Más nyelvekben nem az adott nép önmegnevezését használják „magyarázni” igéjük „létrehozásához”. Vajon van ennek nyomós oka?

Kisiskolás koromban, és később is, úgy éreztem, nem kapok elegendő magyarázatot a műveltető és eredmény képzett igékkel kapcsolatban. Néhány példát ugyan felhoztak, de a kép nem állt bennem össze egésszé. Mivel tanult szakmám nem kapcsolatos a nyelvészettel, amíg nyugdíjas nem lettem, nem volt időm a fenti „magyarázó” kérdéssel foglalkozni, később igyekeztem olvasni ezzel kapcsolatban, és persze gondolkozni.

A „finnugor vitáról” is csak akkor kaptam képet, mikor férjem a „Magyar Egyetem”-ről, ahová azért iratkozott be, hogy támogasson „kutakodásaimban”, sok-sok irodalmat „szállított” haza, és azokat áttanulmányoztam.

Előbb a hivatalos nézeteket is megpróbáltam értelmezni, ami egy laikus számára nagyon nehéz feladat, hiszen nem könnyű szakmáról, hivatásról van szó.

Végkövetkeztetésem az, hogy egyik irányzattal sem tudok teljes mértékben egyetérteni.

Fő gondom, hogy kérdéses problémámra továbbra sem kaptam kielégítő választ.

Megjegyzem, a televízióban hallottam, hogy a magyarok „individualista” emberek, mindent megkérdőjeleznek, önálló gondolkodásúak, ami éppen annyira előny, mint hátrány. Ilyenek még rajtunk kívül az angolok és az amerikaiak is, akik úgy vélem, nagyon sikeresek. Mint tudjuk, a valamikori brit nyelv is „ragozó” volt, az angol nyelv egyik őse..

Mivel toldalékoló nyelvünk jellege olyan, hogy többnyire szavaink jobbik végére kerülnek „szómódosító ragadványok”, szerintem határozottan állíthatjuk, hogy „magyarázó bokorba/rendszerbe” szerveződhetnek szavaink tipikus végződésekkel, amit számtalan példával alá is támaszthatunk, jóllehet csak néhányat említek meg a későbbiekben.

Egy falevélről szabadon állítható, hogy zöld, pedig lehet, hogy többször sárga, vagy pirosas-barna, mint zöld. Egy esetleges „szín vitához”, jól meg kell határozni a külső és belső körülményeket, hogy világosan láthassunk és vitatkozhassunk róla. Ez a módszer, a nyelvről való elmélkedés esetén is jó eljárásnak bizonyult.

Az ősnyelvek kérdését is sokan taglalják, olvastam ezzel kapcsolatban. Mivel nem találtam olyan véleményt, amit teljességgel alapul vehettem volna, és amihez csatlakozhattam volna, megmaradt bennem az évek alatt kikristályosodott rossz, vagy jó elgondolás, amely szerint komolynak gondolom, hogy a magyar valóban magyarázó ősi nyelv.

Azt hogy ősi, szerintem a jelentős számú egy szótagú kifejezés természetközeli értelme, valamint a toldalékoló szóalkotás és a ragozó jelleg is alátámasztja.

A „magyarázó nyelv” kérdésének felvetésével még nem találkoztam olyan értelemben, ahogy az bennem megfogalmazódott.

Műszaki végzettségű vagyok, így a ragozó és a nem ragozó nyelveket az analóg és digitális technikához tudom hasonlítani. Meglátásom szerint a ragozó nyelvek olyanok mint az „analóg villamosságtechnika”, az építkező nyelvek, melyek a szavakat mint „nyelvi téglákat” tekintik, a „digitális technikához” hasonlíthatók.

Annak idején, a mai fiatalok nem emlékezhetnek, nagy rivalizálás volt a két technika között, és győzött a digitális „vonal”.

Hasonló „harc” alakult ki az alapvetően kétféle „gondolkodásmódú” nyelvcsaládok között is, és az eredmény ugyanaz, győzött az egyszerű, „építkező” nyelv, és a későbbiekben, az ilyen alapokon nyugvó kutatási módszerek is.

Gondolom azon a jogon, hogy többségben vannak az ilyen nyelveken beszélő emberek.

Hogyan közelíthető meg digitális módon, hogy ennél a hasonlatnál maradjunk, bármilyen, pl. tangens görbe? Nagyon finom kis „téglákból” álló lépcsőkben kell gondolkodnunk ha finom megközelítést akarunk elérni. Teljesen pontosan nem tudjuk így soha meghatározni a valós görbét, de minek is vacakolnánk ezzel, ha mindennapjainkban az elérhető pontosság (ami majdnem végtelenül jó) tökéletesen elég. Legalábbis ezt mondják a praktikusan gondolkodók, és bizonyos fokig igazuk van.

Ami miatt mégis érdemes saját berkeinken belül a nyelvtani pontosítás, szerintem azért indokolt, mert annak eredményeként, tudatosan kihasználhatjuk nyelvünknek azt a vitathatatlan előnyét, hogy „analóg módon, pontos” gondolkodást tesz lehetővé.

Lehet, hogy nem mindig praktikus, de sokszor elengedhetetlen!

Ezt azzal tudnám alátámasztani, hogy Nobel díjasaink mindegyike utalt rá. Nagyon sokat köszönhet magyar anyanyelvének, ami folyamatos gondolkodásra készteti az embert. Nem lehet véletlen tehát, hogy a világban a magyar tudósok nagyon sikeresek.

De mi is az a késztetés, amit mint kifejezést használok, melynek azonnal nem látjuk be a fontosságát.

Így fogalmaznám meg:

A késztetés belülről fakad, saját elgondolás és elhatározás, illetve képesség, vagy annak hiányának a belátása. A műveltetés valaki másnak az elhatározásából fakadó, felkérésre végzett tevékenység.

Egy gyakorlati, „késztetés igével kiegészített” példa.

Késztetés:

-„Felakasztom („Vazs” megyében „agasztom”) a kabátomat egy faágra.” Ebben a késztetésben (így nevezem) nincs „ -at, -et, vagy -tat, -tet”, mégis van eredménye,

„A kabát felakad(t) a faágra.” (A „felakad” folyamatos, a „felakadt” befejezett ige, vagy állapot). Persze a „felakadás” lehet véletlen eredménye is (ez nem mindig akaratlagos, hiszen a külső körülményektől is függ).

Műveltetés:

-„Felakasztatom a kabátomat (valakivel) egy faágra.” A végső eredmény ugyanaz lehet, ha végrehajtják (van rá késztetésük), „A kabát felakad(t) a faágra” („felagadt”, mert felaggattam).

További példa más típusú képzővel:

-fordíttat (műveltetés)/ fordít (késztetés)/ fordul (egyszeri eredmény)

Időben gondolom későbbi „kialakulású”, kifinomultabb példák (nevezhetnénk „igei fokozásnak”, sokszorozásnak is, ami talán nem bevett fogalom...) .

-forgattat (többszöri műveltetés)/ forgat (folyamatos késztetés)/ forog (folyamatos eredmény)/ forrong („belső késztetésű”, vagy annak látszó eredmény)/ forr((al)t) ((dinamikus) állapotot jelölő eredmény).

Névszói alakok: „förgeteg, fergeteg, forgatag”.

(Az ősi késztetéspár felteszem „forszt / ford(t)” lehetett, ami mára „forszíroz/ forr” alakban élő).

Ha „forog” valami, melegszik is, vagyis kívül „felforr”-hat (a „felfor(o)g” teljes „rr” hasonulással) és fordítva, ami forr, az belül „forog”-hat, ha híg (pl. a magma). Ez fizika!

Átvitt értelemben a „forró fejű” ember „felforgat”.

Igen ám, de mi van a szótővel, mondhatná valaki. Mi az, hogy „fo-r”?

Én a „fő (fa, fű),” alapszavakra gondolok elsősorban ezzel kapcsolatban. Ha valaki nem tudja kiejteni az „ő” hangot, „fo” lesz a „fő”.. Az „r” olyan szóképző, átalakító toldalék lehet, mely a „ke(l)/ kőr”, „sző(l)/ szőr”, „fa(l)/ far”, „szű(l)(ma szív)/ szűr”, „szú(l)/ szúr”, „szó(l)/ szór” valószínűleg szintén jellemzően „magyarázó” szópárok alkotó eleme.

Ha valami „fel-fő(l(l))”, akkor „fel-forr”.

Érdekes, hogy faluhelyen, valószínűleg helyesen emlékeztek a felteszem eredetileg „főll(ni)” igére, ami ma „fő(ni)”.

A „föl, fölé/ fe-lé” szálló pára a forró lé „föl-ött”, szintén a „forró” témakörbe tartozók.

Ahogy láttuk, az „eredmény ige, és/vagy állapot” a magyarban a késztetés igével együtt, gyakran fizikai összefüggéseket magyaráz meg.

Ha teszünk valamit, vagy van eredménye, vagy nincs. Ha előre, tapasztalatból vagy intuitív módon tudjuk, hogy nem lesz eredmény, sokszor bele sem kezdünk egy tevékenységbe, hiába van késztetésünk.

2013. 04.

Szatmári Sándorné