A telefonkönyvet föllapozva igen sok Nagy Sándort találunk. Ugyanígy az Interneten: a Wikipédia egyértelműsítő lapja 27 darab híres Nagy Sándort nevez meg. Minket most csakis a Legnagyobb Sándor, III. Alexandrosz makedón uralkodó érdekel közülük. Természetesen a finnugor vonatkozások miatt.

Nagy Sándor és III. Dareiosz az isszoszi csatában (pompeji mozaik)
(Forrás: Wikipédia)

A diadalmas hódító

III. Alexandrosz i. e. 336 – i. e. 323 között uralkodott. Nagyobb hadvezér volt Napóleonnál, de talán még honfoglaló Árpád apánknál is. Már születésekor (i. e. 356. július 20/21.) eldőlt, hogy nagy ember lesz belőle, mivel apja, II. Philipposz is az volt – Makedónia királya. Apja Héraklésztól, anyja, Olümpiasz pedig egyenesen Zeusztól vezette le a családfáját. A kicsiny Sándor igen jó nevelést kapott: egyaránt beavatták a tudomány, az uralkodás és a hadművészet titkaiba. Magántanárt is fogadtak mellé, bizonyos Arisztotelészt.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Apja segítőjeként részt vett a görög egység megteremtésében, a görög városállamok és a környező területek hódoltatásában. II. Philipposz fölfedezte, hogy a görögöket csak egy Perzsia elleni hadjárat foghatja egységbe. Kiadta tehát a jelszót, bosszuljuk meg Xerxész másfél évszázaddal korábbi támadását! Noha Xerxész ellen a görögök győztek, nem úgy, mint mi a két világháborúban, mégis a bosszú stupid ideájával föl lehetett heccelni az embereket, és i. e. 337-ben elküldték a perzsáknak a hadüzenetet. A következő évben, egy merénylő közbenjárásának köszönhetően a 20 éves Sándor megörökölte a trónt és a perzsa háborút. Isteni származásának tudatában kezdett uralkodni és háborúzni.

A halhatatlan uralkodó tetteit többen följegyezték, sajnos azonban ezen írások jelentős része megsemmisült. Fönnmaradtak azonban olyan életrajzok, amelyek még fölhasználták ezeket az elsődleges forrásokat. Az i. sz. 1-2. században alkotott Plutarkhosz, Quintus Curtius Rufus és Flavius Arrianus műveiből részletesen ismerjük Nagy Sándor uralkodásának és hadjáratainak (a kettő lényegében ugyanaz) fordulatait. Sőt, még életének azon eseményeiről is tudunk, amelyek meg sem történtek. Hihetetlen kalandjairól, a személyéhez fűződő legendákról a Sándor-regényben olvashatunk.

Nagy Sándor hadjáratai
(Forrás: Wikipédia)

A hadjáratok fenti térképére pillantva látható, hogy a makedón sereg még a sztyeppövezet déli határát sem érte el, nemhogy behatolt volna a finnugorok által lakott erdőbe és az északi szamojédok által lakott tundrára. Hogy kerül akkor a finnugor csizma a Nagy Sándor életét és tetteit tárgyaló írásomba? A Sándor-regény miatt.

A Sándor-regény

III. Alexandrosz rendkívüli tetteiről már életében legendákat meséltek. Isteni lényéhez képest meglepően korai halála után a legendák gyártása tovább folytatódott. Az i. sz. 1. században fiktív levelek formájában dolgozták föl életét. A 2-3. század fordulóján Alexandriában (vagyis az általa alapított számtalan város egyikében) a legendák és hiteles életrajzok összeötvözésével megszületett a Sándor-regény. A 3 könyvből álló mű szerzőjeként hol Aiszóposzt, hol Kalliszthenészt nevezték meg a különböző kéziratok. Így aztán emlegetik pszeudokalliszthenészi Nagy Sándor-regénynek is.

A Sándor-regény hihetetlenül népszerű lett. A kézirat másolói, szerkesztői folyamatosan alakították, mind újabb, egyre fantasztikusabb epizódokkal egészítették ki. Ettől aztán a regény népszerűsége tovább nőtt. Volt abban minden: álruhás kaland Dareiosz palotájában, találkozás az amazónokkal, föld alatti és égi utazás stb.

A Sándor-regény görög változatait az ábécé betűivel jelölik: α, β, γ, δ, ε. Első latin fordítása a 3-4. század fordulóján készült. A 16. században már 24 nyelven, több mint 80 változatban volt ismert. Európa nyugati felében a δ-változat és annak leszármazottai terjedtek el. A regény talán már a 13. században eljutott Magyarországra. Délszláv változata (a spoletói Quilichinus latin nyelvű verses feldolgozása) termékenyítőleg hatott a középkori magyar irodalomra. Heltai Gáspár is ezt használta.

A görög zarándoklatokról hazatérő orosz szerzetesek, főpapok a β-változatot hozták magukkal. Ez körükben általánosan ismertté vált. Ennek következtében több utalást találunk rá a szerzetesek által írt évkönyvekben, sőt a Sándor-regényt világkrónikáikba is átültették, megfogalmazván saját változatukat. És itt érkeztünk el a szamojédekhez (és a finnugorokhoz).

A hegybe zárt emberek

Az orosz őskrónika írójának ezt mesélte egy novgorodi ismerőse, Gyurjata Rogovics:

A 6604. (1096.) évben. … Elküldtem a szolgámat Pecsorába… És elment a szolgám hozzájuk, onnan pedig a jugorok földjére ment. A jugorok olyan emberek, akiknek nyelve érthetetlen, és a szamojédokkal szomszédosak az északi országokban. Egy jugor azt mondta a szolgámnak: „Nagy csodára bukkantunk… hegyek vannak, tengerparti kiszögellésben végződnek, magasságuk az égig ér, és azokban a hegyekben nagy kiabálás és beszéd van … és abba a hegybe egy kicsi ablakot vágtak, és onnan beszélnek, de a nyelvüket nem lehet megérteni…”

A krónikaíró szerzetes rögtön tudta, mit hallott:

Én pedig azt mondtam Gyurjatának: „Ezek a Nagy Sándor makedón uralkodó által bezárt emberek…” (Katona Erzsébet fordítása, lásd itt)

Pár száz évvel később pedig a Kazanyi história szerzője ezt írta:

És minden országban hatalmas és legyőzhetetlen cárnak nevezték [Rettegett Ivánt], és hallván, hogy még él, a pogány népek féltek háborúval támadni Ruszra, mint a nyershúsevők, a szamojédok, akiket Alexander makedón király a magas hegyek mögé zárt közvetlenül a Vörös-tenger szélén. (Katona Erzsébet fordítása, lásd itt)

A fenti idézetekből látszik, hogy mindkét krónikaíró ismerte a Sándor-regényt. Az őskrónika szerzője összekapcsolta Nagy Sándor legendás tettét a hegybe zárt emberekről szóló, finnugor (azon belül jugor, tehát obi-ugor) eredetű legendával. A későbbi szerző feltehetőleg olvasta az őskrónikát, ellenben kicsit járatlan volt a földrajzban, illetve fogalma sem volt arról, hol élnek a szamojédok.

Az Északi Urál 1500 méteres csúcsai
(Forrás: Wikipédia)

Nagy Sándor falat épít

Na de, kiket és hová zárt be III. Alexandrosz?

A könyvtárak nyári zárva tartása miatt csak a Sándor-regény kezem közelében lévő szír változatát tudom idézni. A történet továbbcsalogat minket a rejtélyek dzsungelébe, mivel szerepel benne Góg és Magóg népe, amely ebben a változatban a hun nép. Nagy Sándornak őket kellett bezárni:

[A hunok] cserzett bőröket viselnek, nyers húst esznek, mindabból, ami nekik megdöglik; ember- és állatvért isznak. … Sebesebbek a szél fúvásánál … mert varázslók ők, s az ég és föld között rohannak. Szekereik, kardjaik, lándzsáik félelmes villámok gyanánt villognak.

Hát igen… A dicső elődök! Igyunk mi is több vért, s régi dicsőségünk legott felbukkan az éji homályból… Mit lehet tenni az ilyen barbár fenevadak ellen? Amit Nagy Sándor:

Háromezer vasmunkás kovácsot és háromezer rézműves embert hozatott; ezek rezet és vasat öntöttek össze s összegyúrták, ahogy az ember agyagot szokott csinálni; elhozták és kaput csináltak (belőle). Egyik hegytől a másik hegyig küszöböt csináltatott; tizenkét könyök volt a hossza; a hegy szikláiba verette bele, rézbe és vasba foglalta… azután a sziklákba vasszegeket csináltatott és tizenkét fokkal bíró vaskulcsot kovácsoltatott és rézlakatot forgattatott rá. (Kmoskó Mihály: Szír írók a steppe népeiről. Szerk. Felföldi Szabolcs. Bp. 2004. 72–81.)

Nagy munka lehetett, de talán annyi ideig mégsem tartott, mint a Margithíd felújítása.

Góg és Magóg népe

A Góg és Magóg népéhez kapcsolódó hiedelmek a keresztény és a muszlim hagyományban is szerepelnek. Az Ószövetségben Góg az ismeretlen kisázsiai népek királya, Magóg pedig nem ember, hanem a Góg uralma alá tartozó terület neve. A János Jelenésekben Góg mellett Magóg is félelmetes királyként jelenik meg (20.7–10.). Ők a gonosz lelkekkel együttműködve el akarják pusztítani Isten népét. Ám jön az Armageddon (ami itt az a hely, ahol minden gonosz vereséget szenved).

Góg és Magóg népét először a szkítákkal azonosították, majd ahogy megismerték a keleti világot, az alánokat, a hunokat, a kazárokat vélték e két rettegett király rettegett népének. A 10. században még északabbra költöztették őket, a finnugorok közé vagy azokon is túl (a szamojédek közé). Ez a változás két szálon futott egyszerre: a már idézett orosz hagyományban a finnugor legendával történt összekapcsolás miatt ment végbe, a muszlim geográfiában pedig a kereskedők és utazók által hozott legendák szövegbe foglalása során.

Ibn Fadlán 922–923 között a bagdadi kalifa követségében járt a volgai bolgároknál. Az Átil (Volga) folyóban úszó hatalmas termetű, különös ember legendájának leírása közben említi a wíszúi embereket, akik finnugorok, népnevük a középkori orosz vesz' (весь) népnévvel azonos (ebből származik a vepsze népnév). A volgai bolgárok e különös emberről tudakozódván, levelet írtak a wíszúiaknak (vajh milyen nyelven s milyen betűkkel?), hogy mit tudnak róla.

Ezt a választ kapták:

Ők visszaírtak nekem, s tudatták velem, hogy ez az ember Ja’dzsúdzs és Ma’dzsúdzs [= Góg és Magóg] népéhez tartozik, akik tőlünk három hónapnyi távolságra vannak. … Allah – dicsértessék és magasztaltassék – minden nap kihoz nekik a tengerből egy halat. Ki-ki akkor közülük odamegy, késsel a kezében és levág belőle annyit, amennyi neki és családjának elegendő. … Ha annyit vesznek el, amennyire szükségük van, akkor a hal megfordul, és a tengerbe veti magát. … Köztünk és köztük egyik oldalról ott van a tenger, a többi oldalról pedig a hegyek veszik őket körül, és egy fal választja el őket a kaputól, amelyen ki szoktak jönni. (Ibn Fadlán: beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásáról. Ford., jegyz., utószó Simon Róbert, Bp. 2007. 69–71.)

Az idézetből kiolvasható, hogy a muszlim tudósok hallottak Nagy Sándor faláról. (Sőt, nemcsak hallottak, olvastak is. Ugyanis a Koránban is benne van – 18:93–97.)

A wíszúiak válaszából idéztem a nagy halról szóló történetet is, hogy lássuk, ebben a történetben Góg és Magóg népe valami északi társaság lehetett, amely időnként az öngyilkos bálnák és delfinek révén jutott nagy mennyiségű élelemhez. E népet a szakirodalomban szokták skandinávnak is gondolni (pl. Zeki Validi Togan, Ibn Fadlán úti jelentésének első publikálója), de inkább szamojédok lehettek, mivel más muszlim szerzők (pl. Abu Hámid al-Garnáti) is az észak felől prémeket importáló volgai bolgároktól hallottak róluk, s a partra vetődő nagy halról.

Ja’dzsúdzs és Ma’dzsúdzs népéről, amelyet Nagy Sándor fal mögé zárt, sok muszlim szerző írt. A történet annyira ismert volt az arab világban, hogy egyszer egy bizonyos Szallám nevű tolmács el is indult, hogy megkeresse a falat. Mesés utazását Ibn Khordadbeh írta le (avagy Szallám tolmácsot és kalandjait ő találta ki, erről még vitatkoznak az arabisták).

Az egészet a finnugorok találták ki?

Összefoglalva az eddigieket:

• A Sándor-regény szerint III. Alexandrosz makedón uralkodó fal mögé zárta Góg és Magóg barbár népét.
• Ezt a népet az orosz őskrónika írója egy obi-ugoroktól hallott fantasztikus történet alapján a szamojédokkal azonosította.
• Góg és Magóg népét a 10. századtól kezdve a muszlim geográfusok és útleírók egy északi néppel azonosították. Erről a népről a volgai bolgároknál hallottak. Ibn Fadlán azt is leírja, hogy az információk finnugor (wíszú) közvetítéssel érkeztek.

A fentiek ismeretében A. P. Kovalevszkij úgy vélte, hogy a fal mögé zárt emberek legendája finnugor eredetű. A hegybe zárt szamojédokról szóló finnugor történet nyilván a kereskedők közvetítésével vált ismertté a mediterrán világban, így került be a Sándor-regénybe. (Kovalevszkij, A. P.: Книга Ахмеда Ибн Фадлана о его путешествии на Волгу в. 921-922. Harkov, 1956. 58–59.) Ez elképzelhető, habár nem bizonyítható. Az elmélet legnagyobb gyengéje, hogy a Sándor-regény jóval korábbi, mint a fal mögé zárt emberek és a szamojédok közötti kapcsolat felbukkanása az irodalomban. Nem tudjuk bizonyítani, hogy az eredeti történet már a Sándor-regény keletkezése előtt ismert lett volna a finnugor népek körében.