Problémák a magyar szófaji meghatározásokkal

Az a tény, hogy a szófaji besorolás jelentés megfogalmazásaiban szereplő szavak tartalmilag ismétlődnek, illetve “elvontak”, arra utal, hogy a kategóriákat érdemes újragondolni azon az alapon, hogy azoknak vannak-e referenciái a fizikai világban, függetlenül attól, hogy egy-egy szóval azonosított dolog, vagy most már nevezzük tárgynak, neve milyen nagy csoportra vagy egyedre hivatkozik. Az, hogy ki minek nevez el valamit, ami lényegében ugyanaz, nagyon függ a kontextustól, tehát az illető tudásától, céljától, stb. azaz önkényes, mindaddig még megegyezés[1] nem születik róla.

A kutya, vagy eb, vagy emlős, lelkes állat, élőlény vagy az ember legjobb barátja ugyanis mind egy egyébként pontosabban meghatározható állatra vonatkoznak. Való igaz, hogy a tulajdonságok egy része a kisebb létszámú csoportnál egybeesik a nagyobb létszámú csoport tagjainak tulajdonságaival, de ezt nem nevezném öröklésnek, mert minden közös tulajdonság szempontjából ez nem igaz, ahogy az sem igaz, hogy a résznek kevesebb tulajdonsága van, mint az egésznek. Emellett megengedünk többtagú kifejezést is, mert úgy látjuk, hogy azok szétszedése értelmetlen.

Ha tehát nagy, széles befogadású, általános csoportokat (kalapokat) akarunk létrehozni, akkor célszerű a fizikai és a metafizikai dolgokat elkülöníteni, ahol a metafizikai dolog minden elvont szó, amelynek nincs fizikai, evilági referenciája, illetve ami nem áll meg önmagában, nincs önálló jelentése csak más szavakkal együtt. Ezt tovább folytathatjuk azzal, hogy a létezők körét finomítjuk aszerint, hogy fizikailag ellenőrizhetően léteznek (természettudomány tárgyai), ontológiákban léteznek, ahol az ontológiai “kegyelem”[2] révén létezőnek számítanak az egyéb diszciplinákban, domén ontológiákban vagy universe of discourse-ban, míg még távolabb következik a költészet, a mitológiai és a teológiák, ahol az odacsatlakozók az “elvont” témákat létezőnek tartják. Vagyis többféle létezési minőséget tételezünk fel, amelyekben szereplő dolgokat nem célszerű összekeverni.

Ebből következően ezek a szavak már nem elvont főnevek, hanem egyszerűen tulajdonságok és viszonyok lesznek, amelyek hagyományos szófaji megfeleltetése a melléknév, de mint láttuk ez a kettő az ige és esetenként főnév is lehet. A tulajdonságok és viszonyok mellett a dolgok egy része metafizikailag létezik, azaz elvont, és megfelel az elvont főneveknek. Ám ennél többről van szó, mert a dolgok nevei, elszakítva maguktól a jelölt dolgoktól elvonatkoztatottá, szintén elvonttá válnak, ez teszi lehetővé ismételt felhasználásukat valamilyen analógiás vagy egyéb alapon.

A fakutya nem fából készült kutya, hanem egy kombinált szánkó-szék rendeltetésű sportszer, aminek az elképzeléséhez nem célszerű sem a fa, sem a kutya fizikai referenciáit előhívni. Ezek a szavak, mint nevek tehát metafizikaivá válnak, ezeken keresztül látjuk a világot. Az egyként kezelendő dolgok körének ezzel még nincs vége, mert azok lehetnek egész kijelentések is, mint a kutyából nem lesz szalonna. Ennek szemantikai elemzése ugyancsak értelmetlen a szavak eredeti, referenciális jelentésének örökölt tulajdonságok szerinti megfejtésében, mert a viszonyt kell a két szó között megérteni, ami tömören fogalmazva azt a rejtett tapasztalatot fejezi ki, hogy a számos kísérlet és próbálkozás ellenére a dolog nem alkalmas b dolog-ra (metafizikailag, azaz elvileg egy adott sikertelen eset kapcsán levont következtetés és) a megszólaló véleménye, magyarázata szerint.

Ebből következik, hogy a fizikai dolog mellett mindig elvontnak számít egy olyan kifejezés, amely tulajdonságot fejez ki, valamint minden olyan, amely viszonyokat tár fel, továbbá elvont dolognak, azaz metafizikainak számít minden olyan név, amelynek nincs fizikailag igazolható referenciája. Mint láttuk, a névnek ez a kettősége, hogy fizikai referenciával ő maga is fizikai dolog, hiszen azt helyettesíti, bármikor fennállhat, ha a nevet elszakítjuk a referenciájától. Azonban a szavakat önálló fizikai létezőnek tekinteni, merthogy fizikailag létező betűkből állnak badarság, mert mint már mondtuk, a nyelv kettős jelrendszerből áll, és a közvetlen vagy végső összetevőnek tekinthető fizikai elemeknek, azaz hangoknak és betűjeleknek egyenként nincs jelentése. Ez akkor is így van, ha a számítógépekre gondolva esetleg ezt nem így látjuk. De akkor emlékeztetnem kell az olvasót arra, hogy a számítógép esetében is érvényes tagolás, a chunking,[3] ami után lesz csak egy bitsorozatnak “értelme” – persze csak egy kódtáblázatban, azaz egy másik, térben elkülönített fizikai referenciához kötve.

Mivel a digitális számítógép fizikai működése is a kapcsolódáson, a kapcsolaton alapszik, amelynek csak két értéke lehet, hogy van (áram) vagy nincs (áram, energia), tehát ontológiailag csak a létezik fizikai és a fizikailag nem létezik metafizikai állapotokat ismeri, könnyű volt ezt az igaz tulajdonsággal házasítani, hiszen a matematika is egyenlőségekkel foglalkozik,[4] amelyekről eldöntendő, hogy fennállnak-e azaz igazak-e.

Más kérdés, hogy a formális logika viszont azt szereti megtakarítani, hogy gondolkodni kelljen azon, hogy állítások sorozatánál milyen előfeltevések juttatnak el valakit ahhoz, hogy a következtetése igaz legyen, lehetőleg anélkül, hogy az előzményeknél minden lehetséges változatot vagy kombinációt végig kelljen gondolni.

Továbbá lényeges különbség, hogy a matematikai egyenlőségek mennyiségi egyenlőségek. A számrendszerek használata azonban lehetővé teszi a mennyiségek egységnyi méretekben való konvertálását.

A fogalmak hierarchikus rendezésnél, ahol a tágabb és szűkebb fogalmak egymás alá- és fölérendeltségi viszonyban vannak rendezve értelmezhető a nem reflexív viszony, ami a tulajdonságöröklés alapja. Ám a tulajdonságok egyáltalán nem biztos, hogy reflexív, illetve nem reflexív besorolást igényelnek, felesleges minden elvont fogalomra kiterjeszteni az algebrai fogalmakat. (A fizikai “reverzibilis” és irreverzibilis tulajdonságok is számításba jöhetnek, sőt az intenzív és az extenzív tulajdonságok is.) Ahogy azt is el kell vetni, hogy rekonstruálni lehet azt, ami elmúlt, mivel a valóság nem konstrukció útján jött létre. Csak a változást végrehajtó energia (vagy energiaváltozás) által hátra hagyott maradandó nyomot lehet követni. Ez így van az atomfizikában is.

Ami emberi konstrukcióként létrehozható az, ahol az ember saját energiái elegendőek, beleértve a természet megcsapolható energiáit, köztük az élő szervezeteket és azok öngyógyítási képességét. Ezek a mérnöki típusú termékek (artifacts) dekonstruálhatók és visszafejthetők, de a természeti “termékekbe beépült fejlődési lánc fizikailag ellenőrizhető módon nem követhető vissza a kezdetekig. A múlt a fizika és a metafizika a természetes nyelvben összezavarodott történelmi terméke, aminek a legfontosabb leckéje, hogy szét kell tudni választani a létezőt a nem létezőtől. Látni kell továbbá, hogy a létezőből egyirányú út vezet a nem létező felé. Meg lehet faragni egy fát, de nem lehet a forgácsokból ugyanazt a (az élő) fát előállítani, csak pozdorjalemezt.

Még egyszer: A kutya az ember legjobb barátja (tulajdonság) nem terjeszthető ki a kutya vagy az ember minden barátja fizikai létezőkre, azaz ez nem fizikai törvény, ami mindig érvényesül. A szinonimák egy jó része is ilyen, nem használhatók fel csereként minden helyzetben, mert abból csak humor lesz. Ebből következően a tulajdonságok és a viszonyok meghatározásaiban, ahol többnyire szinonimákkal találkozunk, szóba se jöhet a hierarchikus osztályozás, szerkezet. A dolog esetében is megfontolandó, hiszen az osztályozás alapjául szolgáló tulajdonságok maguk nem hierarchikusak, és egy-egy tárgy a meglévő több tulajdonsága folytán több helyre is besorolható pl. jármű, annak “több élete” van. De a szó és a szinonimák kapcsolata egy-sok kapcsolat, amit szeretnénk elkerülni, ahogy a szavak többértelműségét is, ami szintén egy-sok kapcsolat.

A hierarchikus szerkezet bővítése is bajokkal jár, ezzel szemben a ciklusba szervezésnek vannak előnyei, ahol koncentrikus körök helyettesítik a fa struktúrát. Persze mondhatjuk, hogy az gyakorlatilag ugyanaz. De mégse. Mert a fa szerkezetben rejtve maradnak az elágazásokat indokoló tulajdonságok és dolgok összehasonlításából eredő viszonyok, kivéve ezt a (benne foglal) térbeli tagolódást, és az állítólagos öröklődést a tényleges beavatkozások, műveletek megnevezése helyett, amelyek éppen a dolog különbségeit adják.

Magyarul, a nyelv ontológiaként való alkalmazásához egy gyártási családfára van szükség, amelyben az anyagszükségleti jegyzéket műveleti jegyzék egészíti ki. Ott, ahol halmazelméleti, faj, nem, stb. kategóriák vannak, és minden elem egyszer szerepel, ott nem fordul elő, hogy valamiből több mint egy kell, vagy valamit helyettesíthet más is, ami a metafizikában, vagyis az ontológiaként megkonstruált nyelvben előfordul. Ez következik a nyelv Hackett által megfogalmazott tulajdonságaiból,[5] is.

Fontos továbbá megjegyezni, hogy a fastruktúrák időtlenek, ezért fél lábon állnak a realitás talaján. A realitást leginkább egy velünk szemben látható sík felületeként éljük meg, amihez közelíthetünk, távolodhatunk a jelenben való megérintés (mérés) érdekében, és ez a mozgás az idő tengelyében van. A tér, vagyis az előttünk (alattunk) álló (fekvő) sík felosztása a mi felbontóképességünket javítva, azaz megfelelőbb ábrázolás a tér (sík) darabolása egymást követő, 90 fokban elforgatott merőleges síkkal, megjegyezve, hogy egy négyzeten belül azért korlátozott számban vagyunk képesek a dolgokat megjegyezni. Minderre még a relációs adatbázis kapcsán visszatérünk. Előbb foglalkozzunk még azzal, hogyan látják a nyelvészek a szemantikát vagy a jelentés fogalmát magát.

Amikor egy nevet a referent-tel vagy a denotátummal együtt használunk, vagyis megjelölésként, címként, címkeként, akkor idézőjelbe tesszük, hogy jelezzük a kifejezés, szócsoport “terminus”, azaz így használandó, nem megváltoztatható, együtt értelmezendő jellegét. Ezzel szó szerint “képalkotást végzünk, mert ránézésre is azonnal tudjuk, hogy mit akar jelölni az adott név, ha magából a névből erre nem lenne könnyű rájönni. Vagy ha megjelölt dolog ellentmondani látszik a nevének, ami sokszor tulajdonságra utal.

A nevekkel ellátott dolgok, mint jelek a fejünkben úgy léteznek, hogy azok a jel referenciáinak (a valós dolgok) “rendezetlen” (merev halmazelméleti osztályozás nélküli) tapasztalatai,[6] amelyek közül az adott keresési igény szerint választunk. Mivel a dolgok valóságban úgy “igazolják” a létüket, hogy mi (legalább) két elvont fogalom (ti tér és idő) segítségével egy-egy kapcsolatot tudunk velük létesíteni, nyilvánvaló, hogy a létező szilvalekvár fizikai helye, mint tulajdonság, kötődik magához a tapasztalathoz, természetesen az idővel (a keresés időpontjával) együtt. Amikor tehát konkrét főnév a szilvalekvár, akkor megadjuk vagy megkérdezzük a tér és idő paramétereit, azaz a szilvalekvár instanciája (nem egyszerűen egy példája, hanem az időben a mi időnkkel egybeesően létező) érdekel bennünket, hogy az létezik-e, és amelyről a helyét is kérdezzük, mert aktuálisan az sem ismerős.

Minden egyéb helyzet elméleti, elvi (elvont, absztrakt), vagyis elszakad magának a tárgynak a nevétől, és elszakad a beszélő is magától a tárgytól. Jól látszik, hogy ennek a helyzetnek az ellentéte a konkrét, ahol az adott főnév éppen fordítva viselkedik (azaz a tárgy, a megnevezése és a beszélő is egy helyen van azonos időpontban). Konkréttá azáltal válik, hogy a tér-idő elvont tulajdonságok megtestesítői (a metrikus paraméterek vagy megfelelőik) ismertek, és azt tapasztaljuk, hogy a tér-idő szempontjából a fizikai dolgok, tárgyak konzisztensen viselkednek.

Például:

• Csináld meg a biciklimet, mert elromlott.
• Jó, de konkrétan mit csináljak vele, mi a baja?
• Kilyukadt kereke.

Ezután konkrét (részletes) tennivalók következnek, amelyeket sorban elvégezve teljesítjük az általános, elvont kérést, és eljutunk a célhoz, a helyreállított biciklihez,[7]

Vegyük észre, hogy itt a konkrét cselekedet megnevezése egy általánosabb, határozatlanabb ige részletezését igényli, amely annyiban hasonlít a főnévi létrához, hogy valóban több részből áll, de a részcselekvések nem állnak egymással nagyságrendileg különböző, tartalmaz viszonyban, továbbá többféle megoldás, sorrend is létezik. A lényeg, hogy bizonyos feltételek teljesülésére van szükség ahhoz, hogy a változás egy dolog adott állapotában bekövetkezzék. De ez az állapot = tulajdonság, amit a magyar nyelvtan szerint mind az ige, mind a főnév szófaj kifejezhet. És ezzel beáll a a káosz, vége a szófaji osztályzás logikájának.[8]

Közös nevező a szófajmeghatározásokban

A magyar nyelvtankönyvek nem egységesek a szófajok tartalmi meghatározását illetően. Egy nem túl régi könyv[9] szerint pl. a “főnév élőlényt (gyerek, nyúl) élettelen tárgyat (iskola, kréta), gondolati és elvont dolgot, fogalmat (számolás, gondolat, értelem, szépség, betegség) nevez meg.”

A korszerű angol nyelvtanok egyike[10] felrója, hogy a főnév szófaj hagyományos meghatározásai szemantikai szempontból általában elég gyengék , még a leggyakoribb, ti. hogy a főnév “egy személy, hely, vagy dolog” neve sem kielégítő. Helyette azt javasolja, nézzük meg, mit “csinálnak a főnevek”. Egy példán keresztül írja, hogy a főnevek az általuk hivatkozott dolog konkrétságát (specificity) adják meg, ezáltal tudunk a szövegben a témára fókuszálni. Más tartalmas (lexikai) szavakhoz képes a főnévből tudunk meg legtöbbet a világról. Ahogy írja: “A főnév a lényeg”.

A dolog akkor kezd érdekes lenne, amikor megnézzük,

1. mit “jelent az ige:” “Az ige cselekvést, történést vagy állapotot kifejező szó.” Majd

2. Mit jelent a melléknév: “A melléknevek tulajdonságokat kifejező szavak.”

A főnév tehát különböző dolgokat, a melléknév különböző tulajdonságokat jelöl, míg az ige fenti meghatározásából vegyük ki az egyes szavakat, és nézzük meg, hogy azok dolgok-e vagy tulajdonságok.

A cselekvés, történés nyilván elvont főnév, vagy mondjuk úgy elvont dolog. Az állapot főnévnek, elvont főnévnek tűnik, de talán mégsem az. Lehet-e cselekvés? Inkább nem cselekvésnek tűnik. Lehet-e egy dolognak állapota? Lehet-e egy állapotnak tulajdonsága?

Nem teljesen pontos a válasz, de előfordulnak a következő kifejezések: “Jó állapotban van. Milyen állapotban van? A feleségem állapotos. Ez tűrhetetlen állapot. Családi állapota, stb.

Az utolsó esetében nyilván főnév, de nem konkrét, hanem elvont. Azt állítjuk, hogy ha elvont főnév valamilyen szó, akkor azt vagy igéből, vagy melléknévből, vagy ismeretlen szófajú szótőből képeztük. Azt is állítjuk, hogy minden tulajdonság elvont, azaz a tulajdonságot kifejező melléknév vagy főnév az elvonatkoztatás mentális művelet terméke. Persze ugyanaz a viszony is, az is elvont, csakhogy a viszony ige, annak ellenére, hogy sokszor látjuk, főnevet képeznek belőle.

Az állapot talán az áll (állapít?) igéből származtatható, valószínűleg “azért”, hogy létrejöjjön egy olyan főnévi forma, amely (egyebek közt) az ige végrehajtásának eredményét jelenti és ez által folytathatóvá , összekapcsolhatóvá váljék az előző mondattal. Sok ilyen ige van, pl. fordít, fordítás, kiált, kiáltás, stb.. Erre a lépésre két ok vezethet: egyrészt tömörítés, ezzel az alakkal vissza lehet utalni egy korábbi üzenetre, ahol az ige szerepelt, másrészt “légiesíteni “lehet az igét minden egyéb szereléke (paradigmatikus alakja) híján és így megtehetjük alanynak. De az ellenkezője is igaz lehet: konkretizálni lehet így az eredményt egy tárgyiasító főnévvel, amely egyben minőséget, tulajdonságot is jelent. Pl. Dokumentál, dokumentáció (nem dokumentálás) (Ezt most tegyük félre, később részletezem.)

A fontos az, hogy megfordítjuk a szófaji osztályozás szemléletet és azt kérdezzük: milyen szófajok alkalmasak arra, hogy dolgokat nevezzenek meg, tulajdonságokat nevezzenek meg és viszonyokat tárjanak fel? Azért ezeket, mert a főnéven túli szófaji meghatározásokban ezek a szavak (fogalmak) szerepelnek a jelentés oldalon.

Láttuk, hogy dolgokat főnevekkel lehet megnevezni. Itt azonban nem a szokásos dolgokról, hanem csak kétféle dologról beszélünk, nevezetesen a tárgyi világ megszámlálható, fizikailag egyenként, egyként azonosítható “klasszikus fizikai értelemben létezőnek tekintett, valós számokkal reprezentálható” dolgairól és az elvont dolgokról, amelyeknek nincs tárgyi, megfogható,[11] konkrét, ezáltal mással össze nem téveszthető (tér- és időbeli) referenciájuk.

Ebbe a második kategóriába tartozik a tulajdonság és a viszony, amelyeket a fentiek alapján a melléknevek, illetve az igék elvont főnevek formájában képviselnek, valamint az összes egyéb módon elvont főnév. Ha a főneveket tovább csoportosítjuk és pl. a gyűjtőfőnevek vagy az anyagnevek , stb. kategóriákat nézzük, azokat többnyire lehetséges megszámlálható alakítani valamilyen mérőeszköz, továbbá mértékegység segítségével. A csoport fogalmak pedig ebben a formában még meghatározatlanok, tehát a tagjaikat meg kell számolni. Ilyenkor kiderülhet, hogy egy bizonyos számú elemből álló csoport önállóan létezik, maga az elemek összege minősítő tulajdonság, míg másoknál ez elmarad.

Az igék esetében szintén kettéválasztható a szófaj, mert különbség van azon igék között, amelyek végrehajtásának külső tanúi lehetnek (extrospekció) vagy vannak és azon igék között, amelyek, mivel lelki tevékenységeket, érzelmeket, akaratot vagy gondolatokat tartalmaznak, és csak introspekcióval ismerhetők meg, és akkor sem mindig. Továbbá el lehet őket fedni, sőt hamisan lehet róluk beszámolni, stb. és bajos az agyi tevékenység, a vegetatív idegrendszer működése és a verbális viselkedés korrelációjának keresése.

Tehát ha nem a szavak, mint szófajok a vizsgálandó nyelvi elemek, hanem a segítségükkel a valóság megismerésére választott dolog-tulajdonság-viszony jelentésű szavak vagy szócsoportok, akkor nyilván ez már nem szintaktikai elemzés, hanem szemantikai. Annak is a legáltalánosabb szintje, az ontológiai primitívek értelmezési kerete. Ez után jogos a kérdés, hogy van-e terjedelmi (verbális, szavakban megadható) korlátja a dolog, tulajdonság és viszony szemantikai primitíveknek? Szükséges-e, hogy csak egy-egy szó képviselje mindegyiket, ahogy a szófajoknál megszoktuk?

Ez a kérdés nemcsak nyelvi, hanem metafizikai,[12] ezért úgy gondoljuk, hogy az összes nyelvi válasz metafizikai, a fizikáról szóló is. A kérdés átfogalmazva az, hogy hogyan kezeljük a sok-sok viszonyt, vagyis a sok dolog és sok szókapcsolatot, amelyet nyilván nehéz áttekinteni. Ezért általában a sok-egy és az egy-sok viszonyok egyszerűsítéssel kezdjük, de a végső cél, hogy egy-egy kapcsolatot, megfelelést, korrelációt  vagy illeszkedést (alignment) tudjunk létrehozni akár tanulásról, akár fordításról akár fizikai mérésről van szó. Ezt a logika és az algebra kívánja meg tőlünk.

A nyelvészetet (metafizikát) illető kérdés az csupán, hogy tudunk-e egy-az-egy viszonyt létrehozni a szöveg és a valóság között. Mint már mondtuk, a cím elnevezésű szócsoport egynek tekintendő, ezért tőle azt várjuk, hogy hivatkozzon a valóság egy meghatározott részére, ami vagy tényleges fizikai tárgy, vagy arról szóló leírás, hosszabb szöveg, kép vagy egyéb ábrázolás, “arc” vagy “fej”, ami már nem címekből áll, hanem mivel (ige) állítmány is szerepel benne, a címhez hasonló alanyon kívül még egy elemből, ami lehet szócsoport is, az állítmányból, amitől az egész üzenetté válik. Ez a tagolás megfelel a téma-réma csoportosításnak, de számos más tudomány kettős tagolásának, így a logikának és a pszichológiának[13] is.

Itt a kérdés az, hogy az üzenetet, amely egyszerű mondattól az összetett mondaton át akár hosszabb szöveg is lehetne, tudjuk-e egyként kezelni mint a címet vagy címkét. A meglévő fordítóprogramok készítői is hamar észrevették, hogy léteznek olyan szócsoportok, amelyeket nem szabad szétszedni, elemezni (parsing), hanem meg kell hagyni őket “többől álló” egyként. Angolul ezeket named entity-knek nevezik és az ontológiák is elkezdtek velük foglalkozni. Az egyik, un. Kibővített neves dolgok (ENE) ábrájára[14] tekintve világos, hogy a fa struktúrában igyekeznek a korábbi tartalmaz[15] viszonyokat fenntartani.

Nézzünk egy példát arra, hogy az elvont hogyan lesz konkrét. Utcanév tábla (címke): Kossuth Lajos utca. A Kossuth Lajos utca nyilván nem azonos KL-sal, hanem utca, ahol KL az utca tulajdonsága, neve, annak elszakítása az utcától értelmetlenné teszi a maradék “utcát”, mint egy megnevezett dolgot és ezáltal konkretizált dolgot, amit azonosít a tulajdonságból és dologból álló szócsoport és kvázi “összefonódnak egymással” vele, ahogy a neve “összeforrt” szólás is mondja: “A tengeralattjáró szó szinte összeforrt a katonai alkalmazásukkal[16]

Figyeljük meg, hogy Kossuth Lajos már nem létezik, nem megfogható tulajdonság és azáltal, hogy egy ilyen “tulajdonságot” (amely korábban egy dolog neve volt) kötnek össze egy olyan fizikailag létező dolog nevével, amelyből sok van, leszűkítjük ennek a sokaságnak a körét, és azt a már nem létező, ezért elvont dolgot (nevet) “közelebb hozzuk”[17], hogy meg lehessen találni az ezzel a névvel azonosított vagy nevesített dolgot a valóságban. Ez tehát a dolognak olyan tulajdonsága, amely a dolog specifikálását teszi lehetővé, ugyanis egy dolog végső azonosítója mindig a hely és az idő koordináták. E kettő közül viszont rendszerint csak egyet ismerünk biztonsággal, azt, amelyet éppen nézünk, mert a kettő egymással szöget zár be, kivéve, “ha rajta ülünk azon a dolgon”, azonosulunk azzal, amely a téridőben halad, és emiatt ami előttünk van tér, az egyben az idővel is megegyezik irányát tekintve.

A kérdés tehát, hogy most a dolog (az utca) lett-e konkrét, vagy csak a neve lett konkrét? Mit csináltunk? Egy dolgot (KL), mint egyedi nevet, amely az eredeti dolog (KL) tulajdonsága is, tulajdonságként használtunk fel egy olyan dolog mellett, azzal együtt alkotott kifejezésben amelyből sok van, azért, hogy így együtt egyet alkossanak. Ezt a nyelvtan melléknévként használt főnévnek nevezi, merthogy a melléknév funkcióját tölti be. Ebből kitűnik, hogy elvileg két főnév mindegyike lehet ilyen módon melléknév, és nagyon nehéz megállapítani, hogy melyik felel meg jobban a valóságnak.

Abban a példánkban, hogy “tudati(os) valóság és a valóságos tudat nem tudjuk, hogy a két alak ti. főnév-melléknév van-e “oszcillációban” vagy a dolog-tulajdonság helycseréjéről van-e szó. Nem mutattunk rá, hogy a tulajdonképpen mind a kettő főnév (mindkettő elvont: tudat, valóság), azaz mindegyik egy dolog neve. Az angolban pl., ahol ugyanaz a szó lehet főnév, melléknév vagy ige, mert formailag nem különböznek, csak a szó helyéből látszik, hogy milyen szófajú, és éppen ezért az adott szó(gyök) elvileg lehetne dolog, tulajdonság és viszony is. Ezért nem elég a szóhatár, annál messzebb kell kitekinteni a szemantikai elemzésnél, ezért választjuk a szócsoportot..

Tehát jelentéstanilag nem mindegy a sorrend pl. a bérlőtárs és a társbérlő szavak esetében. Ha egy ilyen kifejezést felbontunk és azonosnak tartunk csupán azon az alapon, hogy az összetevők, megegyeznek, a sorrend meg mindegy, mert a szavak között additív viszony van és ezért kommutatívak, vagy felcserélhetőek az operandusok, akkor melléfogunk. Ahogy a legtöbb keresőprogram is, amely a Boole algebrával dolgozik vagy azok is, akik kulcsszavak vagy tag felhők alapján keresnek.

Nyilván ebből kiderül, hogy itt nem a helyesírás ellenőrzés érdekében kifejlesztett alak felismerési feladatról van szó, amely elvezetett a jelenlegi gépi fordítási programokig és az adatbányászathoz. Az is világos kell, hogy legyen, hogy az ontológiák, amelyeket a MI bedobott és az egyes szakterületek elkezdték használni saját adatfeldolgozási folyamataik és adatbázisaik rendezéséhez, miért nem tudják a megörökölt rendszereket[18] integrálni.  Ez a sikertelenség kódolva volt a kezdetekben, amikor a “computer”-t megtervezték és elnevezték. Számológépnek és számítógépnek. Valójában a computer számlálógép, és azon túl pedig fordítógép, amely csak egy-egy viszonyokat tud kezelni.

A gépi kódú programozásból következett a gépnek az a tulajdonsága, hogy először csak byte-okat (8 bit) tudott egyszerre kezelni, tehát a gép” chunking”-ja korlátozott volt. Mára ez a korlát a processzorok sebessége és mérete növekedése folytán felment -re és x számú műveletre. A műveletszám (pl. számú összeadás per mp) azért fontos, mert az gyakorlatilag az egyenlő a valós életben folyó megszámlálások számával. A memória mérete pedig szinte határtalan. Ilyen környezetben újra lehet gondolni a számítógép architektúráját, sőt amióta a QC gondolata felmerült az egész filozófiáját, amennyiben kiderült, hogy meg lehet haladni a 2-es számrendszert és pl. át lehet térni a 3-as számrendszerre.

Mint mondtuk, az egész alapkérdés ugyanis az egy és a sok, valamint a sok és sok problémájára vezethető vissza, amit csak az egy-egy helyzet kialakításával tudnunk megoldani. Az egy-egy helyzet egyenlő a méréssel, a számlálással és a matematika kiválasztási axiómájának is az alapja. Ezeket a problémákat tükrözi a nyelv is, és amellett hogy a fizikai valóság megismerését szolgálja, válaszaiban egyben metafizika is, tekintve hogy a nyelvben újrateremtjük belső, tudati valóságosként azt, ami tőlünk függetlenül létezik, éppen ezt hívják a metafizikában ontológiának.

Már rámutattunk, hogy a tudati(os) valóság és a valóságos tudat “oszcillációban” a főnév-melléknév, vagy dolog-tulajdonság helycseréjéről van szó, ami úgy lehetséges, hogy a kettő viszonyát a térben egy “művelettel” változtatjuk meg, amely tologatási művelet nem megy a valóságban egy irányban lineárisan egy harmadik, nem ebben az irányban lévő hely nélkül, ahová a helycseréhez a foglalt hely felszabadításához szükség van még egy üres helyre is. Ezt grafikailag ábrázolva a művelet olyan kör esetében lehetséges, amely egy (egyenlőszárú) háromszög köré rajzolható. Illetve gondolhatunk vektorokra és nem falevelekre. Vagy ha a Descartes-i koordinátákban gondolkodunk, akkor negatív terekre. De mindenképpen valamilyen fajta forgásra, dinamikus ábrázolásra és nem fastruktúrára.

Most már talán válaszolni tudunk a fent feltett kérdésekre: Van-e terjedelmi korlátja a dolog, tulajdonság és viszony szemantikai primitíveknek? Szükséges-e, hogy csak egy-egy szó képviselje mindegyiket, ahogy a szófajoknál megszoktuk?

Az egy-az-egy viszonyra azért van szükség, mert az tulajdonképpen az alany és az állítmány illetve a kódtábla megvalósítások elvont megfogalmazásai.

[1] Ezek időnként filozófiai, politikai és nem nyelvi kérdések A cím, mint a globális kohézió eszköze

[2] Ontological commitment

[3] Központi fogalom az érzékelésben, a pszichológiában. A mondatelemzésre és a lemmatizálásra hasonlít, de máshová vezet, mert szemantikai alapon történik. Lásd később a szemantikai primitíveket.

[4] De mennyiségek egyenlőségével, illetve az átváltással, ami nem más, mint a számrendszerek cserélgetése. Így algebrában csak akkor egyenlő az egy a hárommal, ha a három mindegyike az egy harmada. Fizikai minőségeket nem értelmez, így matematikailag a három kiscsibe egyenlő az egy tyúkkal nem értelmes, hacsak el nem fogadjuk, hogy a kiscsibe valamilyen oknál fogva egyenlő az egy harmaddal. Így kezdődött a mérés az összehasonlítás közös nevezőjeként a súlyt, a tömeget választva. A valós számok helyett itt talán a negatív számok bevezetésére van szükség..

http://en.wikipedia.org/wiki/Negative_number#Uniqueness

[5] http://en.wikipedia.org/wiki/Charles_Hockett#View_on_linguistics

[6] https://sites.google.com/site/ésycoverdale/texts/activity-theory

[7] Hasonló az orvosi beavatkozás, orvos-beteg kapcsolat fenti algoritmusa is

[8] Vö: “Az ige cselekvést, történést vagy állapotot kifejező szó” “Az elvont főnév cselekvést, tulajdonságot vagy állapotot fejezhet ki”. A melléknév tulajdonságot kifejező szó:három fatája van: minősítő, viszonyító és mennyiségjelölő.

[9] Keszler Borbála – Lengyel Klára: Kis magyar grammatika, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2002

[10] David Crystal: Making Sense of Grammar, Pearson Longman, Harlow, 2004.

[11] Tulajdonképpen érzékelhető az érzékszerveken keresztül közvetlenül vagy azok meghosszabbítását szolgáló műszerek segítségével.

[12] V.ö. Bańczerowski J. (1992) meghatározásával:. A világ nyelvi képe mint a szemantikai kutatások tárgya

[13] Argumentum, prédikátum, stb. Függvény f(x) változó, értékadás

[14]

[15] A tartalmaz viszonyt többnyire rész-egész vagy fölérendelt-alárendelt viszonyokként ismerjük

[16] http://www.sg.hu/cikkek/37221/a_jovo_katonai_tengeralattjaroi_ii

[17] Azaz formája (szóalakja) alapján kereshetővé tesszük a valóságos térben, ahol ez a hely címkével (utcanév táblával) meg van jelölve.

[18]