Kevesen tudják, hogy Amerikában annak ellenére, hogy az angol nyelv tanítása arra készteti az embereket, hogy egyszerűen tömören tehát világosan fogalmazzanak, végül is az egyetemre azok kerülnek be, akiknek a szókincse kiterjed a nehéz, hosszú és főleg szakterületekhez kötődő szavak ismeretére. Ezek használata azután komoly gátat jelent a longitudális megértésben, és félreértéseket is okoz a más nyelvekre fordításkor, hacsak meg nem tartják az eredeti angol szavakat, ami sajnos gyakoribb. Ezzel eljutottunk a szókincs és annak mérete kérdéséhez, amellyel mérni szokták, ha nem is a tudást, a gondolkodást, de a lexikális ismereteket.

 Ilyenkor szokták mondani, hogy többet kell olvasni, de az olvashatóság szempontjából csak a fikciós irodalom és a homogenizált vagy népszerűsített szakirodalom jöhet számításba. Adott ismeretlen szó/fogalom megértéséhez szükséges keresés céljaira a lexikonok és szótárak állnak rendelkezésre, amelyek szintén nem a tanulási algoritmus (az ismerttől az ismeretlen felé és az egyszerűtől a bonyolultig történő haladás) szerint vannak megszerkesztve. Pont ebben a tekintetben van különbség az egyes tanulók között az osztálytermekben, amely különbségek kiegyenlítését egyéni foglalkozásokkal szokás kiegyenlíteni. Ebben a turoriális munkában a gyógyítás és az emberi megismerés általános algoritmusa érvényesül, nevezetesen az a kettőség, hogy ugyan a tudásunk alapján a betegséget gyógyítjuk, de ténylegesen csak a beteget lehet meggyógyítani rekurzív vizsgálat, diagnózis, terápia, vizsgálat ciklusban.

Más szavakkal az történik, hogy az elvont gondolkodás eljuttat bennünket bizonyos elméletekhez, szabályokhoz, netán törvényekhez, amelyek ismeretében igyekszünk „jót és hasznosat” tenni, majd a hibákat és tévedéseket látván korrigáljuk az elméletet vagy a gyakorlatot szükség szerint. Erre sokszor kerül sor, mondhatnánk állandóan, hiszen a társadalmilag elismert és elfogadott tevékenységek a haszonszerzés és a hatékonyság körül szerveződtek, ahogy az iskolai oktatás létét és célját is egyre nyíltabban a munkaerő piaci igényekhez kívánják igazítani. Ezzel nyilván nehéz és furcsa lenne szembeszállni mindaddig, amíg szakképzettség, szaktudás, teljesítmény és munka nélkül is meg lehet élni. A lehetőségeket ismerjük, a tőkétől, a szerencsejátékokon át a bűnözésig széles a skála.

Megpróbálva ideológiailag semleges maradni, ezért azt állítjuk, hogy ez a probléma a szinkronizálás problémája, ami az ember pszichológiai felfogásában, ami értelem, érzelem és akarat dimenziókat jelent, az értelem szinkronizálását jelenti, mivel a másik lét téren a szinkronizálás, ha alkalomszerűen és kisebb tömegekben is, de megoldott. A szinkronizálás nagyrészt spontán viselkedési jelenség, illetve a sport és a katonaság esetében erősen szervezett, mondhatnánk, hogy kényszeres, de az értelem szinkronizálása még tanulói csoport, vagy osztály szinten is hiányos.

Ebben az esetben, azért, mert a szaktudás az egyre több ismeret egyre kisebb, vagy szűkebb „területről”, témáról, a nyilvánvaló közös nevező az általánosabb, vagy más szóval az elvontabb témakörök felé mutat. Ennek az a nehézsége, hogy ez gyakorlatilag, filozófia, teológia, vagyis lényegében ideológiai terület, ahol nehéz egyetértésre jutni, de nem lehetetlen. Mindössze paradigmaváltásra van szükség, aminek a lényege, hogy a felsőszintű ontológiából levezetett fogalmi ismeret szerkezetnek megfelelő értelmező nyelvtan kerüljön kidolgozásra, amely szemantikai elemzést tesz lehetővé szemben a szokásos szintaktikai elemzéssel. Ebben a formában ez a megközelítés tantárgy független és ideológiától azért tud mentes maradni, mert szemben az eddigi világtagolással, amelyben a tárgyi világ tudománya a fizika törvényszerűségeiben a hangsúly a tömegen, az anyagon és nem az energián volt, most arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, hogy maga a nyelv a metafizika, és a szemiotika sem önálló terület a kommunikációhoz képest, amelyre viszont a fizika és az információelmélet szabályai érvényesek.

Megérzés szintjén ezt már sokan megfogalmazták, megjelent a fizikai nyelvészet, és az AI és a gépi fordítás kutatásban is kérdésessé vált, hogy a halmazelmélet vagy a gráfelmélet-e a jó matematikai modellje a valóságos folyamatoknak. Elkészült egy magyar felsőszintű ontológia, amiben fogalmi zavarok adódnak, és majdnem kész a WordNet-nek a lexikális tudásnak a szemantikai tudással való egyesítését célzó SUMO-val[1] felbővített, szófaji referenciákat és összefüggéseket is tartalmazó változata, amelynek szintén vannak problémás felső szintű ontológiai besorolásai. Márpedig ezek helyes elméleti kerete nélkül a további domén ontológiák összekapcsolhatósága kérdéses marad. Következésképpen itt az ismeretek olyan összekapcsolását kell megoldani, ami megszűnteti a lexikális és a nyelvtani ismeretkörök szétválasztását, amit egyébként nyelvészek is igényelnek, és ami gyakorlati problémákat okoz pl. a haladó szintű nyelvoktatásban.[2]

További bonyodalom, hogy a valóság megjelölésével kapcsolatban nemcsak név azonosítókat, hanem számazonosítókat, sőt ikonazonosítókat is használunk. De az üzeneteknek sincs mindig verbális alakjuk. Az egyediség megőrzését mindig a kontextus segíti elő, vagyis a problémánk mindig az lesz, hogy egy kezelhető számú mennyiséggel állunk szemben, és azon belül kell képeseknek lenünk a dolgokat egymástól megkülönböztetni. A dolgok megkülönböztetését és egyetemes definiálását a dolgok két tulajdonságának elvonatkoztatásával, majd ezen elvonatkoztatások megtestesítésével oldjuk meg. Nevezetesen azzal, hogy a dolgokat egynek tekintjük, és azt állítjuk, hogy az egy térben és időben létezik, amelyeket ha lefordítunk a tér és az idő azoknál kisebbe mértékegységére, akkor a kapott számszerű azonosítók egyedivé teszik az adott egy dolgot. Erre az egyediségre azért van szükség, hogy az adott dolgot megtaláljuk, azzal kapcsolatba léphessünk, ami természetesen a fizikai valós térben és időben történik azzal a megszorítással, hogy időben visszafelé egyrészt bajos haladni, másrészt addigra a keresett dolognak már nyoma veszhet.

Térben sem lehet teljesen önkényesen haladni, tekintve, hogy a gravitáció jelenléte miatt ez munkát igényel és akadályok kerülgetését. De a lényeg, hogy három síkon kell egyidejűleg irányokat tartani ahhoz, hogy előre haladhassunk. Ugyanakkor a gyakorlatban, mivel egy síkon haladunk, elég két pontot követni, illetve egy háromszög koordinátát ismerni. A tér és idő koordináták valójában csak a keretét adják meg annak, amit az adott keretben keresünk. Nem az elvont mérőrendszer megtestesített értékei, a forma az, amit meg akarunk találni, hiszen azt mi hoztuk létre azért, hogy a sokaságot fel tudjuk kezelhető részletekre bontani. A csillagos ég, a mikroszkóp, stb. képeinél is ezt csináljuk, és ugyanakkor esetleg más mértékegységben dolgozunk, más léptéket használunk.

Leszögezhetjük tehát, hogy mi hozunk létre egy formát, hogy azt ráillesztve a valóságra, ahol sokaság van, abban tartalmakat keressünk, vagy számlálást végezzünk. Ezt csináljuk a számítógép esetében is, amely ugyanilyen koordinátarendszer sok-sok „címezhető” hellyel. Azt, hogy az agyunkban is így működne a memória, az kétséges, már a koordináta elemeinek száma miatt is. Az agyunk szerkezete nagyobb kapcsolódási elemszámot és ez által nagyobb formai képleteket enged meg, és két lépésben működik, egyszer kevés részlettel, másodjára már nagyobb felbontással. tehát a felbontás a lényeg, az elemek száma egy adott területen. Ebből a szempontból valószínűleg mindegy az agynak, hogy az adott látvány kép vagy szó, a mérete és bonyolultsága támaszt határokat, és tesz valamit felismerhetővé.

Ha elfogadtuk a tér és idő ilyen értelmű használatát, akkor alkalmazva fizikai tudásunkból azt a kitételt, hogy a megfigyelésben a megfigyelő és a megfigyelt dolog nyugalmi helyzetben van, ami ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy azonos sebességgel haladnak valamerre, akkor már csak az egy fogalmával kell megküzdenünk. Nemcsak abban az értelemben, hogy a megfigyelő és a megfigyelt két külön dolog, hanem abban is, hogy a megfigyelés, mint kapcsolat ugyan lehetne folyamatos, de mégsem az, mert kénytelenek vagyunk megszakítani, diszkretizálni. Márpedig ha ezt tesszük, akkor az egy megfigyelés, vagy az egy megfigyelt dolog el kezd nőni, kettő, majd három lesz belőle, stb.

Az hogy nőni kezd, úgy is értelmezhető, hogy az egyen belülre kerülünk, annak tartalmát kezdjük számba venni. A második egy ezért már nem olyan, mint az első egy, amit megjegyeztünk, és amit arra használunk, hogy a következővel összevessük, mint mércét használjuk. Ha úgy gondoljuk, vagy tapasztaljuk, hogy a második egy is pontosan olyan, mint az első, akkor azzal a feltételezéssel érünk, hogy a kiválasztási axióma igaz. De tudatában kell lennünk annak, hogy az első dolog megjegyzésekor az adott dolgot a memóriánkban fizikailag valahol el kell helyezni. Ez még rendben is lenne, de a második egyet, amit az előzővel összekapcsolunk időben, mint utána következőt, térben is össze kell kapcsolni, a térben pedig nagyon sok irány van, amiből nekünk három elég, hogy ábrázolni tudjuk valaminek a térbeli helyét, de nem feltétlenül az agyi térben található helyét.

Ezért úgy kell tekintenünk, hogy úgy kell összekapcsolni az előző eggyel, hogy a fizikailag is lehetséges legyen. Vagyis nem lehet a kettő egymás szöges ellentéte, amik taszítják egymást, hanem csak olyanok, amelyek illeszkednek egymáshoz, például szimmetria révén. Ilyen szimmetriát képez az oldalasság, vagyis ha nem zoknikat szedünk ki, hanem cipőket, és azokat számláljuk. Ez rendben is van, ha csak két azonos méretű, de nem azonos oldaliságú dologból áll a halmaz. Azonban a számlálást esetleg folytatni kell, de immár úgy, hogy a memóriánkban már létezik egy összekapcsolt, illeszkedő pár, ami úgy egy, hogy kettő.

Mivel képesek vagyunk arra, hogy a saját fejünkben tárolt dolgot és a külvilágban ezzel egyidejűleg észlelt dolgot közös projekcióban, azaz egy, két mezőre tagolt képként lássuk és összehasonlítsuk, ezt a képet értékelve most már azt tudjuk megállapítani, hogy három dolgot látunk egy negyedikben (a projekcióban) a rendszer ötödik elemeként. A képtől távolodva egy lépéssel (egy újabb szemrevételezéssel azt látjuk), hogy csak a külvilágban eggyel több elem van, vagyis 8, míg a memória elemeivel 5 összeadva ez a szám már 13. És ez bizony már meghaladja azt a mértéket, amiről könnyen számot tudnánk adni.

[1] http://ontologyportal.org/

[2] Hol kezdődik a nyelvtudás és a szaktudás szétválása szókincs szinten?