A Fenno-Ugria felkérése több szempontból is meglepett. Először is, nem vagyok kutatója a témának, mint például Hegedűs József, és nem tanulmányoztam olyan módszeresen a finnugorellenes szakirodalmat, mint korábban Zsirai Miklós, Rédei Károly, vagy a legutóbbi időben Honti László. A magyarországi finnugristák körében az sem titok, hogy ebben a kérdésben is a többségétől meglehetősen eltérő nézeteket vallok, az én véleményem alapján tehát az észt olvasó kevéssé fog hiteles képet nyerni arról, hogy a magyarországi finnugristák mit gondolnak ezekről a kérdésekről. Ezt igyekszem azzal kompenzálni, hogy utalok mások az enyémtől eltérő véleményére, illetve gyakorlatára is. Természetesen ez csak egy ügyetlen kísérlet lehet a kompenzációra, hiszen mások velem szembeni érveit már csak azért is nehéz lenne idézni, mert ezek vagy nincsenek, vagy nem jutottak el hozzám.

Letagadott „rokon”-ok: hanti család a sátra előtt (Numto, Felső-Kazim)
(Forrás: Wikimedia commons / ugraland / Irina Kazanskaya)

Ennek oka meglátásom szerint a következő. A magyarországi finnugrisztika jó ideje defenzívában van. Abból a szűk két évtizedből, amit ebben a szakmában töltöttem, nem tudok felidézni egyetlen komoly, súlyos szakmai vitát sem. Nézeteket ütköztetni kiment a divatból. Különösen így van ez, ha a finnugrisztikát érő támadásokról van szó. A támadások hatására a szakma összezár, egységesnek kíván mutatkozni. Ha valaki eltérő véleményt fogalmaz meg, arra mások inkább nem reagálnak. Ennek persze az is az eredménye, hogy a közvélemény a hazai finnugrisztikát egységesnek és osztatlannak látja. Arra, hogy véleményem szerint ez jó-e, lejjebb válaszolok.

A cikksorozat három részből áll, mindegyik két részre oszlik. Az első részben azt próbálom meg tisztázni, hogy mi az a „finnugor elmélet”, illetve a „finnugorellenes elméletek”. A második rész középpontjában maga a finnugrisztika, illetve ennek a szakmán kívüli fogadtatása áll: a rész első felében történeti áttekintést adok, a második felében a mai állapotokról beszélek. A harmadik rész a finnugorellenes megnyilvánulásokat vizsgálja: az első felében arra kívánok rámutatni, miért viszonyul a nyelvrokonság kérdéséhez gyökeresen másként egy magyar, mint egy finn vagy egy észt; a befejező részben pedig amellett fogok érvelni, hogy a mai finnugorellenes megnyilvánulások hátterében valójában nem a többi finnugor nép iránt érzett negatív attitűd, hanem az összeesküvés-elméletek iránti igény áll.

A finnugor „elmélet”

Tudományos értelemben finnugor elmélet nincs. A tudományban az elmélet egy olyan feltevésrendszer, mellyel tapasztalati tényeket magyarázunk. Ilyen értelemben elméletnek tekinthetjük a történeti-összehasonlító nyelvtudományt, mely azt feltételezi, hogy a nyelvek idővel több különböző nyelvvé válhatnak, de ezek közös eredetét bizonyos – itt nem részletezendő – módszerekkel ki lehet mutatni. E módszereket alkalmazva jutunk arra az eredményre, hogy a finnugor (pontosabban az uráli) nyelvek erednek egyetlen valaha beszélt alapnyelvből, melyet uráli alapnyelvnek nevezünk. (Arról, hogy ez hogyan bomlott tovább, tudományos körökön belül is vannak eltérő vélemények.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Finnugor „elmélet”-ről laikusok szoktak beszélni, a kifejezést azonban az utóbbi időben finnugristák is átveszik. (Vagy ha tiltakoznak, akkor sem a fentebb kifejtettek miatt, hanem azért, mert „a finnugor nyelvrokonság nem elmélet, hanem tény”.) A köznyelvben az elmélet szó gyakran csupán 'feltételezés'-t, 'elképzelés'-t jelent. Ez a használat aztán időnként beszivárog a tudományba is: pl. vízimajom-elmélet, mely szerint az ember egy vízi életmódot folytató majomfajból fejlődött. (Angolul Aquatic ape hypothesis, azaz 'vízimajom-feltevés', de pl. németül szintén Wasseraffen-Theorie!) Természetesen nyelvészként el kell fogadnunk, hogy a nyelv változik, de a finnugor elmélet kifejezést ekkor is el kell utasítanunk: a finnugor rokonság ugyanis nem feltételezés, és nem is „tény” (legalábbis nem tapasztalati tény), hanem egy valódi, tudományos értelemben vett elmélet módszerein alapuló eredmény.

A finnugorellenes „elméletek”

Ide sorolhatunk minden olyan nézetet, amely valamilyen értelemben a történeti-összehasonlító nyelvtudomány finnugor (uráli) nyelvekre vonatkozó eredményeit támadja. A finnugorellenességüket illetően egészen különbözőek lehetnek, kezdve az olyanokkal, amelyek a finnugor rokonságot nyíltan tagadják, és a magyar nyelvet szigetnyelvnek mondják vagy más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal rokonítják, egészen azokig, melyek akár el is ismerik az uráli nyelvek rokonságát, de emellett más rokonsággal is előállnak. Ritkábban az uráli családfát bővítik (nosztratikus „elmélet” és rokonai), de a legtöbb esetben csak megjegyzik, hogy a finnugor rokonsággal nem foglalkoznak, csak a magyar és valamilyen más nyelv közötti rokonság mellett érvelnek. Ezek azért minősülnek finnugorellenesnek, mert módszertanukban gyökeresen különböznek a finnugrisztikától. Sőt, ide vonhatók azok az elképzelések is, melyek egyáltalán nem foglalkoznak a nyelvrokonság kérdésével, csupán a magyar nyelvről tesznek olyan állításokat, melyek minden nyelvtudományos elképzeléssel szemben állnak. Ezek lehetnek olyan egyszerű állítások, melyek szerint a magyar nyelv valamiért különleges (mert a legkifejezőbb, vagy különböző költészeti bravúrokra alkalmas, vagy mert eszperente – azaz csak e magánhangzót használó – regényeket lehet rajta írni stb.), de lehetnek olyan etimologizálási módszerek, melyek a mai nyelvtudomány szempontjából tarthatatlanok.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A rendkívül sokféle tudománytalan elképzelést néhány dolog azonban összeköti. Az egyik az, hogy nincs mögöttük semmiféle elmélet. Ritka kivételként említhetjük a 19. századi nyelvtudomány egyik zsákutcáját, a gyökelméletet, mely alapfeltevése, hogy minden valamiképpen hasonló szó valahogy egy jelentéskörből származik. Cser András így írja le ennek módszerét: „Czuczor Gergely és Fogarasi János hosszan illusztrálják egyetlen gyök származékait, amelyek között megtaláljuk sok egyéb mellett a gömbölyű, homorú, csömör, henger, tompor, domb, zsombék szavakat. Lényegében azt tették, hogy minden olyan szót, amely valamilyen zárhanggal (p, t, k, b, d, g) vagy réshanggal (f, sz, s, h, v, z, zs) kezdődik, amelyet egy rövid magánhangzó és egy nazális mássalhangzó (m, n, ny) követ, egyetlen gyök származékaként mutattak be. Ehhez a gyökhöz ráadásul még egy igen tág jelentést is kapcsoltak ('gömbölyú, dudorú, kerek alak').” Az ilyesféle hasonlítás módszere a mai napig él, íme egy példa egy nem olyan régi internetes hozzászólásból: „Az Éva név jelentését Pap G. részletesen elemezte egyik előadásában. Innen tudtam meg a következőket: Az Éva-ív párhuzam, nem csak az oldalborda vonatkozásában érdekes. Az ív egyben az év szóval is párhuzamba hozható, hiszen az év is csak egy ív, amelyet a Nap jár be egy év alatt az égboltozaton. A zsidók az évet Holdhónapokban számolják, innen ered a chava (hava) megnevezés, tehát ez a három szó szépen hangalakilag és jelentésben is egyszerre vonható párhuzamba.” (Az említett chava az Éva eredeti héber alakja, melyet a hozzászóló itt a magyar hó(nap) alakkal von párhuzamba, míg a név mai magyar változatával, az Éva szóval a magyar év szót. Az egyszerű tényektől való elrugaszkodás képessége és a valóságelemek ennyire kreatív kezelése szinte már tiszteletet parancsol.)

Az ilyen elképzelések további közös vonása, hogy általában túllépnek a nyelvészet határain. Jelentős részükben a nyelvi kérdések csupán mellékesek, valójában inkább őstörténeti fantazmagóriákról van szó.

Egy további dolog, ami ezeket az elképzeléseket összeköti, a közös rajongótábor. Bármennyire különbözőek, sőt, mondanak ellent egymásnak, nagyjából ugyanazok lelkesednek értük. Gyakran nem is az a fontos ezekben az elképzelésekben, hogy valójában mit állítanak, hanem az, hogy a finnugor rokonságot megkérdőjelezik. Az ezzel kapcsolatos elfogultságról egy személyes élményemet osztanám meg.

A kilencvenes évek közepén részt vettem egy Himalájából visszatért expedíció beszámolóján. Az expedíció a magaroknál járt, és már ez a tény sok finnugorellenes nézőt vonzott. Az expedíció beszámolója részben igazolta várakozásaikat, hiszen ősmagyar mondák (csodaszarvas) himalájai felbukkanásáról beszéltek. Az előadás végén az előttem ülő hölgy felállt, és megkérdezte, hogy akkor most már végre kimondhatjuk-e, hogy a finnugor elmélet megdőlt. Az előadótól azonban nagyon korrekt választ kapott: elmondta, hogy az expedícióban nyelvész nem vett részt, ezt a kérdést nem vizsgálták. „Az expedíció a finnugor rokonságot sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudja.” Arra számítottam, hogy a hölgy csalódni fog, de erről szó sem volt. Ragyogó arccal fordult a mellette ülőkhöz: „Na, hallottad? Nem tudja megerősíteni!”