A székely rovásírás ma a reneszánszát éli. Sorra jelennek meg a rovásírásos helységnévtáblák, táborokat, tanfolyamokat szerveznek a rovásírás elsajátításra, az interneten rengeteg cikk foglalkozik a rovásírással. A székely rovásírásnak valóságos szubkultúrája alakult ki. Kétségtelen, hogy a szélsőjobboldali körök kifejezetten érdeklődnek a rovásírás iránt, de ez nem jelenti azt, hogy akit a rovásírás érdekel, azt feltétlenül soviniszta érzelmek motiválják. Sándor Klára éppen arra figyelmeztetett, hogy amennyiben a rovásírást a szélsőjobbos használata miatt elutasítjuk, ezzel éppen azt segítjük elő, hogy a szélsőbb kulturális örökségünk újabb részét sajátíthassa ki (például az árpádsávos zászlóhoz hasonlóan).

Mit kell(ene) tudni a székely írásról

Sándor Klára Philips Zimbardo The Time Paradox című művére hivatkozott: eszerint vannak jelen-, múlt- és jövőorientált egyének, és ezeken belül is vannak, akik a negatív, mások viszont a pozitív dolgokra összpontosítanak. Az előadó szerint ez a felosztás nemzetkarakterológiára is alkalmazható: a magyarság a múltba réved és elsősorban a negatív dolgokkal (pl. bukott forradalmakkal) foglalkozik. Célszerű lenne legalább a múltban meglátni a jót: ilyen lehet a székely írás is.

Sándor Klára

pillanatnyilag az egyedüli turkológus nyelvész, aki a székely rovásírás kutatásával foglalkozik. A témában való elmerüléshez jártasnak kell lenni a magyar nyelvtörténetben, a turkológiában (mivel a székely rovásírással rokon írásokat török nyelveken írták, ezekkel elsősorban a török filológia foglalkozik), de a régi magyar irodalomban és művelődéstörténetben is (a felbukkanó emlékek ugyanis csak a történeti kontextus ismeretében értelmezhetők). Mint Sándor Klára elmondta, az interneten a rovásírásról hiteles információ alig olvasható, hiteltelen viszont annál több. Neki viszont nincs ideje a wikipédiáról leszedni a tévedéseket, és visszarakni a helytálló információkat.

Ma a rovásírás népszerűsítésével az a fő probléma, hogy lényegében csak a betűk tanítására terjed ki, és nem terjed ki sem az írás egyéb jellemzőire, sem a kulturális háttérre. Ennek következtében a tanfolyamok elvégzői képesek lesznek ugyan valamilyen módon írni, de az eredeti rovásírásos emlékek olvasásához és értelmezéséhez nem kerülnek közelebb.

Fontos lenne tudatosítani, hogy a teljes magyar nyelvterületen a székely rovásírást valószínűleg sosem használták, csak a székelyek körében. A székely írás betűírás, jobbról balra írták. A betűk formája szögletes, ám ez nem igazán az írás jellemzője: minden betű, amit kőbe vésnek, fába faragnak, szögletes –  amint papíron kezdik használni, a betűk gömbölyödni kezdenek. A mássalhangzóbetűk nevét mindig eléjük ejtett e-vel alkotjuk: nem csak ef, el, esz stb., de eb, ed, ek stb. A szavakat az emlékekben általában üres helyekkel, szóközökkel választották el,  időnként szóelválasztó pontot is használtak (mint a keleti türk emlékekben).
A székely írás a magyar hangrendszerhez készült, minden betű egy hangot  jelöl. Az írás kiejtés szerinti, de például a mássalhangzók hosszát nem jelölik: az ötszáz számnevet például így írnák le rovásbetűkkel: öcáz. Azonban a rövid magánhangzókat legtöbbször nem írták, kivéve, ha a szó végén állt. A hosszú magánhangzókat ellenben kötelező volt jelölni: ez a szokás az arab és az arámi írásban is. A székely írásra jellemző a ligatúrák használata is: az egymást követő betűket gyakran egyetlen jelbe kombinálták.

A székely rovásírásnak ma több formáját is oktatják. Ezek közös jellemzője, hogy a mai magyar helyesírást követik (például a szóelemző írásmód is megjelenik ott, ahol a jelenlegi latin betűs helyesírásban), minden hangot jelölnek, nem használnak ligatúrákat stb. Lényegében a mai latin alapú helyesírást használják, szinte csak annyi különbséggel, hogy más a betűk alakja, és jobbról balra írják. Sándor Klára szerint ez nem baj, hiszen minden írás történetében időnként bekövetkeznek reformok. A probléma akkor keletkezik, amikor azt sugallják, hogy ez az ősi székely rovásírás. Az is abszurd, hogy reformerek vitában állnak egymással, hogy melyikük újítása az „igazi”.

Itt jártam. Kilroy

Templomfeliratok

Az „újonnan előkerült” feliratok 80%-áról a faluban mindenki tudott, de a szakirodalom nem: várható további feliratok felbukkanása is.

A templomfeliratok tartalma hasonló: a papok saját templomaikba felvésték a nevüket. Gyakori az „itt jártam” jellegű felirat latinul is. Hasonló feliratokat nem csupán papok, hanem mesteremberek is készítettek: ők az elkészült műveken rögzítették nevüket.

A protestáns templomokban gyakran lemeszelték a freskókat, és csak később bontatta ki a műemlékvédelem: itt gyakrabban maradtak fenn feliratok, mint a katolikus templomokban.

A székely rovásírás emlékei sokfélék. A legrégebbi feliratok székelyföldi templomok falába vannak vésve. Ezen kívül sok felirat másolatban, kéziratban maradt ránk. Vannak ábécék, tankönyv, illetve van arra is példa, hogy titkosírásnak használták a rovásírást. (Ezek közül talán Szamosközy István latin nyelvű, II. Rudolfot gyalázó verse a legérdekesebb. Ezt félig latin, félig székely betűkkel írták, és ha csak a latin betűs részt olvassuk, akkor dicsérő versnek tűnik, ha a székely betűkkel írt – de szintén latin nyelvű! – félsorokat is hozzáolvassuk, akkor válik világossá, hogy gúnyversről van szó.)

Rovásírásos tégla a székelyderzsi templomban
(Forrás: Oláh Tibor /MTI)

A székely írás használata nem természetes környezetben jelenik meg, azaz nem információ közvetítésére használták, hanem mintegy dicsekedtek ismeretével. Ennek egyik jellemző példája egy, a peregrinus emlékkönyvekben megfigyelhető szokás. A peregrinus diákok (azaz azok a diákok, aki külföldön tanultak, a mai Erasmus-ösztöndíjasok elődei) emlékkönyveket vezettek. Ezekbe a diáktársak írtak, méghozzá oly módon, hogy ahány nyelven csak tudtak, mindegyiken írtak egy-két szót. A székely írás ismerete ilyen szempontból önálló nyelvnek számított, aki tehát ismerte, székely írással is lejegyzett néhány szót.

A székely írás eredete

Korábban a Rénhírek és a Nyest is beszámolt arról, hogy egyes elméletek szerint a rovásírás egyáltalán nem olyan ősi, mint gondolnánk: a humanisták találták ki.

Sándor Klára szerint is kétségtelen, hogy vannak gyanús momentumok a humanistáknál.

Mátyás volt az, aki szerette magát II. Attilának neveztetni, és az ő krónikaírója, Thuróczy kezdi propagálni a hun–magyar rokonságot. A székely írásról azt írja, hogy a székelyek nem keveredtek más csoportokkal, ezért őrizték meg írásukat. Ez azért is érdekes, mert Kézai (Kun László krónikása) korábban azt írta, hogy a székelyek sokat keveredtek más népcsoportokkal, és innen van az ábécéjük is. (Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy ugyanarról az írásról beszélnek, és az sem, hogy bármelyikük is a ma székely írásként ismert rendszerről beszél.)

A Nikolsburgi ábécé. Sándor Klára szerint valószínűleg Mátyás kezében is megfordult
(Forrás: Wikimedia commons)

Gyanakvást keltő leghosszabb rovásírásos szövegemlékünk, a bolognai rovásnaptár is: a négyoldalú botról nyolc oldalt másoltak le, de mint Sándor Klára említette, további gyanús jelek is vannak. A naptárban főként ferences és magyar ünnepek vannak felsorolva. A székely írás hagyományának ápolása egyébként is az obszerváns (azaz szigorúbb regula szerint élő) ferencesekhez köthető. A protestantizmus előtt a ferencesek voltak a nemzeti nyelvű mise propagálói, rájuk volt leginkább jellemző valamiféle nemzeti öntudat.

Az is gyanús, hogy a humanista források gyakran hangsúlyozzák: a székelyek a betűiket fába vésték. Ugyanakkor nem maradt ránk egyetlen olyan felirat sem, melyet fába véstek volna.

Az isztambuli követség

egyfelől fontos diplomáciai küldetés volt, másfelől a követek túszként is szolgáltak. Követnek a kor legtehetségesebb diplomatáit, és egyben legműveltebb koponyáit küldték. A Verancsics-féle követség tagjai feliratmániások voltak, ők találták meg az akkor ismert leghosszabb Augustus-életrajzot, mely a követséggel tartó Ogier Ghiselin de Busbecqnek köszönhetően vált ismertté a nyugati világ számára. Egyébként Busbecq volt az, aki először vitt tulipánhagymákat Hollandiába.

Fura az isztambuli felirat története is. Ez csak másolatban maradt fenn. A feliratot a Verancsics-követség (Verancsics Antal, Hans Dernschwam, Zay Ferenc: 1553–1557) találta meg isztambuli szálláshelyük istállójának külső falán. Az egyik lehetőség, hogy a feliratot Kedei Tamás, a korábbi Bélay-követség (1513–1520) idején véste fel: a felirat éppen azt rögzíti, hogy ott szállásolták el. Furcsa azonban, hogy a feliratot éppen azok találták meg, akik el is tudták olvasni. Könnyen lehet, hogy a feliratot éppen a küldöttség egyik tagja gyártotta az egyébként feliratmániás társaság ugratására.

Indokolatlan a kétkedés?

A székely írás ősiségével kapcsolatban már Hunfalvy is kifejezte kétségeit. Először Réthy László feltételezte 1888-ban, hogy a rovásírás pusztán humanista találmány. Hasonló következtetésre jutott Horváth Iván 2006-ban. (Horváth nem hivatkozik Réthyre, feltételezhető, hogy nem is ismerte a cikkét? FL)

Sándor Klára szerint azonban fontos érvek szólnak az ellen, hogy a székely írás teljes egészében humanista találmány lenne. A székely betűkben túl sokféle hatás mutatható ki, ami a kor filológia ismereteinek szintjén nehezen lett volna megoldható.

Az egyértelmű, hogy a székely írás a jelenleg ismert formájában a 13. századnál korábban nem alakulhatott ki. Ezt mutatja, hogy a gy jele a d jeléből alakult ki: a 13. század előtt ez a hang dzs-nek hangzott (ennek köszönhetően és az olasz helyesírás hatására alakult ki a latin írásban a gy jele). Egyértelműen latin hatást mutatnak a ligatúrák és az, hogy az i és a j, ill. az u és a v jele azonos. Mindez utalhatna arra, hogy humanista találmányról van szó. Ám egyes betűk a glagolita, esetleg a cirill ábécéből származnak, és ez aligha lehet humanista ötlet: ráadásul ezek főképp magánhangzójelek (a, o, e, l): könnyen elképzelhető, hogy kezdetben ilyenek nem voltak az ábécében, ezért kerültek bele viszonylag későn – de mindenképp a humanisták előtt. Van a betűknek  egy további rétege (sz, n, s), mely a keleti (belső-ázsiai) török ábécékkel hozható összefüggésbe: a humanisták ezeket nem ismerhették, így nem is használhatták fel.

A székely írás előtörténete

A török népek a mai Mongólia és a Kárpátok közé eső területen többféle ábécét is használtak. A keleti területeken találtakat meg is fejtették, a nyugati területen azonban, különösen a Volga és a Kárpátok között, rengeteg különböző írást találtak, melyeket nem tudtak megfejteni. Ezen a területen a honfoglalást megelőző századokban főként török nyelveket beszélhettek, de közelebbről – értelmezhető források híján – ezekről sem tudunk sokat.

Rovásírásos emlékek kerültek elő a honfoglaláskorból is (magyarnak és nem magyarnak feltételezett lelőhelyekről egyaránt). Ezeknek azonban egyikét sem lehet a székely írással azonosítani.

Vannak olyan feliratok, melyek vegyesen tartalmaznak olyan betűket, melyek a székely ábécében is megvannak, ill. olyanokat, amelyek nincsenek. Ezek megfejtetlenek, akárcsak a legkorábbi, már egyértelműen székely betűkkel írt templomfeliratok: ezek feltehetően nem is magyar nyelvűek. Ezeknél is korábbi egy a 10. századi vaskohóból származó agyag fúvócső, ezen csupán néhány jel van, mely nagyon hasonlít a székely betűkre, ráadásul Somogyban került elő, ahol korábban a székelyek éltek. Azonban ezt az emléket sem sikerült megfejteni.

Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a honfoglaló magyarok használhattak valamilyen rovásírást, ám ez semmiképpen nem volt azonos a székely rovásírással.

A székely rovásírás eredete tehát homályos, de Sándor Klára szerint a következő forgatókönyv a legvalószínűbb. Valamikor a törökök eltanulhatták az írást, mely valószínűleg a szogd íráshoz állt közel. Ebből fejlődhettek azok az írások, amelyeket ma ótörök írásokként ismerünk. Valamelyik (vagy több) ótörök írással megismerkedhetett a magyarság is, és ez(eke)t használták, alakították tovább. A kelet-európai sztyeppe leletei azt mutatják, hogy ezek az írások gyakran átalakultak, vagy hasonló írások a meglevők mintájára könnyen születhettek. Így jöhetett létre a székely rovásírás is, mely ma ismert formáját a 13. század után nyerhette el. Az is elképzelhető, hogy a humanisták is módosítgatták.

A rovásírásokat sosem használták olyan funkcióban, ahogy ma az írásokat használjuk, nem írtak vele leveleket, üzeneteket. A leghosszabb feliratok is csak néhány sorosak, általában sírköveken, edényeken bukkannak fel. Rövidebb szövegek használati tárgyakon is találhatók. A székely rovásírás már ilyen funkcióban is alig fordul elő. Ahol használják, ott mindig elsősorban műveltségük fitogtatására, annak jelzésére, hogy ők ezt az írást ismerik  – gyakorlati célokra nem. Használói mindig tanult emberek, papok vagy mesterek, amiből arra lehet következtetni, hogy mindig is csak kevesen ismerték. Valójában tehát sem ősi magyar írásról, sem humanista hamisítványról nincs szó: az igazság a kettő között lehet valahol.