Az egykor volt lovagvilág erősen foglalkoztatja sok ember képzeletét. Az általános vélemény szerint a lovagok az emberi tisztaság és hősiesség jelképei, akik jóságukért elnyerik szerelmük kezét. Verseket meg dalokat írnak, mindeközben pedig legyőzik a gonosz ellenséget.

A lovagi cím több országban a nemesi ranglétra egyik foka volt. Archaikusabb berendezkedésű országokban ma is lovaggá ütik az embert – persze megfelelő érdemekért: például, ha jó zenéket írunk és adunk elő, az angol királynő előbb-utóbb lovagi címmel honorálja ebbéli igyekezetünket. Volt magyar alapítású lovagrend is: Károly Róbert alapította a Szent György Lovagrendet, Zsigmond, jó királyunk pedig a Sárkány (vagy Sárkányos?) Rendbe toborozta híveit. A világ változásával a lovagi cím adományozása kedvelt állami kitüntetési formává alakult. Napjainkban leginkább borlovagokról hallunk. Ők azok a politikusok és egyéb celebek, akiket senki sem akar lovaggá ütni, ezért egymásnak adományozzák ezt a rangot. (Érdekes, hogy tejlovag senki sem akar lenni.)
Az itt felvázolt kép elég kaotikus. Vágjunk rendet a lovagok között!

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ilyen meg olyan lovagok

1. A középkorban az minősült lovagnak, aki nemesi származású volt, és ki tudta fizetni lovagi felszerelése árát, tehát képes volt lovát és önmagát bádogba öltöztetni, és nehézlovasságként csatába csörömpölni.
2. A keresztes háborúkba indult lovagok egy része rendekbe szerveződött. Létrejöttek az úgynevezett egyházi lovagrendek. Ezek attól voltak egyháziak, hogy a rend lovagi tagjai szerzetesi fogadalmat tettek, vagyis szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadtak, mint minden szerzetes. Az egyházi lovagrendek tagjai még egy fogadalmat tettek: a hitetlenek elleni harcra (és a zarándokok védelmére) vagy a hitetlenek fogságába esett keresztények kiszabadítására esküdtek föl. A fogadalom negyedik pontja alapján megkülönböztetünk fegyveres és fogolykiváltó egyházi lovagrendeket. A fegyveres lovagrendek nem csak a hitetlenekkel háborúztak: kezdetektől fogva feladatuknak tekintették a betegápolást is.
Az első egyházi lovagrendek – johanniták, templomosok – a 12. század első évtizedeiben alakultak. Némileg megkésve, a század végén jött létre a Német Lovagrend. Az egyházi lovagrendek szervezete hármas tagolású volt: a lovagokat szent céljaik elérésében a szolgáló testvérek segítették, lelki gondozásukat pedig a rend papjai látták el. A lovagrendek élén a nagymester állt.
3. Voltak világi lovagrendek is. Ezek alapítása a 14 század első felében kezdődött. A szerzői jog Károly Róbert magyar királyé. A világelső világi rend a napjainkban is működő magyar Szent György Lovagrend.

A világi lovagrendek elburjánzása idején a harcos egyházi lovagrendek lényegében már minden csatát elvesztettek. Vagy a csatamezőn, vagy koncepciós perekben (lásd a templomosok afférját Szép Fülöp francia királlyal). Már csak a Baltikumban őrizték pozícióikat. Az 1550-es években kitört livóniai háborúig tartotta magát a mai Észtország és Lettország területén a Livóniai Lovagrend. A Baltikum történelmében játszott még a Német Lovagrend és a Kardtestvérek Rendje. E három rend valójában nem is három, hanem csak kettő, amiből egy lett.

Gründoljunk országot! Színre lép a Német Lovagrend

1211-ben a Jeruzsálemben alapított Német (vagy másként Teuton) Lovagrend II. András magyar királytól megkapta a dél-erdélyi Barcaság területét. A királynak ez a lépése figyelemre méltó reformkísérlet volt: megpróbálta egy külsős cégre bízni az ország határának védelmét, valamint a határok előtt toporgó kunok megtérítését és szállásaik elfoglalását. Az ötlet nem vált be, mivel a furfangos lovagok pápai segítséggel ki akarták szervezni a Barcaságot a magyar királyságból. II. András azonban résen volt, és 1225 őszén kikergette a lovagokat hazánkból. A rend nagymestere, Hermann von Salza ekkor Konrád mazóviai herceggel kezdett tárgyalásokba. A lengyel herceg a pogány poroszok ellen kívánta bevetni a lovagokat. A tárgyalások több évig tartottak, mivel a nagymester mindenféle jogi biztosítékokat követelt, nehogy ugyanúgy járjanak, mint Magyarországon. Az 1230-as évek elején megszületett az egyezség, és a Pápai Állam mintájára létrejött a Német Lovagrend saját országa. A lovagrendi államban a püspökök és a kanonokok mind a rend áldozópapjai voltak, tehát a világi és egyházi hatalom feje egyaránt a rend nagymestere volt. A német lovagok állama a pápa és a német–római császár alá tartozott, de a két hűbérúr egymáshoz való viszonya a lovagrend felügyeletében nem volt tisztázott. A lovagok saját államukon kívül is rendelkeztek birtokokkal. Szükségük volt minden bevételre, mivel a háborúskodás igen drága dolog.

A német lovagok megkezdték a poroszok megtérítését. A kard az ő kezükben volt, a keresztet viszont a domonkosok vitték. Ez az új alapítású szerzetesrend a kezdetektől fogva együttműködött a Német Lovagrenddel. A térítés azonban lassan haladt. A német lovagok sehogy sem jutottak be a Baltikum területére, térhódításukat a pogány Litván Nagyfejedelemség minden eszközzel akadályozta.

Albert és a Kardtestvérek

A Német Lovagrend megalakulása után pár évvel Albert, brémai kanonokot kinevezték Livónia püspökévé. Albert nagy erővel kezdte hadállásai kiépítését a pogány környezetben. 1201-ben megalapította Riga városát, és hozzákezdett a lívek, észtek és latgalok megtérítéséhez. Tevékenységében segítette Kaupo, az 1191-ben keresztény hitre tért lív fejedelem is. A Baltikum őslakói heves ellenállást tanúsítottak az új vallással szemben. Kaupo megtérésével még korántsem sikerült a lív ellenállást leküzdeni, s nagyon harcosak voltak az észtek és latgalok is. A megszerzett földek és megtérített népek megtartása érdekében 1202-ben megalakult a Fratres Militiae Christi, magyarul kb. Krisztus Katonai Szolgálatának Testvérei nevű egyházi lovagrend, melyet a lovagok ruhája alapján csak a Kardtestvérek Rendjének neveztek. A Wikipédia általában Albertnek tulajdonítja a rendalapítást, de az észt szócikk szerint Theoderich püspök volt az alapító. III. Ince pápa úgy rendelkezett, hogy a Kerdtestvérek a Templomos Rend szabályzata szerint kötelesek élni és tevékenykedni. Az új rend a rigai püspök hűbérurasága alá tartozott. A meghódított területek egyharmadát megtarthatták, a többi a püspöknek járt. A rend a megszerzett területek után járó földesúri tized egynegyedét köteles volt a püspöknek átadni. Az őslakóktól elbitorolt területeken létrejött egy mini egyházi állam, Albert püspök országa. Ezt a tényt ismerte el VII. Henrik, német király, midőn 1225-ben Albertnek fejedelmi címet adományozott.

Harc Livóniáért

A lívek, észtek és latgalok elleni harc nagyon küzdelmes volt. A líveket viszonylag hamar sikerült meghódítani. 1208-ban megkezdődtek az észtek elleni hadjáratok. A Kardtestvérek, szövetségben a lívekkel és a latgalokkal délészt területeket támadtak. A hadjáratok Sakala és Ugandi ősi tartományok (maakondok) területét érintették. 1212 és 1215 között fegyverszünet volt, melyet mindkét fél a döntő küzdelemre való felkészüléssel töltött. A váltakozó sikerrel folyó küzdelmek után 1217-ban azonban a lovagoknak, a Kaupo vezette líveknek, valamint a latgal segédcsapatoknak sikerült döntő győzelmet aratni az észtek ellen a Szent Mátyás-napi csatában. Az észtek ekkor már a társadalmi fejlődés igen magas fokán álltak: a csatába hat tartomány küldött csapatokat: Revala, Läänemaa, Harjumaa, Virumaa, Järvamaa és Sakala. A csata a mai Viljandi környékén zajlott. Életét vesztette a Sakalából származó észt hadvezér, Lembitu, valamint a lív Kaupo is.

Ezeknek az éveknek a küzdelmeiről Lett Henrik krónikája számol be (az interneten németül, oroszul és lettül is elérhető).

Albert püspök és a lovagok sikerei fölkeltették a dánok, az oroszok és a svédek figyelmét is. A svédek nem jártak különösebb sikerrel, de a dánok elfogadták Albert invitálását, és megjelentek Észak-Észtországban. 1219-es hadjáratukhoz fűződik Tallinn városának megalapítása is.

Az 1220-as években a Kardtestvérek és szövetségeseik már Észtország belsejében harcoltak. 1224-ben elesett Tartu, 1227-ben pedig megadta magát Saaremaa szigete is. A hódítók felosztották maguk között Észtország területét. A Kardtestvérek a középső területeket szerezték meg, Viljandiban építették fel központi várukat.

Kardtestvérek + Német lovagrend = Livóniai Lovagrend

A Kardtestvérek, és Albert, rigai püspök nem rendelkeztek olyan gazdasági erővel, mint a német–római császár és a pápa szövetségeseként fellépő Német Lovagrend. Az észtek elleni győzelmet nem tudták kiheverni, és 1236-ban rettentő nagy vereséget szenvedtek a litvánoktól és a zemgalei lettektől. Elesett a Kardtestvérek nagymestere, Volquin is. A csata után a német–római császár és a pápa közös erővel feloszlatta a Kardtestvérek Rendjét, a maradék lovagokat beléptették a Német Lovagrendbe. Az egyesülés azonban nem volt teljes: a Kardtestvérek Livóniai Lovagrend néven önálló egységet képeztek a Német lovagrenden belül. A függőségi viszonyokat sem tisztázták egyértelműen: általánosságban elmondható, hogy a német lovagoknak csak a pápa és a császár parancsolt, Livóniában viszont a rigai püspök fennhatósága alatt maradtak. Sejthető, hogy ebből az ellentmondásos helyzetből sok viszály származott.

Ó-Livónia megalakulása

1241-ben három livóniai püspökség (tartui, saare-läänei, kurzemei), a rigai érsekség és a Livóniai Lovagrend létrehozta a későbbi német történetírásban Ó-Livóniának nevezett államalakulatot. Ez lényegében a mai Észtország és Lettország területére terjedt ki. Szövetségi jellegéből következően politikailag igen gyenge volt, de erős városokkal rendelkezett, amelyek kiterjedt kereskedelmet folytattak, szövetségben a Hanza-városokkal, és jelentős autonómiával is rendelkeztek az államon belül.

A Német Lovagrend politikai akarata már csak azért sem tudott itt érvényesülni, mert a lovagrendi állam és Ó-Livónia közé beékelődött a Litván nagyfejedelemség, elvágván egymástól a két területet.

Élet Ó-Livóniában

Ó-Livóniában az észtek tovább folytatták a harcot a lovagok ellen. A 13. század végén Saaremaa lázadozott, pár év múlva pedig Harjumaaban tört föl az elégedetlenség.

1343-ban a dánok által megszállt területről kiindulva kitört a György-nap éjszakai felkelés. Ez rövidesen átterjedt Harjumaa és Läänemaa tartományra is. A felkelés leverése után Dánia eladta a német lovagoknak az általa birtokolt északészt területet. Ezzel egész Észtország területe Ó-Livóniához került.

A lovagok ereje arra elegendő volt, hogy az észtek felkeléseit leverjék, de továbbra sem tudták egyesíteni két területüket. 1370-ben ugyan nagy győzelmet arattak a litván–orosz–tatár seregek fölött, de Ó-Livónia változatlanul elszigetelt helyzetben maradt.

A Német lovagrend bukása, Ó-Livónia árvasága

A Német lovagrend helyzetét nehezítette, sőt reménytelenné tette az 1385-ben létrejött lengyel–litván unió. A harcias lovagok elébe mentek végzetüknek: 1409-ben hadat üzentek a lengyel–litván államnak. A következő évben a grünwaldi csatában rendkívül súlyos vereséget szenvedtek. Hatalmuk további fokozatos sorvadása itt és most nem érdekel bennünket, számunkra inkább az a fontos, hogy mi történt az észt területeken.

Az 1400-as években a livóniai lovagok magukra maradtak, nem számíthattak immár a Német Lovagrend segítségére. Megpróbáltak valamiféle önálló politikát folytatni, amelyet azonban erősen hátráltattak a belső ellentétek. Az ó-livóniai belharcok időleges elsimítása után 1419-ben végül kimondták elszakadásukat a Német Lovagrendtől.

1421-ben a Livóniai Lovagrend és Novgorod kereskedelmi egyezményt kötött. Az oroszokkal azonban nem sikerült tartósan megbékélni, az 1440-es években Ó-Livónia Novgoroddal és Pszkovval háborúzott. Ezek az események mutatják, hogy a tatároktól lassan megszabaduló Oroszország ismét érdeklődést mutatott a Baltikum iránt.

1492-ben a lovagok narvai várával szemben, a folyó túlpartján az oroszok felépítik Ivangorod erődjét.

A lassanként kiemelkedő és egyre erősödő moszkvai nagyfejedelemség zavarta a litvánok köreit is. Az orosz nyomás ellensúlyozására 1500-ban még a lovagokkal is hajlandók voltak szövetségre lépni. Az 1501–1503 között zajlott háború egyik fél számára sem járt különösebb eredménnyel. Moszkva még nem volt elég erős ahhoz, hogy baltikumi érdekei érvényesítésére döntő háborút indítson. 1503-ban III. Iván inkább az 50 éves béke mellett döntött, a livóniai lovagok pedig vállalták, hogy Tartu városának birtoklásáért évi járadékot fizetnek az oroszoknak.

Ó-Livónia vége

1552-ben Rettegett Iván serege beveszi Kazany városát. A kazanyi tatár kánság bukásával hatalmas orosz erők szabadulnak fel. A cár rövidesen nyugat felé fordul, és megindítja a livóniai háborút.

A Livóniai Lovagrend megkísérelte az ellenállást, de az reménytelen volt. 1561-ben Gotthard von Kettler, az utolsó nagymester evangélikus hitre tért, és Ó-Livónia egy részéből világi államot hozott létre. Az új államocskát a katolikus Lengyelország hűbérurasága alá rendelte.

A livóniai háború Rettegett Iván számításai ellenére nagyon elhúzódott, mivel váratlanul igen sok hatalom fedezte fel baltikumi érdekeit: beavatkoztak a svédek és a lengyelek, sőt a dánok is. A fegyverszünetet 1583-ban írták alá a háborúskodásban kimerült felek. A közbeavatkozó Svédország és Lengyelország miatt Oroszország nem tudta Livóniát megszerezni. A lovagok szempontjából azonban ez mindegy volt, 1583-ban már nem emlékezett rájuk senki.

A baltikumi lovagvilág ugyan köddé vált, de a német földbirtokosok és a városokba települt német polgárság egészen az első világháború végéig jelentős szerepet játszott a Baltikum gazdasági és kulturális életében.

Irodalom

Laar, M. – Vahtre, L. – Vahtre, S. – Valk, H.: Észtország története. Folia Estonica, T. VII. Szombathely, 1999.

Pósán László: A Német Lovagrend államalakítási kísérletei Kelet-Európában. Történelmi Szemle, 1990/1-2. 141–171.

Raun, Toivo: Észtország története. Debrecen, 2001.

és az idézett honlapok

(Köszönet Bereczki Andrásnak a segítségért.)

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése