A korábbi két cikkünkben a tanári pálya pozitívumait és negatívumait mutattuk be. Tettük ezt azért, mert úgy véljük, hogy a pedagógusok munkája az egyik legfontosabb dolog egy társadalomban. Ők azok, akik a felnövekvő generációt helyes irányba terelhetik, ezáltal lesz felbecsülhetetlen értékű a munkájuk az egész társadalomra nézve. Ennek ellenére mégis sokan vannak azok, akik a pedagógusokat kevésbé kedvezően ítélik meg, például arra hivatkozva, hogy azokból lesznek tanárok és tanítók, akik alkalmatlanok a jobb, megbecsültebb szakmák végzésére. Cikkünkben a tanári pályáról alkotott olvasói véleményekkel foglalkozunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kiszolgáltatottság

„Kimaradt, hogy a mostani rendszer kiszolgáltatta a tanárt az igazgatónak, azt pedig az önkormányzatnak” – írta egyik hozzászólónk a Facebookon. Igaz ugyan, hogy ma már nincsenek önkormányzati iskolák, ám a kiszolgáltatottság ugyanúgy megmaradt. A problémáról csak érintőlegesen írtunk, tehetetlenségérzet címszóval, ám ennél jóval többről van itt szó.

A KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) bevezetésével az iskolák, ennek következtében az igazgatók többsége és a tanárok a KLIK-től függenek. A helyi tankerületek pedig nem tudnak élni az önállóságukkal, ezért szinte minden döntésükhöz a központ hozzájárulását kérik. A KLIK-nek pedig – több pedagógus egybehangzó véleményét idézve – több hiányossága is van.

Az iskolákat beleolvasztották az állami bürokratikus gépezet adminisztratív egészébe
(Forrás: Wikimedia Commons / Lpham96 / CC BY-SA 4 0)

Az iskolák államosításával az autonóm iskola fogalma megszűnt létezni. Az iskolák az állami bürokratikus rendszer részévé váltak, maguk is valamiféle adminisztratív működési egységet képezve. Ezzel sajnálatos módon egy olyan rendszer jött létre, amelyben hozzá nem értő tisztviselők irányítják hozzáértő oktatási szakemberek, pedagógusok munkáját.

A tanárok másra nem elég jók?

Másik kommentelőnk a következő gondolatát osztotta meg velünk:

Kontraszelekció – minden mást tudunk előre és ki is lehet védeni. de az inkompetenseket – akik azért lettek tanarak, mert nem voltak elég jók orvosnak, biológusnak, nyelvésznek, irodalmárnak, közgazdásznak, nosza elmentek hát tanítani..... amit utálnak ( jobb híján ) és lenéznek.... – és akik mérgezik a tantestületet és akik miatt alacsony a társadalmi megbecsülés (a közvélemény mindenkit egy kalap alá vesz és a rossz tapasztalatból indul ki)

A hozzászólás írója szerencsére nem általánosított, így nagyon sok igazság van abban, amit közöl. Számos pedagógus valóban inkompetens, és nincs benne elhivatottság. Korábban, az osztott képzés során sem volt képes az felsőoktatási rendszer kiszűrni az ilyen személyeket, mivel elég volt csupán a megfelelő ponttal rendelkezni, illetve később a mesterszakon a tanári szakot bejelölni. Mivel kevesen jelentkeztek pedagógusnak, ezért a jelentkezők legtöbbjét felvették. Ugyanez áll a mostani, osztatlan képzésre is: a kevés jelentkezőnek és a hallgatók után járó „fejpénznek” köszönhetően bárkiből lehet pedagógus.

A hallgatók után járó fejpénz nagyon gonosz probléma, pláne, ha kevés a jelentkező: az egyetemek kénytelenek bárkit felvenni
(Forrás: Wikimedia Commons / Occupy Harvard / CC BY 3 0)

Érdemes azonban megállnunk itt egy szóra. Rengetegen gondolják azt, hogy mindez igaz az összes tanárra és tanítóra, vagyis úgy vélekednek, hogy a pedagógusok azért választották ezt a szakmát, mert ez a könnyebb út, vagy mert alkalmatlanok más, nagyobb presztízzsel bíró hivatások elvégzésére. Ez azonban nem igaz. Az elhivatottság nagyon sok kezdő vagy leendő pedagógusban megvan, ezt bizton állíthatjuk (és ezt támasztja alá több hozzászólás is). Továbbá sok-sok olyan, a tudományos életben aktívan résztvevő tanárt lehetne felsorolni, akik a szakmájukat szeretik, és nem azért választották, mert alkalmatlanok lennének kutatónak. Csupán a tudományos pálya helyett vagy a mellett a tanárságban lelik örömüket.

Vannak, akik örömüket lelik a tanításban, és kizárólag ezért választották ezt a pályát
(Forrás: Wikimedia Commons / Official Navy Page)

Magánélet: nincs, külső szemlélő megítélése: van

A tanárság árnyoldalait felsorakoztató listát Erika bővítette ki egy, a magánéletről és a mások megítéléséről szóló bejegyzéssel:

Kapok én is eleget külsősöktől, akik soha nem tanítottak. Szülőket direkt hívok már be órára, hogy nézzék, hallgassák a gyerekeiket mit művelnek, mennyi energia megy el a fegyelmezéssel, a munkával és azt is látják, hogy a nap végén hogy vonszolom ki magam. Nincs idő magánéletre, a saját gyerekemre hétvégente jut némi idő és ez nagyon nem helyes! Vannak karrierista kollégák, ők vagy nem vállalnak gyereket, vagy férfiak és a feleségükre bízzák a dolgot, vagy épp a nagyszülőkre. Normális dolog ez? Az egészségügyben is ilyen gyalázatos a helyzet, nekik sem könnyebb.

Az emberek hajlamosak arra, hogy másokat vagy mások tevékenységét meg- vagy elítéljék úgy, hogy vajmi keveset tudnak az illetőről, illetve arról, amit éppen csinál. A külső szemlélődő mindig csak egy apró szeletet, a felszínt látja, de hogy a felszín alatt mi zajlik, azt csak a ténylegesen érintett felek tudják. A tanár esetében például a nyári szünet sokak szerint három hónap, és ezért érdemes pedagógusnak lenni. A valóság azonban az, hogy ennek a három hónapnak egy tekintélyes hányada munkával telik. Mások úgy vélik, hogy a tanárnak igazából semmi dolga nincs azon kívül, hogy leadja az anyagot, amit már tud. Tehát nem is kell felkészülnie, csak elmondja, ami a fejében van, ezzel teljesítve kötelességeit. Csakhogy akik így gondolják, elfelejtik, hogy egy-egy órát meg is kell tervezni, át kell gondolni, hogy mi fér bele, hogyan kapcsolódik az a többi témakörhöz, illetve hogyan lehet érdekessé tenni stb.

A jó tanár nem csak leadja az anyagot. Lépésről lépésre megtervezi óráját, és igyekszik minél érdekesebbé tenni azt
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Navy)

Végül nem hagyhatjuk ki azt sem, ami a hazavitt munkához kötődik, ám nem szoktunk róla beszélni... A hozzászólásban egy rendkívül súlyos problémáról esik szó, amelyet valószínűleg minden pedagógus érzékel. A kevés szabadidő, a hazavitt munka mind-mind a magánélet és a család rovására megy. Különösen nehéz helyzetben vannak a pályakezdő tanárnők, akik nem feltétlen azért nem vállalnak gyereket, mert karrieristák. Könnyen lehet, hogy egyszerűen csak úgy érzik, nem lenne elegendő idejük gyermekükre, és időhiány miatt nem tudnák megadni neki azt a törődést, amit szeretnének.

Zárszóképpen jöjjön egy olvasónk gondolata, aki végül is azt foglalta össze egy mondatban, hogy miért lettem én tanár, avagy miért felbecsülhetetlen a tanárok munkája:

de a TANÁR – mindig – meghatározó a tanulók életében (ezért kell nagyra becsülni Őket) ...ergo a TÁRSADALOM JÖVŐJÉNEK MEGhatározói is ... nélkülük nincs „JÖVŐ”...