-
ganajtúrós bukta: Mondjuk az ilyen vitákat én sem értettem.. Még amikor mi "vitázunk" (=beszélgetünk) az leg...2024. 10. 31, 16:26 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Valójában semmi értelme nincs annak, amit írsz. Az ilyesmit bullshitel...2024. 10. 31, 12:01 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: Szerintem maga a rendszer elmélet nem új, és adatolja saját magát olyan példa m...2024. 10. 31, 11:54 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Sok önjelölt próféta fordult már meg a Nyesten. De ahhoz, hogy az új e...2024. 10. 30, 20:08 Hat tévhit a magyar nyelvről
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: Igen, víz nélkül nincs élet, de a folyó ha kilép a medréből, tényleg őrült.. A ...2024. 10. 30, 20:01 Hat tévhit a magyar nyelvről
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Vitatható elnevezésének eredete szerint több csoportba is besorolható. Cikkünkben napfény derül arra is, miért hívják a tanulókat nebulóknak. He-he.
A kiváló francia csillagász, Pierre-Jules-César Janssen az 1868-as évre egy indiai expedíciót szervezett. A célja többek közt az volt, hogy – egyébként a világon az elsőként – úgy tanulmányozzon egy, akkor éppen Indiából látható teljes napfogyatkozást, hogy ahhoz spektroszkópot is használ, tehát színeire bontva vizsgálhatja a Nap „légkörét”, a kromoszférát.
(Forrás: Wikimedia)
Hélium He
Fontos tudományos megfigyelései között szerepelt egy érdekes apróság is: a színképben talált egy sárga vonalat, amely ugyan nagyon közel, de nem pontosan ott volt, ahol a nátrium akkoriban már jól ismert két sárga színképvonala. (Mellesleg a nátrium jellegzetes sárgáját bármelyikünk láthatja: tessék csak egy csipetnyi konyhasót – azaz nátrium-kloridot – szórni az égő gázrózsa tüzébe: a gáz kékes lángját rögtön átfestenyezi a nátrium fölragyogó mélysárgája.) Ugyanebben az évben az angol Sir Norman Lockyer is észrevette ezt a „rosszul elhelyezett” narancsos színképvonalat és rögtön „kapcsolt” is. Azt feltételezte, hogy ez a vonal egy új, a Földünkön ismeretlen, csak a Napban meglévő elem spektroszkópiai „ujjlenyomata”. A kémikus Sir Edward Franklanddal meghányva-vetve a dolgot, közzé is tették: új anyagot fedeztek föl! Rögvest nevet is ajánlottak az elemnek: a görög Ήλιος [héliosz] napistenre gondolva a hélium nevet javasolták. Később, 1895-ben Sir William Ramsay és tőle függetlenül a svéd Nils Langlet és Theodor Cleve a Földön is megtalálták az elemet, bizonyos ásványok zárványféleségeiként. Szinte sorsszerű, hogy Ramsay épp egy clevit nevű ásványban talált héliumot: ezt az ásványt a már említett Theodor Cleve-ről neveztek el…
Egyébként az egyik, a Severus dinasztiából való római császár (név szerint: Imperator Caesar Marcus Aurelius Antoninus Augustus Varius Avitus Bassianus Severus) is a napistenre gondolt, amikor szerényen fölvette a Heliogabalus (sokszor Elagabalus formában írt) nevet.
Joggal merülhet föl a kérdés, hogy ha a hélium a görög napistenség után kapta a nevét, akkor mit keres itt, az égitestekről nevezett elemek között: hiszen így a már egy korábbi cikkünkben áttekintett, mitikus-mesei nevezetű elemcsoportban van a helye! Ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Ha megpróbálunk utánajárni a szakirodalomban a hélium névtörténetének, azt találjuk, hogy valóban: szinte minden munka a napistenre utal a hélium „névörökséghagyójaként”. Csakhogy a valóságban Lockyer eredeti megfogalmazásában csak pusztán a Ήλιος szó szerepel, amely egyformán jelentheti magát a Napot, illetve a napistenséget is, viszont a szöveg nem utal arra, hogy az egyik vagy a másik jelentésen alapul-e a névjavaslat! Nem tudjuk, és valószínűleg már soha nem is fogjuk biztosan megtudni, hogy mire is gondolt a tudós…
Sokan (köztük Mary Elvira Weeks, aki sok elemnómenklatúrai kérdést feszegetett a hatvanas években) fölvetették a héliummal kapcsolatosan, hogy elnevezése helytelen, mivel az „-ium” végződés a szokás szerint a fémek neveit illeti – ám ez a nemesgáz ezen a néven vált ismertté, és meg is maradt héliumnak. (Ezekkel az általános nevezéktani elvekkel, szokásokkal és szabályokkal még feltétlen érdemes lesz foglalkoznunk!)
És hogy miért foglalkoztunk ennyit a hélium fölfedezésének és nevének históriával? Azért, mert jól látszik, hogy milyen nehéz olykor az elemeket a névadási mód szerint csoportosítani. Mi ugyan ezt a rendet próbáljuk követni, de azért látható, hogy a hélium például nemcsak az égitestekről nevet kapók sorába, hanem (mondjuk a napistenséges mitikus kör kérdését rendezve) talán a szín alapján megnevezett elemek – ez utóbbiakról külön két írásunkban is volt szó – közé is besorolható lehetne, hiszen a hidrogénügyben is fontos szerepe volt a spektroszkópiának.
A hélium fölfedezte után Carl Runge és Louis Paschen a spektrumvonalak további elemzésére támaszkodva azt állították, hogy a hélium nem is egyszerűen egy elem, hanem két gáz keveréke: az orthohelium az egyik és a parahelium a másik – mert büszkeségtől fűtve rögtön nevet is óhajtottak adni felfedezettjeiknek. Sőt, később módosítottak is a dolgon: azt javasolták, hogy a második gáz asterium legyen, a görög asztrosz, azaz ’csillag, csillagos’ szó után. Nos, mi már nem tanultunk az iskolában az asztroszról: Ramsay és egy Travers nevű fizikus hamar bebizonyította ugyanis, hogy csak tévedés történt.
Később a spektroszkópiai elemzéseket a távolibb csillagokra, csillagködökre (szakszóval nebula) is kiterjesztették, és a csillagászok nagy szorgalommal „fedezték föl” az újabb és újabb elemeket, kémiai szaklapokban is publikálva róluk. Születtek is a jobbnál-jobb elemnevek, mint a coronium, azaz ’korona’, értsd: ’légkör’; a geocoronium, azaz ’Föld-korona’, a nebulium, a ’köd’ (itt:’csillagköd’) alapján vagy az archonium, az ’ős, ősi” jelentésre utalva. (Érdekesség, hogy a magyarunkban használt nebuló szavunk is a ’köd’ jelentésre megy vissza: aki még csak tanul, annak a szelleme még „ködös”...)
A kémikusok és fizikusok, válaszul a csillagászok tevékenységére, imponáló elszántsággal bizonyították újból és újból, hogy a szokatlan spektrális vonalak nem titokzatos elemekhez kötődnek, hanem a már régebbről ismert elemek fénylenyomatai, és a színképek furcsaságai mögött csak a csillagokban uralkodó különleges fizikai körülmények állnak. (Például kimutatható, hogy a hélium jellegzetes spektrális vonalainak pontos helyzete függ a gáz nyomásától. De gondoljunk arra is, hogy a Nap forró felszíne mintegy hatezer fokos, a gázok az ún. plazmaállapotban vannak. A fizikus ilyenkor a Saha-egyenletként emlegetett híres összefüggés segítségével vizsgálja, hogy miként függ egy meghatározott elektron viselkedése valamely meghatározott magas hőmérsékleten – márpedig egy atom fénykibocsátása épp az elektronjainak az energiaszint-változásaiból következik. Pieter Zeeman holland fizikus 1896-os felfedezése szerint a színképvonalak a mágneses térben három komponensre hasadnak fel: márpedig a csillagoknak, így a Napnak is, hasonlóan Földünkhöz, van mágneses tere – nem is akármilyen erősségű és szerkezetű!
Érdekességképp még azt is megjegyezzük, hogy a hélium maradt az egyetlen olyan elem, amelyet a Földön kívül fedeztek föl!
(Forrás: Wikimedia commons)
Irodalom
Elméleti asztrofizika, egyetemi jegyzet, 1988.
Vlaszov, L., Trifonov, D.: 107 Stories About Chemistry, 1970.
International Union of Pure and Applied Chemistry. Nomenclature of Inorganic Chemistry, Definitive Rules, 2nd ed., Butterworths: London, 1971.
Jensen, K. A. Dansk kemi, 1985, 5, 149–157.
Crosland, M. P. Historical Studies in the Language of Chemistry; Dover: New York, 1978.
M. Prinz et al. (editors): Simon and Schuster's Guide to Rocks and Minerals, 1978, New York, Simon & Schuster
Ball, D. W.: J. Chem. Educ., 1985, 62, 787–788.
Bates, R.: Geology of the Industrial Rocks and Minerals, New York