Míg a tatárok mohamedánok és a kalmükök buddhisták, a marik Európa utolsó pogány népe. Bár formálisan gyakran meg vannak keresztelve, az ortodox egyház a forradalom előtt nem tudott mélyen hatni rájuk. A szovjet időkben természetesen nem volt szabad pogány ünnepeket tartani, legfeljebb titokban áldoztak, sok hagyomány feledésbe ment. A peresztrojka idején a marik elsősorban saját pogány vallásukhoz fordultak vissza (ezzel szemben a hasonló helyzetben lévő udmurtoknál sokkal erősebben hódítottak a keresztény egyházak, elsősorban természetesen az orosz ortodox egyház). Kalder is értesül róla, hogy a marik még mindig állatokat áldoznak a szent helyeiken, és ezt ő is látni akarja.

Joskar-Ola legmagasabb, kölnisüvegnek becézett épülete
(Forrás: Wikimedia commons)

A joskar-olai menyasszony-kereskedelem a kötet legkevésbé hihető eleme. Személy szerint sosem találkoztam olyan információval, hogy Joskar-Olában ez az ipar jelentősebb lett volna, mint bárhol máshol. A kötetben megadott honlapok helyén ma már semmi sem utal arra, hogy ott korábban a megnevezett honlapok lettek volna – igaz, ez önmagában semmit nem jelent, és ezeket Kalder is megváltoztatta. A legkevésbé hihető azonban az a mozzanat, hogy a 2000-es évek elején Kaldernek, aki egyébként oly jól ismeri az oroszországi viszonyokat,  egyáltalán eszébe jut az interneten keresztül szállást keresni.

Az út előkészítése közben az interneten keresett szállást, és eközben felfedezte, hogy Joskar-Ola, a mari főváros egyben az oroszországi menyasszony-kereskedelem központja. Azok a nyugati férfiak, akik orosz menyasszonyra vágytak, az interneten „rendelhették meg” őket. (Állítólag abban az időben ötven hasonló ügynökség működött a városban.) A honlapon szállást is hirdettek azok számára, akik Joskar-Olába utaznak, hogy a helyszínen ismerkedhessenek meg jövendőbelijükkel. Kalder itt foglal magának egy lakást, és a kötetből sok érdekességet megtudhatunk az oroszországi menyasszonyipar működéséről, a menyasszonyok motivációiról, reményeiről. Mivel azonban ez a szál finnugor szempontból nem sok érdekességet tartalmaz, nem ismertetjük.

Adatok a marikról

Kalder ismét alaposan utánajár annak, hogy kikhez is utazik, még a finnugor nyelvcsaládról is megemlékezik, ha kissé túlerőltetett rácsodálkozással is, de helytálló adatokat közöl. (Ez elvben természetes lenne, de láttunk mi már egyet s mást.) Megkapjuk a mari történelem néhány lapos összefoglalását is, ez megállná a helyét egy finnugrisztikai kézikönyvben is. A fejezet tartalmaz statisztikai adatokat is (bár főként a nyolcvanas évekből): eszerint a mariknak alig több mint fele él köztársaságán belül. A legsokkolóbb statisztika, hogy a mari gyerekeknek csak 5%-a kölcsönzött ki mari nyelvű könyvet a könyvtárból. 1994-ben a mezei marik kb. 60, a hegyi marik kb. 90 százaléka beszélt mariul a szüleivel, de csak kb. negyedük, illetve hatvan százalékuk beszélt mariul iskolás korú gyermekeivel. Joskar-Olában a marik alig a lakosság egynegyedét képviselik, de negyedük orosz anyanyelvűnek vallja magát.

Látnivalók Joskar-Olában

Joskar-Ola Szombathely nevű városrésze
(Forrás: Wikimedia commons)

Kalder a Vörös Városban öt „nevezetességet” ismer meg:

• A Halott Óriáskerék, mely sosem működik.
• A Színház-híd az orosz színház mellett, melyen a világítás erősen hiányos, így igen izgalmas éjszaka végigmenni rajta.
• A joskar-olai börtön, melyre luxuslakások ablakai néznek.
• A Vakok Össz-szövetségi Társaságának Kultúrháza, ahol állítólag egyszer megrendezték a vakok szépségversenyét.
• A Központi Kultúr- és Pihenőpark Napilap-sarka, ahol a Moszkovszkij Komszomolec kiaggatott példányait lehet olvasni (illetve meg lehet tekinteni azokat a csöcsöket, amelyekkel a szerkesztőség meg akarja örvendeztetni az aktuális szám férfiolvasóit).

Kiderül még, hogy Joskar-Olában van planetárium is, a leírás alapján olyasmi lehet, mint a budapesti planetárium. (Lehet, hogy a szovjet időkben sorozatban gyártották ezeket?)

A mari kultúra

Joskar-Olában van mari nyelvű színház. Kalder ottjártakor (október végén) még nem kezdődött meg a színházi szezon. A plakátok alapján azt állapította meg, hogy elsősorban oroszból fordított darabokat játszanak.

A mari színház épülete
(Forrás: Wikimedia commons)

A harmincas években kiadták a parancsot, hogy minden népnek kötelező néptáncegyüttest létrehoznia. Egyes északi népeknél azonban ennek nehéz volt eleget tenni, hiszen tánckultúra nem volt – eltekintve az egyébként tiltott sámánoláshoz kötődő rituális táncoktól.

Szintén csak poszteren ismerkedhet meg a Mari El nevű „néptáncegyüttes″-sel. Mint megjegyzi, valószínűleg minden nemzetiségi köztársaságban van hasonló intézmény: giccses kosztümök és a tavaszról szóló vidám énekek kárpótolják a közönséget az elveszett nemzettudatért és nemzeti kultúráért.

Kalder megállapítja, hogy Joskar-Olában csak egyetlen utca van mariról elnevezve, méghozzá Csavajnról, az íróról. Ám sem az ő, sem más mari írók könyveit nem lehet kapni, sőt, semmit, aminek a helyi kultúrához lenne köze – eltekintve néhány Joskar-Olát, az orosz alapítású várost ábrázoló képeslaptól. Joskar-Olában nem talál semmilyen eredeti mari kulturális produkciót.

Szegej Csavajn (1888-1937)
(Forrás: Wikimedia commons)

A mari vallás

A pogány marikról kérdezősködve Kalder arra a megállapításra jut, hogy a helyi oroszok szerint a mari varázslók nagyon erősek, és kizárólag fekete mágiával foglalkoznak. A maguk a marik azonban ezen csak nevetnek. Egyes oroszok még ideológiát is gyártanak hiedelmeikhez: a marikat mindig elnyomták az erősebb, „fejlettebb kultúrájú népek″, mint a tatárok vagy ők maguk, ezért a marik kénytelenek így kompenzálni, bosszút állni.

A Kaldernek „osztrák újságíró″-ként emlegetett személy aligha lehet más, mint Reguly Antal, aki 1845-ben, Szibériából hazafelé tartva töltött néhány hónapot a Volga-vidéken, hogy mari, mordvin és csuvas anyagot gyűjtsön. A mari hitvilág egyik legfontosabb forrása ma az a népköltészeti szöveganyag, melyet elsősorban finn (Volmari Porkka, Arvid Genetz, Gustaf Ramstedt, Heikki Paasonen, Yrjö Wichmann) és magyar (Regulyn kívül elsősorban Beke Ödön) kutatók gyűjtöttek össze. Valerian Mihajlovics Vasziljev mari származású szovjet kutató is foglalkozzott a kérdéssel még a húszas években. A kutatásban részt vettek etnográfusok is, köztük az orosz Ivan Nyikolajevics Szmirnov.

A mari vallással kapcsolatban hiteles forráshoz nehéz jutni. A mariknak nem voltak templomaik: ligetekben áldoztak, nem voltak szent könyveik: a hiedelmeket, előírásokat szájról szájra adták tovább. A szovjet időkben azonban az áldozóhelyeket igyekeztek megsemmisíteni (bár mint utólag kiderült, 360 így is fennmaradt), s mivel a szertartásokat nem volt szabad gyakorolni, az imák, hiedelmek mind feledésbe mentek. Az azonban bizonyos, hogy az oroszok körében elterjedt vélekedés ellenére a marik sem áldoztak embert. Kalder azt az információt kapja, hogy a 19. századig semmit nem jegyeztek fel a marikról, amíg egy „osztrák újságíró″ oda nem utazott, hogy tanulmányozza őket.

Végül komoly szervezkedések után sikerül találkoznia Alekszej Izergovics Jakimovval, a hagyományos mari (csimari 'tiszta mari') vallás főpapjával. Alekszej Izergovics szerint a marik nem animisták, azaz nem hiszik, hogy a fák maguk istenek, bár vannak szent fák. Kilenc istent nevez meg, melyben hisznek, de állítólag ezeken kívül is számtalan van. (A felsorolt istennevek egyszerű mari nyelvű elnevezéseknek tűnnek, mint pl. Mlande Yuma [mlande juma] 'földisten', habár pl. ezt Kalder a vagyon istenének fordítja.) A nagyobb isteneknek lovat vagy libát áldoznak, a kisebbeknek kacsát, borjút vagy nyulat. Tűzkár ellen vörös kakast áldoznak. Az áldozati állat sosem lehet disznó vagy kecske. Az istenségnek a vért és a belsőségeket adják, a húsból levest főznek. A szertartásokon nők és gyermekek is részt vesznek. Mint Kalder megállapítja, a mari vallásnak semmi köze a boszorkánysághoz, varázsláshoz és átkokhoz, mint az oroszok hiszik: lényege az élet természettel való harmóniában.

A csimarik nem imádkoznak Keremethez, a gonosz istenséghez, de vannak marik, akik igen. Legalábbis Alekszej Izergovics ezt állítja. Az egyes irányzatok között más különbségek is vannak: a főpap kikel magából, amikor meglát egy fényképet, melyen az áldozatot egy nő hajtja végre – ráadásul „szabálytalanul″. (Nehéz lenne eldönteni, mi a „szabályos″, hiszen a tudás generációról generációra öröklődik, mindenki úgy tartja helyesnek, ahogy a felmenőitől tanulta.) Az eset döbbenti rá Kaldert arra, hogy a mari vallás sem egységes, és a közös vonások ellenére a pogány mari hit és szertartás is igen különböző lehet más-más csoportoknál.

Mari család a 20. század elején, a mai Joskar-Ola közelében
(Forrás: Wikimedia commons)

A fejezet végén Kalder Alekszej Izergovics kíséretében ellátogat egy szent helyre. A buszon a többi utas rémülten hallgatja, ahogy a főpap arról mesél, hogyan áldoznak állatokat a különböző isteneknek. Amikor megérkeznek az erdő mélyére, Kalder megérti, miért nem sikerült megsemmisíteni az összes ilyen helyet: avatatlan szem nem veszi észre, hogy bármi szent lenne benne. Az adott helyen néhány tölgy áll félkörben, mellettük néhány nyírfa. Legfeljebb onnan gyanítható, hogy különleges helyen állunk, hogy a központi, Kalder által igazi szépségnek nevezett tölgyre fehér textilcsíkokat köztöztek. Ez azonban szokásként előfordul az oroszoknál is.

A szent fát láthatóan valaki megpróbálta felgyújtani. Kalder a marikat fekete mágusoknak tartó oroszokra gyanakszik, de a főpap szerint inkább egy rivális szekta tagjai lehettek. Szerinte nincs arra remény, hogy a rongálókat valaha is elkapják, mert a joskar-olai rendőrség néhány tagja is a riválisokhoz tartozik.

Végül a főpap imádkozik, de a szertartáshoz a legközönségesebb eszközöket (műanyag joghurtospohár, fantás palack, ortodox kegytárgyboltokban kapható gyertya stb.) használja, ami kevésébe teszi magasztossá a pillanatot.