruházva, amikre mi büszkék vagyunk. Vitézségben mindig elöl jár; a finn ezredek az orosz hadsereg legkiválóbb csapatai, a finn nemzet maroknyi létszámával, alkotmányos szabadságát, intézményeit egyedül bírta fenntartani a nagy Muszkaország közepett, s míveltség dolgában egészen az európai színvonalon áll; irodalma, tanintézetei ismeretesebbek, mint a mieink, s mesés hazaszeretete egészen ikertestvére a mienknek.

Decebálban tovább forr a düh:

– Beszéljenek a kézzelfogható tények. Mondják azok a szkeptikus szemedbe, hogy igenis, a hunok utódai voltunk és maradunk. A dicsőséges hunoké, akik nem kutyák által vontatott szánokon jöttek be ide országot foglalni, nem ittak iramszarvastejet, nem öltözködtek tengeri fókabőrbe, nem volt laposra nyomott orruk, legyező fülük, fülig érő szájuk…

Végül Decebál megüti fiát s kitagadja a családból finnistává lett gyermekét. De még mindig mérges, megáll Tonuzoba besenyő vezér képe előtt, s így füstölög magában:

– Hát csak finnek voltatok, ugyebár? Jégen korcsolyázók; rozmárra vadászók! Nem Attila ivadékai, nem szittya utódok. Mese az egész hun mondakör. Mese az Árpád bejövetele, a hét vezér esküje; a magyar nép úgy jött be suttyomba Magyarországra, télen, mikor jó szánút volt, kutyavontatta szánkón, a Jeges-tenger mellől. Az egész magyar történetet álmodta valaki, úgy beszélte el másoknak. A finnek története a valóság! Hiszen nyelve sincsen a magyarnak, úgy lopkodta össze tótból, németből; csuvasznak, cseremisznek, osztyáknak tartozik vele, amit nem úgy lopott. Kaleva volt az ősünk, annak a keblébe térünk vissza! – S még ez a drága szövetség maga is rongy! Összetépni való rongy, hahaha! No, hát jó! Ha meg tudja tagadni a fiú az őseit, meg tudja tagadni az apa a korcs ivadékát.

Jókai sarának összelapátolásához legutóbb Romsics Ignác járult hozzá a Magyar Tudományban (2014/5). Írásában A magyar nemzet története regényes rajzokban című 1854-es Jókai-műből szemezgetett. Ebből a részletből válogatta idézeteit:

A harcosabb faj különvált; mintegy kétszázezer férfi lóra ülve megindult az új hazát felkeresni; a gyávább ivadék, ki a békét jobb szerette, felhúzódott északnak gulyáival, nyájaival, kénytelen volt azután mindig feljebb-feljebb menni, s most a jeges Obi partján, az örök hóval fedett mezőkön, hol a hosszú göncöl-éjeket az ijesztő északfény s a hideg hold világítja, az örömtelen földön, mely csak űzött vadnak hazája, ahol már bokor sem terem, hol az iramszarvas a hó alatt termő mohot legeli, hol a nap fél évig fel nem jön az égre; ott él egy nyomorék törpe troglodyth faj, termete erőtlen, csenevész, alig magasabb négy lábnál, feje összelapult, szegletes, széles szája, kicsiny szemei, egész arca a lélek állati butaságának képe, kinek szíve semmi gyönyört, semmi vágyat nem ismer, kinek egyetlen ösztöne a mindennapi éhség, kinek lelkében semmi magasabb érzelem nem lakik, ki semmit nem tud, semmit nem szeret, nem ismeri e nevet: „haza”, még nőjét sem szereti, kínálni szokta azt az idegennek, s mit az emberek legvadabb faja s az állatok nemesebbjei is éreznek, az Isten lételét: ő nem sejti, semmi vallása nincs!… És ez a nép oly nyelvet beszél, melynek szabályai a magyaréval azonosak, melyet a nyelvtudósok a magyar rokonai közé soroznak, s tagjául nevezik azon büszke családnak, ki lánglelke hírével ezredéves éltet vívott ki magának az idegen fajok között, ki még most is egyike az Isten legszebb, legnemesebb népeinek.

Mivé teszi a lélekkülönbség az ugyanazon faj külön részeit?

Hurrá, mi vagyunk a harcosabb faj, akik pedig ott maradtak a „jeges Obi partján”, azok „egy nyomorék törpe troglodith faj” „erőtlen, csenevész” és meglehetősen rút egyedei! Úgy kell nekik! Ehhez az alig rasszista kirohanáshoz Jókai egy lábjegyzetet is fűzött: „Ezt a népszakadást írtam le „Mahizeth” című elbeszélésemben.” Hát akkor, lássuk ezt a Mahizethet.

Mahizeth

Az elbeszélés alcíme: Lappón ősmonda. Megjelent 1852-ben, Müller Gyula nagy naptárában (később bekerült A magyar előidőkből című elbeszéléskötetbe is).

A történet szerint midőn a harcias magyarok elindultak nyugatra, az erdőkből és a bokrok mélyéről elősunnyogtak némely gyáva magyarok, akik új hont foglalni nem merének. A pánikbeteg, sötétben lappangó emberek előtt egyszer csak az északi égen megjelent egy lángoló tűzszivárvány, melyből kivált egy fehér hölgy fekete szarvason ülve. A szöveghez csatolt illusztráció szerint (talán maga Jókai rajzolta?) az égi tünemény a félvilági démonok szokásos felül semmi (Topless, Oben ohne stb.) öltözékét viselte. Ő volt Mahizeth, „fehér tündérország királynéja”. Azért érkezett fekete szarvasparipáján, hogy a lúzer magyarokat elvigye országába, ahol kristályból van a bérc, minden évben csak egyszer kel és nyugszik a nap, a nyájat nem kell őrizni, a kutya sem jár arra, s vannak nők is, rengetegen.

Látható, hogy ebbe a történetbe Jókai beleszőtte az arktikus tájakról szerzett ismereteit. Talán az is Jókai olvasmányaiból került a sztoriba, hogy Mahizeth hideget árasztott magából. Mi is olvastuk Abu Hámid al-Garnáti útleírásában, hogy a finnugorok frizsidernépe mire képes:

Viszú és Arú népének nem szabad nyáron bemennie Bulgar területére, mert ha közülük belép valaki, a legmelegebb időben is fagyos lesz a levegő és a víz, mintha csak tél lenne, s elpusztul az emberek vetése.

A továbbiakban Jókai szabadjára engedte a fantáziáját: Mahizeth megcsókolja a lappangó magyarok fejedelmét, s közben álnokul kiszívja belőle a lelkét. A többi magyar kiskutyaként követi vezérét, s nem is sejti, hogy ők is megszívták. Elérkeznek Mahizeth hideg és kietlen országába. Nők ugyan vannak, de kiderül róluk, hogy mindannyian férjezettek, csak levetették magukról a házasság jármát. Maga Mahizeth a „Scandinav király neje”. A felbőszült férjek pedig, élükön a királlyal, jönnek, hogy hazavigyék nőiket. A lappangó magyarok tovább menekülnek észak felé. És igen, belőlük lettek a lappok. „Földbeásott gunyhókban” élnek, ismeretlen vadállatok jelennek meg ajtóik előtt: „fehér medvék, vastag fejű, hosszú agyarú, halfarkú csodák”. És kedves olvasó lásd, mivé lett e gyáva népség:

Majdan gyermekeik is születtek és azok olly törpék, olly nyomorúak voltak, mintha nem is azon Isten alkotná őket, a ki a többit. … A négy láb magas férfi közöttük már óriás, hölgyeik rútak, ifjaik erőtelenek, koponyájok lapos, arczuk dőre… A szerelem és a szerelemféltés náluk ismeretlen, kínálni szokták hölgyeiket az idegennek… S e nyomorult nép nyelvében a föld minden nemzetei találnak ismerős emlékre, de legtöbbre a magyar. … Historiájok, őseik nincsenek. Apja nevére sem emlékszik senki. De mintha gúnyolni akarná őket a világ, még most is „lappanóknak” nevezik őket. Ők laknak a világ végén, ők az emberek között a legutolsók.

Na és, milyenek a többi, bátor magyarok Jókai szerint?

Azok pedig, kik eltávoztak új hazát keresni, dicsőséggel jutottak el hazájukba s megtelepültek a földön, mellyben Etele hamvai nyugszanak. Sok század folyt le azóta, hírüket egy sem csorbítá, nagynak, nemesnek ismerte őket a világ, még a szerencsétlenségben is. … Ők laknak a világ közepén s az emberek legelsői közt foglalnak helyet.

Vajon hogyan gereblyézte össze Jókai ezt a sok zöldséget, melyek közt ehető gyümölcsök is akadnak, de összeturmixolva emészthetetlen maszlag?

Sajnovics János 1770-ben írt a lapp és a magyar nyelv rokonságáról. Senkit sem érdekelt. Aztán jött Dugonics András, és regényei által (Etelka – 1788, Jólánka – 1803-1804) minden olvasni tudó magyar értesült erről a fura ötletről. Semmi baj, gondolták, a lappok is a hunok utódia, miként a magyarok, csak hát szegények – lappok lettek és nem magyarok.

Dugonics Etelkája után, 1802-ben jelent meg Perecsényi Nagy László: Szakadár esthonnyai magyar fejedelem bujdosása című verses elbeszélése. Ez a mű szintén Sajnovics hatását tükrözi, szerepet kap benne a lapp–magyar rokonság is. Persze vannak más szálak is a történetben: Szakadár és csapata eljut Grönlandra és Panamába is. (Lásd Szeverényi Sándor tanulmányát.)

Somogyi Cs. Sándor, hites ügyvéd 1826-ban adta ki Dentu Mogerek, vagy a’ Magyaroknak Ős-elei című munkáját. Ebben igen hosszan folyik a diskurzus „A’ Lapponok’ atyafiságáról”.

Sajnovics lapp–magyar nyelvhasonlítása, a lapp rokonság lehetősége tehát csak a 19. század kezdetén vonult be a magyar köztudatba. Később, a reformkor szépirodalmában és tudomány-népszerűsítő írásaiban többször is megjelenik.

A Mahizethben felbukkan egy másik közhely is a lappokkal kapcsolatban. Ez a lányok és asszonyok férfi vendégek iránt megnyilvánuló túlzott szívélyességéről szól. Egyelőre nem tudjuk, hogy ezt a motívumot hol olvasta Jókai Mór, de könnyen lehet, hogy Herbersteintől vette:

Amikor vadászatra indulnak [ti. a lappok], kereskedőket és más idegeneket hagynak otthon a feleségükkel. Ha a vadászatról visszatérvén vidám hangulatban találják feleségüket (a vendéggel történt érintkezés miatt, és a megszokottnál vidámabban), akkor az idegent valamilyen ajándékkal jutalmazzák, ha nem így történik, az idegent megszégyenítve elkergetik.

Siegmund Herberstein, a Habsburg-diplomata moszkoviai útleírása a 16. század közepén jelent meg. Német és latin nyelvű kiadásaira magyar szerzők is többször hivatkoznak. Személyéről a 19. században sem felejtkeztek el: sokáig kiadatlan önéletírása először éppen Budán jelent meg, 1805-ben.

Az északi nők bujaságának motívuma Jókai lappón ősmondája után megjelenik egy másik szépirodalmi műben, Az ember tragédiájában is. E drámáját Madách Imre a Mahizeth megjelenése utáni évtizedben írta. A dermesztő hidegben, a kihűlő nap pislákoló fénye alatt Éva mint eszkimó asszony találkozik Ádámmal:

Az eszkimó (gunyhójába lépve)

Nőm! vendégeink

Érkeztek ím. Lásd őket szívesen.

(Éva Ádám nyakába borul, s a gunyhóba vonja.)

Madáchnál fölbukkan egy Jókaitól ismert másik képzet is, hogy az északi emberek rút korcsok. Jókainál a lappok, Madáchnál az eszkimók:

Lucifer: Nézd, ott is áll még egy embertanya,

S gazdája, ím, most lép ki ajtaján. –

(Egy eszkimó a gulibából kilép, fókavadászatra felkészülten.)

Ádám: E korcs alak, e torzkép volna-é

Nagyságomnak bitor örököse?

Keresünk tovább

Manapság elég könnyű annak utánajárni, hogy Jókai mely műveiben emleget finnugorokat. Munkásságának jelentős része ugyanis elérhető az interneten. Csupán rá kell keresnünk a szövegekben a finn és a lapp szavakra, és máris sorakoznak a találatok. Melyekből megtudhatjuk, hogy szerzőnk minden művében legalább egyszer leírta a finnyás szót, de azt is, hogy kalappal, meg hogy lappangó. Azért vannak érdemi találatok is:

Hol leszünk két év múlva? vagy három exkollega Szibériában (1848): Vahotné és Nádaskainé szamojéd módon üdvözlésként fülön csókolja egymást, majd arról társalog, hogy a lapponiai asszonyok vagy a finn dámák kopfputtza szebb.

Történetek egy ócska kastélyban (1858): egy gnóm törpe azt képzeli magáról, hogy ő a lapponiai király (a lappok a Mahizethben is elkorcsosult véglények).

Egy ember, aki mindent tud (1874): az akadémia finnista ligája tudományos támadást indít Rengeteghy Ottó gróf ellen, aki Kínában megtalálta a magyarok rokonait (a finnisták ellen kel ki Decebál is a Kiskirályokban).

Egész az északi pólusig (1876): egy madárnyelven írt szöveget a budapesti tudós társaságnak küldenek el, hátha finnül van. A tudósok nem tudják megfejteni a szöveget, csak a Hon szerkesztőségi szolgája.

De kár megvénülni (1896): Jókai itt is a finnek szabadságszeretetéről ír (lásd Kiskirályok, Szabadság a hó alatt és Samyl fiai).

Következő írásunkban bemutatjuk, hogyan kontárkodott bele Jókai a nyelvészetbe.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése