1. Elvont szavak és a kontextus. A sok és az egy problémája
firkasz
, 2015. március 25. 11:00
Az Occam borotvája néven elhíresült mondás „Pluralitas non est ponenda sine necessitate” (angolul Plurality must never be posited without necessity) értelmezése annak köszönhetően, hogy két elvont szó is van benne, úgy szól, hogy két, az adott jelenséget (?) egyformán jól leíró magyarázat (plurality) közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb. Ezt nevezik a „takarékosság elve”-nek vagy „tömörség elve”-nek, amely a következőképpen hangzik magyarul: „A sokaság szükségtelenül nem tételezendő” „Csak szükség esetén posztulálj sokféleséget” „a többletet nem kell bevezetni szükségtelenül”[1].
Természetesen így is lehet értelmezni a szentenciát, megengedve, hogy az igét, a posit szót is többféleképpen fordítják magyarra (ez is sokaság!), mivel a posit angol szó jelentése (to say that something is true or that something should be accepted as true, to say that something is true, or that something should be accepted as true) is többféle, és ezért az Occam elvet követve csak egy(, a legegyszerűbb) jelentést kellene közülük elfogadnunk, megjegyezve, hogy az angol mondat két igét (és így két alanyt is) tartalmazó összetett kifejezés). Ugyanakkor az alany személytelen szenvedő szerkezetként növeli a kétértelműséget.
Világos ugyanakkor, hogy a posit ige a viszonyt fejezi ki, méghozzá a szükségesség és a sokaság közti viszony minőségének (igazságának) emberi megítélését, amely tárggyal együtt háromelemű, u.m. ember által valamit igaznak_tartani. A kérdés az, hogy mik közötti viszonyt ír le az ige, mivel általában dolgok állnak egymással viszonyban. De az is kitűnik a szövegből, hogy itt is elmarad a mondatokban szabályszerűen két lehetséges ige közül az egyik[2], így nehezítve az ige alanyi vonatkoztatását.
A sokaság „tételezését” azonban úgy is végrehajthatjuk, hogy a „szükségesség nélkül” kifejezést nem az emberre, hanem a sokaság között fennálló tulajdonságra, állapotra vonatkoztatjuk. Vagyis úgy értelmezzük, hogy a sokaság elemei között a szükségesség állapota vagy viszonya áll fenn, vagyis, hogy sokaság nincsen indokoltság nélkül, azaz sokaság véletlenül nem létezik. A sokaság ez esetben nem magyarázatokra, hanem magukra a dolgokra vonatkozik, azaz a sokaság szó nem a magyarázatok tulajdonsága (elvont szó elvont referenciával), hanem a dolgok tulajdonsága (elvont szó fizikai referenciával). Ez utóbbi esetben szó sincs arról, hogy keressük meg a legegyszerűbb magyarázatot a sok magyarázat között, hanem arról, hogy keressük a sokaság szükségszerű tényét magyarázó összefüggéseket.
Vagyis ebből az értelmezésből az következik, hogy a dolgok sokaságában, a dolgok azon tulajdonságában, hogy számosak, szükségszerűséget kell látnunk, amely tételezett, rajtunk kívül álló szükségszerűséggel lehet magyarázni a dolgok sokaságát. A szükségszerűség szabályosságra utal, arra a tényre, hogy valamilyen megismerendő ok, összefüggés vagy viszony következtében lesz sok dolog, esetleg kezdetben csak egy dologból. Ez pedig nem más, mint minden (tudomány) területen a genezis kutatása.
Ha a világot ebből a szempontból vizsgáljuk, és úgy találjuk, hogy egy-az-egy kapcsolat adja a valóság, a dolgok természetének és kapcsolatának igaz magyarázatát, akkor könnyen belátható, hogy ez a szemlélet csak a vágy kategóriájába tartozik, mivel az egy kiválasztása a fókuszunkban az emberi megismerés szükségszerű korlátja, de a valóságot a sokaság jellemzi. Ezért a probléma az egy-a-sok viszony, és a megoldhatatlanak látszó a sok-sok viszony feltérképezése és megértése. Az egyet emiatt megtesszük eredetnek, ami megfelel annak, hogy a számlálás is eggyel kezdődik, legyen bármi is az, amit az egy (tulajdonképpen a meghatározható és ezért megszámlálható dolog) jellemez.
E fenti értelmezéseken kívül a sokaság és a szükségszerűség kapcsolatának tételezése „A sokaság szükségtelenül nem tételezendő” úgyis felfogható, hogy feleslegesen ne általánosítsunk. Ennek a gondolatnak az ad valószínűséget, hogy minden új tapasztalatot automatikus általánosítás kísér, az egyedi kiterjesztése elméleti „sokaságra”, amely ugyan hasznos az előrelátás szempontjából, de nem jár feltétlenül igaz eredménnyel, vagyis indokolatlan, mivel az ismétlődések sosem vezetnek teljesen azonos tapasztalathoz. Emellett az azonosság törvénye is ezt diktálja, és a valószínűségek is mást mutatnak.
Köztudott, hogy egy esemény bekövetkeztéhez sok előzmény tartozik, és ezek közül egyet kiválasztani okként vagy következményként elég problematikus. Ha tehát magyarázatként egy ilyen általánosított tapasztalatot választunk, akkor ismereteink felszínén haladunk, a leggyakoribb asszociációkat választjuk, amelyek igazságértéke erősen vitatható. Ez a megismerésnek olyan csapdája, amelyet a retorika kihasznál, de a tudományban az ellenpróbák és a bizonyítás követelménye nem szokták ezeket az összefüggéseket igazolni.
Ugyanilyen problematikus egy hosszú ok-okozati láncolatban megállapítani a sorozat elejét és végét, bár a vége az, ami miatt rendszerint az előzményeket visszafelé fel kell deríteni, mintha valóban csak azok a nyomok adnák együttesen az okokat. Ez a probléma állandóan fennáll a konfliktusok esetében, amelyeket nem lehet lezárni az érdekelt felek által prezentált különböző hosszúságú előzményláncolatának összeférhetetlensége miatt. Így a fókuszba kerülő dolgok, a végpontok mindig két elem érintkezését tartalmazzák, az számít eseménynek, és ezekről számolnak be a hírügynökségek is. Következésképpen a visszafelé vezető út is csak egy szálat követ és tart lényegesnek, ami ugyanolyan bizonytalan pedig, mint a jövőbe vezető, és még ki nem választott egyik út, hiszen még elméletileg is sokaság áll előttünk.
Vagyis például a jogi síkra terelt konfliktus ügyek mutatják, hogy nem foglalkozunk a sok-egy problémával, hanem csak a legegyszerűbb, leglátványosabb magyarázattal, vagy olyannal, amelyre egyetlen példát fel tudunk hozni. A tudomány esetében pedig a sokaságot, mint oksági kapcsolatot, elintézzük a korrelációval, mert ott sem tudunk megküzdeni a sokasággal, csak statisztikailag. De az általánosításokkal is csínján kell bánni, mivel nagyon kevés olyan törvényszerűséget is ismerünk, amely mindenféle környezetben érvényesül. Az indukció és a bizonyítás a matematikát kivéve más témák esetében szóba se jöhet.
Ennek a felismerése vezetett el a Big Data és a Very Large Networks kutatási témákhoz, de nem tudok arról, hogy ezek érintenék az egy-egy kapcsolatot meghaladó értelmezési gyakorlatot. Ennek egyik akadálya lehet, hogy a vizsgálódás az anyagi körben és nem az energia, valamint a világot alkotó többségi egyéb tényezők irányában folyik, mivel az anyag az, ami megfogható, következésképpen a „legegyszerűbb” magyarázat a dolgokra, amivel szemben ugyan létrejött a filozófiai és teológiai magyarázatok sokasága is, de azoknak nincs semmi tudományosan értékelhető (egy-egy viszonyú, pl. oksági) értelme.
Megmaradunk tehát az inger-válasz, cselekedet-következmény, mérlegelés-felelősségre vonás pároknál, amelyek elég képlékenyek ahhoz, hogy nyugalmi állapotot lehetne elérni a sokaságban megnyilatkozó szükségesség helyes értelmezésével. Vagyis továbbra is van választásunk abban, hogy a sok lehetséges és valósan létező (dolog, indok, cél, szándék, stb.) közül azt nevezzük meg, amelyik legjobban szolgálja érdekeinket, a leghihetőbbnek hangzik, vagy a legtetszetősebbnek látszik, anélkül, hogy bármit is tudnánk tenni az ellen, hogy ez a gyakorlat a valósággal (igazsággal) való verbális visszaéléshez ne vezessen.
Amit fel tudunk fogni, az a geometria, mivel ábrázolni lehet vele a megfogható dolgok sematikus megfelelőit. Így történhetett, hogy egy szerző[3] a fizikát tekintve az egyetlen világmagyarázó és igaz elméletnek, úgy gondolta, hogy az Occam borotvája elv segítségével úgy lehet megmagyarázni az univerzumot, hogy az tulajdonképpen egy túl nagy, de ismert méretű gömbforma, amelyet felezve, majd ismét felezve el lehet jutni egészen az atomot alkotó részecskékig. Nem tesz mást, mint a téridő rádiuszának, felületétnek és térfogatának arányait változtatja a fizika ismert képleteinek segítségével. Mivel a geometriai alakzatok egyben elvontak, fogalmak, a valóság pedig folyamatos, összefüggő, úgy látja, hogy a fizika törvényeinek ilyen megfogalmazása esetén nincsen (belsőleg érzékelhető) „határ” a fogalmak között, fogalmi geometriát (conceptual geometry) alkotnak. (Ugyanez nem mondható el a különböző tudományágak fogalmainak (domén) összeillesztési (ontológiai) kísérleteiről, amelyek szintén a versengés és nem az integráció útját követik.)
Összefoglalásként: az elvont szavak használata hasznos a tömörség szempontjából, mivel rövidíteni lehet velük, de nagyon káros az igazságtartalom szempontjából, mert könnyű őket félreérteni, sőt könnyű velük félrevezetni. nem egyszerűen alkalmilag – hanem tömegesen és történelmileg. Lehet, hogy az elvont gondolkodásnak sokat köszönhetünk, de a kontextustól való megfosztottsága miatt az első helyen a mások megvezetésének lehetősége áll. Ezért érdemesnek találtam a szófajok besorolási revízióját, különösképpen az elvontság és az elvont fogalmak újraértékelését.
[1] http://www.wikiwand.com/hu/Occam_borotv%C3%A1ja
[2] Az igék két csoportra oszthatók aszerint, hogy a beszélő belső cselekvéseit vagy az általa a külvilágban megtapasztalt történéseit írja le.
[3] http://garylyonotto.com/category/questions-problems
Hozzászólások (6):
6
honestesiologist
2015. július 7. 10:29
Occamnak volt-e szakálla? Mert ha volt, nem kellene megbíznunk a borotvájában.
5
firkasz
2015. április 22. 14:19
@firkasz:
Mivel a lényeg a kapcsolat, amely folyamatos és állandó, de azt nem tudjuk megragadni, csak annak diszkrét darabjait, az állandó energiaáramban cska dolgokat tudjuk lehatárolni, viszont tudjuk, hogy az érintkezéssel vissza álla a látszólag megszakadt kapcsolat. Az érintkezés művelte, a művelet egyben szét is választ.
Az algebrában is az operaátor az egyben szaparátor. A számláláshoz is két térfélre van szükség, s az átmozgatás, a tarnazitivitás megjelentik nyelvbem is az átlépés alanyról az állítmányra. A figyelem mozog a fókusztól (téma) a kommentre (réma). A láncolat megszakítása a figyelem, a fókusz változásait követi és a hiányokra reagál.Az energia jelenléte a közleményekben (nyelvtanban) csak a szemantikai primitívek feltárása után válik láthatóvá, a pragmatikai értelmezések mellett.
4
firkasz
2015. április 22. 14:10
@mederi: A magyar nyelvben az "egy" (=edj(-él)! valamit, edj(-ed)! azt) szavunk eredete az evéssel kapcsolatos (később a vallással), filozófiai szempontból éppen a lényeget fejezi ki, habár ez gondolom véletlen...
Az evő élőlények (a legkisebbtől a legnagyobbig) kétségtelenül függnek egymástól és "kényszer" láncolatot képeznek.
Nagyon logikus, hogy innen ered az egy, mivel az élőlények közti vonzalom is kétféle, az étkezés és a párosodás, vagyis az egyesülés két fajtája. Akit, amit szeretnek, azt vagy megeszik vagy magukévá teszik kopulációval. Szóval ott van a copula is, ami a mondatban elmaradhat... .
3
firkasz
2015. április 21. 10:07
Szófajok (PoS) központi szerepet a szintaktikai majd utána szemantikainak mondott elemzésben, de számos kérdés megválaszolatlan magának a szófajnak, mint kategóriának, és a csoportoknak, valamint a csoporttagoknak a jelentése? Vajon elvont-e, vagy nem elvont-e a szófajokba sorolt sok szó? Hány szó tartozik egy szófajba és mi lehet az oka?
Szintaktikáról akkor beszélhetünk, ha legalább két elemből áll a mondat, amely két elem nem feltétlenül két szó, és két szó sem alkot feltétlenül egy szintaktikai egységet. Akkor hogyan tudjuk eldönteni, hogy egy vagy két szó esetén (is), mondattal állunk szemben?
Milyen alapon kell a szavakat csoportosítani ahhoz, hogy adott szó vagy szópár esetén el tudjuk dönteni, hogy azok mondatot alkotnak-e vagy sem?
Ehhez a szó vagy a szópárok, a szavak csoportjának szemantikai elemzésére van szükség, amely szemantikai elemzés nem szűkíthető le egy szó jelentésére, mert a jelentés fogalma annak a ténynek a vizsgálatát igényli, hogy a szónak van-e referenciája, továbbá ismeri-e a beszélő a szó (jel) és a referencia kapcsolatát más, már számára ismert szavakhoz kapcsolódóan. Ha ugyanis nem ismeri, akkor meg kell neki mondani, mutatni, vagy neki kell kikövetkeztetnie (pl. analóg módon) az adott szó jelentését.
Így történik, hogy amikor létrejön egy kapcsolat egy tárgy, stb. és egy jel, szó, stb. között, akkor azután egy ideig minden (számolatlanul új) hasonló dolog ugyanazt a nevet kapja a hasonlósági transzfer szerint, míg a további találkozások a differenciálódás révén oda nem vezetnek, hogy részletesebbé válik az ismeret és esetleg új nevet, elnevezést (szót) használ valaki a az ismétlődő, de nem teljesen azonos dolgokra.
Az ismerősség (familiarity) a család tagjainál kezdődik, a személy önazonosságának a kortársi személyekkel való azonosításával folytatódik, ezért, ahogy Wittgenstein is írja, a dolgok tulajdonságai családi hasonlóságot mutatnak, amely kifejezés láthatóan tautológia (familiar familiarity). Wittgenstein egyébként vállalja, hogy a nyelv és a logika is tautológián alapszik, aminek azért van mégis értelme, mert a tautológia a szavak újrarendezésével keletkezik, amely újrarendezésben is megmarad az alany állítmány bipolaritás, ami a logikát is jellemzi. E bipolaritás lényege, hogy a két egymás mellé rendelt elem viszonyát megítéljük egy harmadik elemmel, amely harmadik elemtől függően az adott állítást vagy elfogadjuk, vagy elvetjük. A logika ezt igazságérték vizsgálatnak nevezi, más esetekben ez egyszerűen a valóság tesztje, amennyiben bevonjuk a vizsgálatba a harmadik elemet, a referenciát, és azokat illesztjük egy vonalba - személyenként.
Ez a vizsgálat tulajdonképpen az összeférhetőség vagy az összeférhetetlenség vizsgálata, amely mögött az a tapasztalati tény húzódik meg, hogy vannak dolgok, amelyek vonzzák, míg mások taszítják egymást. De nem önmagukban, hanem tulajdonságaik révén, vagyis a tulajdonságok azok, amelyek szétválasztják a dolgokat azok tartalma szerint. Pontosabban mi választjuk szét őket ezen tulajdonságok szerint, amelyekről meg kell előlegeznünk, hogy elvontak!
Ezt a vonzást taszítást felfoghatjuk feszültség különbségnek is, amelynek azt a tulajdonságot tulajdonítjuk, hogy meg akar “szűnni”, ki akar egyenlítődni, azaz le akar nullázódni, “földelődni”. Más szóval, azonos gravitációs erő alá akarnak kerülni, egy (azonos) súlycsoportba akarnak tartozni.
Ne feledjük, hogy ez a vizsgálat nemcsak két szó, hanem két kijelentés elemzésével történik. És azt se, hogy az előzőekben éppen a tautológa (rekurzió) egyik esetét illusztráltuk, lássuk, hogyan:
1. itt és most Látjuk a dolgokat, azok mozognak. Vannak dolgok, amelyek vonzzák, míg mások taszítják egymást. (fusion, fission) Viszony: ige, viszony, taszít. Nevet adunk a tapasztalatnak, ami nem más, mint személyes találkozás, érzékszervi érintkezés a dologgal, dolgokkal.
2. nem önmagukban, hanem tulajdonságaik révén, elvonatkoztatunk a dologtól, de neki és hasonlóknak tulajdonítjuk a vonzást (elvont főnév az igéből) tulajdonság az is
tulajdonság: melléknév, igenév: vonzó, taszító nevet adunk a tulajdonságnak
3. Elmélet: dolgok/mi választunk szét összehasonlítás (ellentétek, különbség) alapján,
viszony: mentális művelet, összehasonlít, hasonlít, elválaszt, szétválaszt nevet adunk a műveletnek, amely a viselkedést azonosítja, nevet adunk a dolog tulajdonságának, hasonlít nem hasonlít
tapasztalat jelen - a következtetés, hogy ez ismétlődni fog, tehát szabály, általános(ítás), a tulajdonság elvont, ha tudás, ideje kiterjesztve,a jelentől elvonva, konkrét, ha a tapasztalat jelen. Amikor újból találkozunk vele, aktualizálódik az ismeret és vagy megerősítjük, vagy felülírjuk.
A WordNet synset statisztikája azt mutatja, hogy - ahogy várható volt - a főnevek vezetnek, és az ige van a lista végén.
Noun 114 648
Adjective 21 436
Verb 11 306
Adverb 4 669
Adj + adv (25 405)
Totals 152 059
Ábra
Az adatok érdekesek, de annyiban nem reálisak, hogy nem tudjuk, hogy eredetileg miből képezték őket (a besorolt szavakat), vagy, hogy egy szó akár két szófajú is lehet. A szófajok átalakítása azért fontos kérdés, mert arra utal, hogy a jelenség nem teljesen önkényes, kommunikációs igény húzódik meg mögötte. Ezt az igényt kell feltárnunk a megismerés folyamatában, aminek csak átmeneti eredménye a szavak osztályozása.
A világ vagy bármely részletének a megismerése és annak alapján az abba való beavatkozás vagy az ahhoz való alkalmazkodás olyan ciklikus tevékenység, amelyben az elvont és a nem elvont, a realitással szemben ellenőrzött ismeretek egymással összefűződve viszik előre az embert egyrészt ismeretei, tapasztalatai gyarapításában, másrészt a világ vagy környezet megváltoztatásában, amely tevékenységet gyakran a “nyomot hagyni” vágyásának is szokás nevezni. Mások, joggal, így Hamvas Béla is ezt informálásnak nevezi, és megjegyzi, hogy ez egyben transzformálás is. Vagyis az információt itt nem az információelméleti, a valószínűség mértékeként, hanem a “nyomolvasó” számára rendelkezésre álló - adatként kell értelmezni., ami mindig fizikai és nem elvont.
2
firkasz
2015. április 21. 09:20
@mederi: Ha a lényeget szeretnénk az "egy" vonatkozásában megfogni (a fenti pl. szerinti élőlények esetén), mi lenne az?
Biológiában a szaporodás vagy egyből lesz kettő, vagy kettőből lesz egy. Fizikában a részecskék találkozás, ütközés után vagy egyesülnek vagy szétszélednek (fusion, fission)
Az algebrai műveletek elvégzése során, ha azt fizikailag tesszük (számlálás), akkor két "térfélre van szükségünk. A művelet az egyik térfélről a másikra történő átmozgatás. Ennek során az egyik oldal kiürül, a másik megtellik. Nehé nem látni az analógiát a táplálkozással. A legalapvetőbb fogalmak ezért a kint és a bent, a kívül és a belül, és a legfontosabb a határ, a membrán, ameléyeken keresztüla sejtszivattyúk is működnek.
Amiről nem esik szó, az az energia, amely átmozgatja az elemeket. A számlásá során sem tartjuk nyilván az érintések számát, csak a megszámolt elemek összegét, ami persze azonos a zérintések számával.
1
mederi
2015. április 10. 11:41
Érdekes írás, de hiányolom a példákat, és a kiemeléseket, hogy jobban áttekinthessem..:)
A magyar nyelvben az "egy" (=edj(-él)! valamit, edj(-ed)! azt) szavunk eredete az evéssel kapcsolatos (később a vallással), filozófiai szempontból éppen a lényeget fejezi ki, habár ez gondolom véletlen...
Az evő élőlények (a legkisebbtől a legnagyobbig) kétségtelenül függnek egymástól és "kényszer" láncolatot képeznek. (Mindenki csak a számára megfelelő tipusú étkekből ehet. Hogy mit, az az idők folyamán persze változik.)
Amit megehetünk, az a "sokaság" egy része. Ha megettük a táplálékot, eggyé válunk azzal, és utólag csak nehezen lehet a bennünk feldolgozott "sokaságot" fellelni (a salakanyag pedig folyamatosan visszakerül a "sokaságba".)
Ez a világűr "résztvevőire" is igaz..
Kérdés: Ha a lényeget szeretnénk az "egy" vonatkozásában megfogni (a fenti pl. szerinti élőlények esetén), mi lenne az?
Úgy gondolom, hogy egy vagy több egyed, vagy egyedcsoport (hasonló génállományúak, meghatározott idő intervallumból) vizsgálata csupán részmegoldás. Az egész (sokaság) szempontjából mikróbáktól a sárkánygyíkokig, majd az emberekig kell vizsgálódni különböző időszakokból, hogy a "törzsfejlődés" térképe kirajzolódjon..
(A világűrben is "ugyanezek" a folyamatok..)
Szerintem a lényeg csak rengeteg munka árán, a részletek helyes megválasztása és vizsgálata, a helytelennek mutatkozó eredmények elvetése után határozható meg, ami idővel, újabb vizsgálati eredmények ismeretében természetesen változhat, változik..
-A tudományokban (és a keresett igazságok feltárásában) nincs, és nem is lehet "fix állapot" (csak egy adott "pillantban"), hiszen a lét lényege is a változás.
-A nyelvészeti tudományra vonatkozóan is igaz szerintem, hogy minél több oldalról és a társtudományok eredményeinek felhasználásával lehetséges előre lépni.
(Ahogyan pl. a biológiai tudomány is használja a kémia, a fizika, a matematika, stb. elért eredményeit és eszközeit.)
-A cikk utolsó mondatával lehet, hogy egyet értenék, ha a szófaj- leegyszerüsítési törekvés (legalábbis így értelmeztem a cikk alapján) megalapozott lenne...
