Olvasónk, Károly a kisragadozó miatt szomorkodik:

A mai Mikor is van nyitva? című cikk késztetett arra, hogy megírjam a véleményemet és kikérjem az önökét.

„Ha jól betartjuk a maximákat, akkor nem beszélünk se többet, se kevesebbet...” írják. Az utóbbi időben egyre gyakrabban látom sok helyen, hogy a sem tagadószó helyett a se tiltószót használják. Ez a gyakorlat a mindennapi beszélt nyelvben elviselhető, de az igényes írott szövegben nekem bántja a nyelvérzékemet.

Én még úgy tanultam, igaz nagyon régen, hogy a nem és a sem (azaz is nem) tagadószók, a ne és a se (azaz is ne) pedig tiltószók. Szerintem silányítjuk a nyelvünket, ha a sem helyett a se tiltószót használjuk. „Te se engedheted meg ezt” – hallottam az imént. Mennyivel szebb lett volna, ha „sem engedheted” hangzott volna el. Így a sok e között az m csillapította volna azt az érzetet, amiért egyes idegenek mekegő nyelvnek nevezik a magyart.

Szegény mellőzött m hang miatt vajon csak én vagyok szomorú?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Ha Károly rendszeres olvasója a nyestnek, akkor sejtheti, hogy nem fogunk igazat adni neki. Mi ugyanis azt az álláspontot képviseljük, hogy amit a nyelvhasználók mondanak, az helyes. (Legalábbis ha rendszeresen mondják – egy-egy nyelvbotlás még nem tesz rögtön helyessé egy formát.) Az olyasmivel, hogy bármilyen változás „silányíthatja” a nyelvet, semmiképpen se(m) tudunk egyetérteni. Azzal se(m) tudunk egyetérteni, hogy az m használata enyhítheti a „mekegést”, hiszen azon legfeljebb más magánhangzó használata „segíthet”, a mássalhangzók szaporítása nem. Ahhoz persze bárkinek joga van, hogy egy szerkezet vagy szó tessen vagy ne tessen neki, de ez ízléskérdés, és a magánügye.

Na de tudjuk, hogy mi „túlzottan liberálisok” vagyunk, ezért utánajártunk, mit mondanak éppen erről a kérdésről a nyelv hivatásos (és persze önjelölt) őrei. Felütöttük a Nyelvművelő kézikönyvet, mely külön szócikkben foglalkozik a sem és a se használatának problémájával. Már az, hogy az 1985-ben megjelent kötetben is foglalkoztak a kérdéssel, mutatja, hogy nem új keletű dologról van szó. Lássuk, mit írnak!

Tagadószóként a sem-et és a se-t egyaránt használjuk, tiltószóként azonban csak a se szerepelhet. [...]

Régebbi nyelvművelő szakirodalomban olvashatni olyan véleményt is, hogy a sem és a se ugyanolyan viszonyban van egymással, mint a nem és a ne, tehát tagadó kijelentésben csakis a sem, tiltásban (tagadó felszólításban) pedig a se a szabályos forma. [...] Ennek a megállapításnak az első fele azonban semmiképpen sem állja meg a helyét; a magyar nyelv múltja és jelene ugyanis egyaránt arról tanúskodik, hogy a tagadó kijelentésben helyes a sem is, meg a se is, tehát például az egy szót sem szólt állítmányi szerkezet – főleg a nem különösebben választékos stílusban – bízvást formálható így is: egy szót se szólt. Sőt páros tagadáskor egy-két állandósult kifejezésben sokkal szokásosabb, hagyományosabb a se, mint a sem: se pénz, se posztó; se híre, se hamva; se lát, se hall.

Nyelvművelő kézikönyv. Súlyos szavak

Az, hogy a se és a sem úgy használandó, mint a ne és a nem, előkerül a nyelvművelő babonákról szóló szócikkben is.

Látható tehát, hogy még a nyelvművelők sem hibáztatják a szerkezetet (igaz, korábban hibáztatták), sőt azt is belátják, hogy a nyelvtörténeti adatok szerint a korábban feltételezett szabály valójában sosem volt érvényes. Ráadásul azt is hozzáfűzik, hogy van, amikor a se a természetesebb: éppen olyan helyzetben, mint amilyenben olvasónk kifogásolja. Mi több, irodalmi szemelvényekkel is alátámasztják érvelésüket.

Nincsen apám, se anyám,
Se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.

(József Attila: Tiszta szívvel)

nem tudok meghalni se, élni se nélküled immár

(Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)

Sőt a Nyelvművelő kézikönyv említ egy olyan álszabályt is, mely szerint a se mássalhangzó előtt ugyan használható, de magánhangzó előtt nem. Erről azonban a kézikönyv azt írja, hogy „túlságosan erőltetett és szőrszálhasogató” (!), példának pedig a *sem íze, se bűze, ill. a *sem eleje, se hátulja kifejezéseket hozza.

Se... se... se...
(Forrás: 9gag.com)

A kézikönyv is úgy foglal állást, hogy a felszólító módú mondatokban csak a se használható. A feltételes mondatokról azt állítja, hogy „a ne helyébe ilyenkor mindig a se illik”. Példaként a Bár én se mentem volna bele a dologba; Akad-e olyan ember, aki ennek se örülne?; Pista se tudná? mondatokat hozza. Ez a megállapítás furcsának tűnik, legalábbis e sorok írója számára ezekben a mondatokban a sem teljesen elfogadhatónak tűnik, bár a nem valóban nem.

Károly egyébként annak a tévedésnek az áldozata, hogy a nyelvben valamilyen szigorú logika érvényesül, és ha a nem és a ne, illetve a sem és a se történetileg összekapcsolódnak, akkor ugyanolyan használati szabályok vonatkoznak rájuk. Csakhogy ez egyszerűen nem igaz, és nem is kell különösebben indokolni, hogy miért nem: a nyelv egyszerűen szeszélyes. A család és a cseléd is eredetileg ugyanaz a szó (a magyarba ’háznép’ jelentésben került), mégis mást jelentenek. Attól kezdve, hogy elkülönültek, a maguk útját járják, nincs ez másképp a ne(m) és a se(m) esetében sem.