Hogyan utáltassuk meg a gyerekekkel egy életre a világ legérdekesebb dolgait? címmel nemrégiben igen pikírt hangvételű cikk jelent meg a 444-en. A cikk a Videótanár elnevezésű online projekt keretén belül elkészült oktatóvideókról szól. A cikk szerzője kicsit kiakadt a videók színvonalán – teljes joggal. Jó néhány pedagógus pedig kicsit kiakadt a cikken – szintén teljesen érthetően. Az alábbiakban arról írok, hogy miért nem előremutató az a fajta kritika, amit a 444 újságírója megfogalmazott, annak ellenére sem, hogy az állításai nagy többségükben igazak.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Videótanárok össztűzben 

A Videótanár kezdeményezésről annak idején mi is beszámoltunk; a lényege az, hogy a felső tagozatos (5-8. osztályig) tananyagot tantárgyanként, a Nemzeti Alaptantervhez illeszkedően videók formájában földolgozzák. A kezdeményezés nem állami, magánszemélyek és cégek támogatásaiból működik. A videókat a tanárok pályázatok keretében küldhették be, és pénzjutalmat, illetve számítástechnikai eszközöket nyerhettek vele. Számomra elgondolkodtató, hogy ezek nyertes pályaművek. De még elgondolkodtatóbb, hogy mi a projekt célja. Sajnos óhatatlanul eszembe jutott, hogy ez nem más, mint a tankönyvi anyag közvetítése azok számára, akik analfabéták.

Bevallom, az oldalon található videók megnézése igen nagy erőfeszítést igényelt: nekem hosszúak, unalmasak voltak, és sokszor nem tartalmaztak többet, mint a tankönyvi definíciók monoton hangú fölolvasását. Éppen ezért többet is félbehagytam. Amiket láttam, tényleg rosszak; ezt tagadni nem érdemes, nem is nagyon lehet. Kérdés, mit használunk a videókat készítő tanároknak, az ilyen videókat keresgélő szülőknek és diákoknak (mert erre tényleg van igény!) vagy akár az oldalra kerülő videókat szakmailag ellenőrző szakértőknek, ha ezt így az arcukba mondjuk. Vagyis nem is így, hanem ennél sokkal cikizősebben.

Meggyőződésem, hogy semmit. Az ilyen mértékű, léptékű kritika nemcsak feldolgozhatatlan, de dühítő is, így kizárólag ellenállást vált ki. A Videótanár végtelenül szomorú, de hiteles nyoma mindannak, ami a közoktatással, a pedagógusokkal történt az elmúlt évtizedben.  És ezt nem lehet azzal elintézni, hogy beszólunk a videókat feltöltő, egy videópályázatot megnyerő tanároknak. A felelősség nemcsak az övék, hanem azoké, akik ilyen helyzetbe juttatták őket, illetve akik nem segítettek nekik ebből az áldatlan állapotból kikerülni.

Nézzük meg a helyzetet egy pillanatra egy képzeletbeli gyakorló pedagógus szemszögéből!

Az elmúlt évtizedben rengeteg dolog változott: reform reform hátán – az elvárt hatás nélkül. Persze az új könyvek a régi könyvek – új borítóval. És az osztálytermi munka egyre nehezebb „ezekkel a mai fiatalokkal”. Számolom az éveket a nyugdíjig. A csapból is az IKT-eszközök használata folyik, de sokan itt maradtunk a digitális szakadék rosszabbik oldalán. Én nem tudom, mi a TED, nem láttam még az AsapScience videóit. Én sosem tanultam angolul. De van otthon egy régi, rossz laptopom, ha működik rajta még a mikrofon, megpályázom ezt a videótanárt, hátha nyerek vele egy új gépet vagy egy kis pénzt. Pépétét már úgyis sokat csináltam. A diákoknak is föladhatom otthonra. A nevemet és az arcomat nem kell hozzá adnom. A dolgozatok kijavítása meg még várhat egy hetet.

A PPT megy

Valahogy így képzelem. Ilyen egy alulról induló kezdeményezés. A minőséget alapvetően az határozza meg, hogy kik szereznek tudomást róla, és hogy képesek-e önmagukat fejleszteni, kialakul-e egy közösség, és annak a tagjai hajlamosak-e egymástól tanulni, és egy idő után nem csak az ajándékokért dolgozni. Ha a videótanár oldalon egyszer megjelenne egy más típusú, érdekes, színes, elgondolkodtató videó, több is megjelenne... Csak hagyni kéne. Mert igény biztosan van rá.

Mi kéne ehhez? – Olyan, kifejezetten pedagógusoknak szóló IKT-s továbbképzések, amelyeken megtanulhatnának néhány alapvető fogást. (Ezek akár iskolákon belül is elképzelhetőek – fordított napok keretében, amikor a diákok a tanárok és a tanárok a diákok. Az ugyanis biztosan igaz, hogy ezen a téren sok tanár tanulhat a diákoktól.) Le lehetne fordítani néhány kiemelkedően jó ismeretterjesztő videót magyarra, és azokból is lehetne ellesni fogásokat. Az online médiában dolgozók pedig csinálhatnának néhány „How to...?”-videót a videókészítés praktikáiról. Sok egyszerű dolgot lehetne tehát tenni, ami segítene kilábalni egy tanárnemzedéknek a digitális analfabetizmusból.

Forrás: iStockPhoto

Videótanárok és módszerek

A videós távoktatási forma egyre népszerűbb. Legutóbb például egy érettségire készítő videósorozatot ajánlottunk olvasóinknak. A műfaj terjed, így az a kérdés is egyre időszerűbb, hogy mennyire lehet eredményes egy ilyen frontális oktatási forma. Azt ugyanis elég rég tudjuk, hogy az osztályteremben a tanulókat passzivitásba kényszerítő tanári előadás egyáltalán nem hatékony. (Persze egy videót kicsit könnyebb kikapcsolni, lehalkítani vagy odébb tekerni, mint egy fizikailag is jelen lévő tanárt.) Így a videós távoktatástól sem várhatunk sokat, ha nem tudunk benne jóval többet nyújtani, mint az osztályteremben frontálisan előadva. És persze ha ennek tudatában vagyunk, akkor sem szabad túlértékelni ezt a formát, mivel a frontalitás a tanulásnak egyáltalán nem hatékony módja.

Profi, látványos, vizuálisan trükkös videók kellenének? – Nem. Nem csak a látványosság a fontos egy-egy ilyen videós előadásban, még csak nem is a megfelelő helyen, megfelelő méretben fölvillanó didaktikus feliratok. A személyes jelenlét, a kisugárzás legalább annyira fontos. Ha valakit meghallgatok, én azt szeretem látni, hogy az előadó maga érdeklődik, hogy neki fontos, hogy elmondjon személyesen nekem valamit. Az egyedi előadásmód az, ami magával ragadhat egy-egy nézőt. A Videótanáron látható videók egyik legnagyobb baja éppen az, hogy teljesen arctalanok, ilyen módon jellegtelenek és felejthetőek.

Hasznosan töltött előadás
(Forrás: iStockPhoto)

Végül érdemes lenne végiggondolni azt is, hogy mi a világ legérdekesebb dolga. Hát, kinek mi. Kár lenne belefutni abba, hogy a videóknak a tananyag érdekes részeivel kellene foglalkozniuk. Önmagában véve – úgy gondolom – nincs „érdekes” vagy „száraz” tananyag. A dolog az előadás módjától és a hozzá kapcsolható személyes élményektől lesz érdekes vagy érdektelen, maradandó vagy felejthető. Ha a puszta információt végre nem fetisizálnánk, akkor nem kérnénk újra és újra számon az érdekesség tökéletesen szubjektív kategóriáját egy-egy tananyagon vagy előadáson.