Kevés a biztos és állandó dolog mai rohanó, önmagából kifordult világunkban. Mégis az ember egy ideig gondtalanul élheti az életét, mert abba a hitbe ringatja magát, hogy vannak azért olyan alapigazságok, amelyek nem kérdőjelezhetőek meg. Ilyennek hisszük például, hogy az igen és a nem egymás ellenkezőjét jelentik. Ha valamire igen-t mondok, az nem jelentheti azt, hogy nem-et mondtam, és fordítva: ha valamire nem-et mondtam, nem érthető úgy, hogy igen-nel válaszoltam. De nincs-e ebben valami hiba?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

– Nem, tényleg nincs benne hiba!

– Igen, tényleg nincs benne hiba!

Lehetséges lenne olyan szövegkörnyezetet találni, amelyben a nem és az igen ugyanazt fejezik ki? Nemigen hisszük, mert azért az durva lenne...

Nem mindegy, mire válaszolunk

Nemrégiben egy igen érdekes párbeszédre lettünk figyelmesek. A kérdés a következőképpen hangzott:

(1) Jól emlékszem, hogy ezt nem olvastuk korábban?

És két megszólítottól szinte egyszerre érkezett rá válasz:

a) Igen!

b) Nem!

A helyzet pikantériáját az adta, hogy a két válaszoló ugyanarra gondolt (ti. arra, hogy valóban nem olvasták az adott olvasmányt), de mégis látszólag egymással ellenkező értelmű feleletet adtak. Hogy lehetséges ez?

A fenti esetben a magyarázat egyszerű, és az olvasó igen könnyen vádolhat ezen a ponton szemfényvesztéssel. A rövid válaszok teljesen egyértelművé tehetőek, ha kiegészítjük őket:

a) Igen, jól emlékszel.

b) Nem, nem olvastuk.

A válaszokból kiderül, hogy a két válaszadó csak látszólag felelt ugyanarra a kérdésre. Igaz az, hogy ugyanarra a megnyilatkozásra reagáltak, de nem igaz az, hogy ugyanarra a kérdésre reagáltak. A kezdő megnyilatkozás ugyanis két kérdést is, pontosabban egy kérdést, és egy beágyazott állítást tartalmazott:

a) Jól emlékszem...?

b) Nem olvastuk ezt korábban.

A rövid válaszokból ugyan ez elsőre nem látszott, de a két válaszadó nem ugyanarra a részére reagált a megnyilatkozásnak: az a) esetben a főmondati kérdésre adtak választ, a b) esetben pedig a beágyazott állításra. A furcsa jelenség tehát nem jelenti azt, hogy az igen és a nem ebben a helyzetben ugyanazt jelentené, és ez azonnal kiderült, amint kiegészítettük a rövid válaszokat. De előfordulhat-e, hogy egyetlen kérdésre érkezik két egymással ellentétes felelet, és ezek ugyanazt akarják kifejezni?

Nemigen értjük...

A szemfüles olvasók már észrevehették, hogy fentebb elrejtettünk egy olyan példát, amely mégiscsak azt bizonyítja, hogy egyetlen kérdésre is lehet ellentétes választ adni úgy, hogy a válaszok ugyanazt jelentsék. Fentebb ezt kérdeztük, és kétféleképpen is megfogalmaztuk a választ:

(2) De nincs ebben valami hiba?

a) Nem, tényleg nincs benne hiba!

b) Igen, tényleg nincs benne hiba!

Hogyan lehetséges ez? – A titok nyitja a kérdés formájában rejlik: nem tudunk minden eldöntendő kérdésre ilyen furcsán kétféleképpen válaszolni. (Megjegyezzük: ez azért nagyon praktikus, hogy így van; elég nagy bajban lennénk, ha nem így lenne! Elég nehéz lenne például igaz válaszokat adni az eldöntendő kérdésekre.) Lássunk egy teljesen sima, állító kérdést!

(3) Évi elment?

a) Igen (, elment). / *Nem (, elment).

b) Nem (, nem ment el). / *Igen (,nem ment el).

A igen válasz tehát ebben az esetben megerősítést jelent, a nem válasz pedig cáfolatot, ahogy azt el is várjuk; és ezek a válaszok egymással nem cserélhetőek fel (ezt mutatják a csillagozott mondatok, amelyek nem fordulhatnak elő).

De mi az, amit megerősítünk, illetve cáfolunk ilyenkor a válasszal? – Megerősíteni vagy cáfolni ugyanis állításokat, kijelentéseket lehet... Észre kell vennünk, hogy az eldöntendő kérdések (de ez általában is igaz a kérdésekre) tartalmaznak állítást. Ezt szokták a formális szemantikával foglalkozó nyelvészek állításmagnak, propozicionális magnak nevezni. Minden eldöntendő kérdésnek van ilyen állításmagja; jelen esetben ez az Évi elment állítás. A kérdésre válaszolva ezt erősítjük meg vagy cáfoljuk.

Vannak azonban más formájú kérdések. Láttuk már, hogy ugyanazt a kérdést feltehetem állító és tagadó formában is. És a vájt fülű olvasók már nyilván azt is észrevették, hogy a fenti problémás kérdésünk is éppen negatív formájú (nincs-e).

(4) Évi nem ment el?

a) Nem (, nem ment el).

b) De (, elment).

A (4)-es kérdés persze kicsit mást jelent, mint a (3)-as; ebben az esetben ugyanis arról lehet szó, hogy a kérdező arra számított, vagy úgy tudta, hogy Évi már elment, de most megtudott vagy észlelt valamit, ami miatt elkezdett ebben a feltevésében kételkedni. A kérdéssel a feltevésének a cáfolatát akarja ellenőrizni, ezért teszi föl a kérdést negatív, azaz tagadó formában. (Erről korábban írtunk, most nem megyünk bele ennek a részleteibe.)

A mi szempontunkból most az a lényeges, hogy a rövid válaszok között nyoma sincs az igen-nek. Amikor cáfolni akarom a kérdés propozicionális magját (azaz az Évi nem ment el állítást), akkor magyarul a de szócskát használom. Csakhogy nem minden nyelv ilyen; itt van rögtön az angol, ahol csak két válaszoló szócska van, a yes (’igen) és a no (’nem’). Az angolban tehát könnyebben elő is áll a fenti helyzet (a következő példa Donka Farkas és Floris Roelofsen a forrásokban idézett cikkéből való):

(5) Did Peter not pass the test?

’Nem ment át Péter a vizsgán?’

a) Yes, he didn’t pass. / YES, he did pass.

’Igen, (tényleg) nem ment át.’ / ’De igen, (mégis) átment.’

b) No, he didn’t pass. / NO, he did pass.

’Nem, (tényleg) nem ment át.’ / ’Nem, (mégis) átment.’

A fordításokból látható, hogy a magyarban is előállhat hasonló eset. A különböző értelmű pozitív válaszok esetében valóban ott lehet a de szócska, ami egyértelműsíti a helyzetet, de a különböző értelmű negatív válaszok esetében nincs ilyen egyértelműsítés a magyarban sem.

Hogyan lehetséges ez?

Miért fordulnak elő ilyen „logikátlanságok”, többértelműségek a nyelvben? Kivételesen van egy jó hírünk: ebben az esetben elég világos, hogy miért. Az igen és a nem ugyanis nemcsak arra használatosak, hogy a kérdés propozicionális tartalmát állító vagy tagadó formában megfogalmazzák, azaz, hogy a válasz polaritását (pozitív vagy negatív voltát) jelöljék, hanem arra is, hogy a megelőző beszédaktussal való egyetértést (megerősítést) vagy ellenkezést (cáfolást) fejezzenek ki. A tagadott kérdés esetében a beszédaktus szerkezete bonyolultabb, ezért bonyolultabbak a válaszlehetőségek is. Az előző példánknál maradva így tudjuk ezt kifejteni:

(5) Did Peter not pass the test?

’Nem ment át Péter a vizsgán?’

a1) Yes, he didn’t pass.

’Igen, (tényleg) nem ment át.’ – Egyetértés (igen = igazad van) + tagadó válasz

a2) YES, he did pass.

’De igen, (mégis) átment.’ – Cáfolás (igen = de) + állító válasz

b1) No, he didn’t pass.

’Nem, (tényleg) nem ment át.’ – Egyetértés + tagadó válasz

b2) NO, he did pass.

’Nem, (mégis) átment.’ – Cáfolás (nem = nincs igazad) + állító válasz

A kutatást a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH támogatta, a K115922 nyilvántartási számú támogatási szerződés alapján.

Láthatjuk tehát, hogy az igen és a nem válaszként nem pusztán arra használatos, hogy az állítások pozitív (állító) vagy negatív (tagadó) voltát jelölje, hanem arra is, hogy egy-egy megnyilatkozáshoz való viszonyunkat (egyetértés, illetve cáfolás) kifejezze. Ezért fordulhat elő, hogy az igen olykor nem-et jelent. Ezért van például az, hogy a házasságkötésnél még véletlenül sem teszik fel negatív formában a kérdést: Nem akarod-e feleségedül XY-t?

Forrás

Donka F. Farkas & Floris Roelofsen (2015): Polarity particle responses as a window onto the interpretation of questions and assertions. Language 91(2), 359–414.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)