Az iskolai oktatásban az egyes tantárgyak elsajátítására használt módszerek tudományos vizsgálata, szükség szerinti megújítása lehet akadémia feladata,[1] ám Angliában például ezt a pedagógus közösség párbeszédes fórumba szervezésével végzik. A fórum a Times Education Supplement[2] a világ legnagyobb pedagógus közössége, amely mindazt, amit a fenti célból fel lehet használni resources-nek nevezi és magát az alkalmazás recource planning-nek[3], azaz az összes erőforrás adott célra történő felhasználását, és a folyamat megszervezését.

Köztudott, hogy a közoktatási intézmények mellett más céllal, de hasonló vagy azonos eszközök állnak rendelkezésre a társadalomban, hogy az ifjúság oktatását nevelését alkalmasint eredményesebben befolyásolják. Nem lehet nem észrevenni, hogy a sajtó, a szórakoztatóipar, de tulajdonképpen az egész emberi közösség át van itatva az izgalomkeresés, a vetélkedés, versengés és a konfliktushajhászás legkülönbözőbb formáival,[4] ami ellentétes irányzat a közoktatásnak azon törekvésével, hogy jól szocializált és nem konfliktuskereső ifjúságot neveljen olyan ismeretekkel és szakismeretekkel, amelyek a munka világának legális szektorába való beilleszkedést megkönnyítik.

A nevelés és oktatás, a kulturális értékeke átörökítése az ősidőkben a családi közösségben folyt, magasabb szinten pedig tutorok és mentorok párbeszédben közölték a fontos dolgokat. ez az eljárás ma is megvan, de a nagyszámú népesség tömeges oktatása az ipari forradalom után osztály közösségekbe és a munkaerőpiac igényeinek megfelelően tagolt többszintű képzésbe szerveződött, amely lényegében egy szociális válogató-osztályozó mechanizmussá tette az iskolarendszert.

Azt a problémát, hogy jelenleg ebből a rendszerből egyre kevesebben jutnak el a legfelsőbb szintre, vagy ha eljutnak, akkor egyúttal onnan kilépve sokan külföldre mennek tanulni és dolgozni, valószínűleg nem lehet úgy megoldani, hogy többen menjenek át a szűrön, hiszen ez eddig nálunk oda vezetett, hogy több gyengébb képességű került egyetemre, főiskolára, és a feljebb jutottaknál pótolni kellett a korábbi szinten meg nem tanultakat.[5]

Két példa is illusztrálja, hogy ez a modell nem működik. Az egyik az angol nyelvtanárok képzése, amely az elmúlt ötven év alatt megsokszorozódott, de az angol nyelvtudás színvonala, a nyelvet beszélők száma alacsony maradt. Ez azzal magyarázható, hogy az iskolai keretek közt nem lehet az angol nyelvet jól elsajátítani, legyen használatban bármilyen könyv vagy tanár, viszont aránylag jól megtanulják a nyelvet azok, akik külföldön vannak évekig, ahogy ezt tapasztaljuk. Az a megoldás, hogy megszűntették az egyetemi nyelvoktatást, de a diploma megszerzéséig le kell vizsgázni, szintén az ismert anomáliákhoz vezetetés.

A másik akadémiai kezdeményezés a külföldön befutott fiatal és nem fiatal kutatók, mérnökök, orvosok, stb. hazahívása, munkájuk hazai támogatása. Ez viszonylag új kezdeményezés, korai lenne sikerét megítélni, de valószínű, hogy itt fontosabb lenne a prevencióról gondoskodni, ami nem egyenlő az orvosok esetében bevezetett korlátozással, hiszen az orvosok mellett látjuk, hogy számtalan más foglalkozású ember is a kivándorlás útját választja. És persze ha megcsinálja a szerencséjét, itthon is rögtön felfedezzük, először, mint külföldre szakadt hazánkfiát, azután, mint a határon túl alkotó honfitársunkat. 

Az egységes tankönyvi, tantervi rendszer bevezetése kísérlet arra, hogy az oktatási esélyek földrajzilag kiegyenlítettek legyenek, ami nem jelenti azt, hogy a tanulók érzelmileg is egy vonalba lehetnének állíthatók, ahogy ezt korábban az ideológiai neveléssel megpróbálták elérni, de nem sikerült. Az érzelmi élet kialakulására sokkal nagyobb hatással van az iskolán kívüli világ,[6] ami nem zavarja a nyugati társadalmat, de látszólag zavarja a kínait, de igazán egyiket sem, mert megvannak az eszközeik a nemkívánatos érzelmek felderítésére és megbüntetésére. Magyarországon is polarizálódnak az érzelmek, de talán az iskolai és munkahelyi előrejutás már nem függ a kinyilvánított politikai érzelmektől.

Ebben a helyzetben ésszerűnek látszik az a megoldás, hogy az iskolai tananyagban ne bolygassuk meg a közismereti tárgyakat a világgal való lépéstartáson túlmenően, hanem vizsgáljuk meg a magyar irodalom- és nyelvoktatást, mint a szövegértésért egyik fő felelős tantárgyat tekintve, hogy a mi diákjaink abban gyengébben teljesítenek, mint mások.

Ugyan évek óta a gondolkodásra való tanítás fontosságát hangsúlyozzuk az iskolában és az iskolán kívül is, ám a sok tantárgyat látván sehol sem lehet megfogni, hogy hol is tanul meg a gyerek gondolkodni. Az a szokás, hogy a matematika az a tárgy, ahol ez végbemegy, később pedig a fizika, de a valóság az, hogy mindkét tantárgy esetében az elvont gondolkodás elsajátítása a fontos, és annak, aki arra nem képes, e két tárgy kudarca az elejétől fogva meghatározza azt is, hogy meddig juthat el a többi, nem készség jellegű tantárgyban.

Így nem csoda, hogy még mindig a sport, a művészet és a teljesen bizonytalan vergődés különböző alkalmi lehetőségek között, amely jellemzi az iskola után életutat. Ezen nem segít, hogy egyes foglalkozásoknál életpálya modellt alakítanak ki, hiszen belátható, hogy ma már nem lehet garantálni a tartós részvételt sem egy munkahelyen, sem egy szakmában. A kivételek ebből a szempontból érdektelenek, hiszen ők a kis piramisok csúcsai, amelyekből általában egy területen csak egy van. A sikertelenség egyúttal frusztrációt is okoz, ami az egyik leggyakoribb oka a társadalmi konfliktusoknak és a migrációnak is.

[1] http://mta.hu/mta_hirei/az-iskolai-tanulast-segito-modszerek-kutatasat-tamogatja-az-mta-135189/

[2] https://info.tes.co.uk/

[3] http://www.businessdictionary.com/definition/resource-plan.html

[4] http://kepek.444.hu/2014/10/24/magyarorszag-legszurrealisabb-arcat-mutatja-be-a-tv2-hiradoja/

[5] http://444.hu/2014/05/29/ujra-kell-tanulni-a-tanitast/

[6] http://www.hunfi.hu/nyiri/m-learning_vaxjo.htm Nyíri Kristóf professzor mobil telefonos lexikonja egy példa arra, hogy az MTA mire adott már pénzt és milyen eredménnyel