Oroszország régóta érdeklődik a Baltikum iránt. Majdnem ezer éve. A kezdeményező az északi óorosz központ, Novgorod volt. A városban finnugor nyelvű lakosság is élt, de a novgorodi fegyveresek nem emiatt indultak további, részben finnugorok által lakott területek meghódítására. A Novgorodi Fejedelemség gazdasági erejét a kereskedelem biztosította. Ezért a városállam katonai akciói mögött is kereskedelmi érdekek húzódtak meg: egyrészt az útvonalak birtoklásának igénye, másrészt a kereskedelembe bevonható javak felderítése és megszerzése. Vagyis Novgorod a város alapításában részt vevő vikingek klasszikus felderítő-kalandozó-rabló taktikáját követte. Ezért kezdtek a baltikumi finnugor lakosságú területek meghódításába. A Kijevi Fejedelemségben íródott Régmúlt Idők Krónikája az 1030. évnél számol be az első ilyen hadjáratról:

A 6538. (1030.) évben. […] [I.] Jaroszlav ugyanebben az évben a csúdok ellen indult, és legyőzte őket, és megalapította Jurjev városát.

(Szemelvények a finnugor történelem korai forrásaiból: 179.)

A hírben szereplő csúdok az észtek elődei lehettek, Jurjev a mai Tartuval azonos. Az oroszok azonban messzebbre is elmerészkedtek: 1042-ben már a jamok ellen indítottak támadást. (A jam etnikumjelző név a finnek häme törzsének nevével azonosítható.)

A novgorodi évkönyvírók a kijevieknél tájékozottabbak voltak a baltikumi eseményekről, ezért több hírt jegyeztek föl az orosz terjeszkedésről. A Novgorodi I. évkönyv számos balti finn etnikai csoportot különböztet meg. Ismeri a karélokat, vótokat, izsórokat, ocseleket, tormákat, jerevákat. (Az utóbbi három népnév helynevekből ered: Ocsela, Torma és Järvamaa neve ismerhető fel bennük. Ocsela egy ÉK-lettországi tájegységet jelölt, mai neve Adzele, Torma egy észtországi település, Järvamaa pedig egyike Észtország 15 megyéjének.) Az ocselekről elképzelhető, hogy nem finnugor, hanem balti nyelvűek voltak, talán valamilyen lett nyelvjárást beszéltek. Az oroszoknak ez mindegy volt, ők mindenkit megtámadtak. A Novgorodi I. évkönyv említi a szintén a lettekhez sorolható szoszolokat is, akiknek nevét Sēlpils falu őrzi a mai Lettországban, Jēkabpils közelében.

A Baltikumért folyó harcban az oroszok mellett évszázadokon át mások is részt vettek: dánok, svédek, lengyelek és a német lovagrendek. (A lovagrendekről és a balti németek szerepéről korábban már írtunk: itt és itt.)

A Baltikumért folytatott harcok váltakozó sikerrel zajlottak. Olvashatunk orosz győzelmekről is:

A 6624. (1116.) évben. [I.] Msztyiszlav a novgorodiakkal a csúdok ellen ment és a 40 szent ünnepén [március 9-én a régi naptár szerint] bevette Medvefőt [Otepäät].

A 6641. (1133.) évben. […] Ugyanebben az évben, télen Vszevolod [Msztyiszlavics] a novgorodiakkal a csúdok ellen ment, és szent Nikeforosz napján, február 9-én bevette Jurjev városát.

(Szemelvények a finnugor történelem korai forrásaiból: 194–195.)

Az 1230-as években bekövetkezett tatár támadás, majd a tatár függőség meggyengítette az orosz fejedelemségeket, Novgorod pedig kezdte elveszíteni kereskedelmi pozícióit is. A tatár uralom kezdeti évei után Moszkva fokozatosan erősítette hatalmát a többi orosz fejedelemség fölött, és lassú, kitartó államszervező munka, majd több évtizedes háborúskodás után 1552-ben Rettegett Iván bevette Kazany városát, és ezzel legyőzte az egykori Arany Horda legszívósabb utódállamát, a Kazanyi Tatár Kánságot.

Az uralkodó a győzelem után szinte azonnal a Baltikum ellen indult. 1558-ban kirobbantotta a Livóniai háborút. A küzdelembe az összes környező állam beavatkozott. A különböző résztvevők hol egymás szövetségesei, hol egymás ellenségei voltak. A változó ellenfelek azonban változatlan kedvvel gyilkolászták egymást. Rettegett Iván már-már nyertesnek érezhette magát: 1575-ben végre Balti tengeri kijáratot szerzett országának. A lengyelek azonban úrrá lettek a királyuk, II. Zsigmond Ákos halála után kitört anarchián. Importáltak egy új királyt, aki kikergette az oroszokat a Baltikumból. Ő volt Báthori István.

A sok háborúskodást, az idegen földbirtokosok hatalmaskodásait az őslakok nagyon megszenvedték. Adam Olearius írásban és rajzban is megörökítette, hogyan verik földesuraik az észt parasztokat:

Mint már elmondottuk, rabszolganép ez, […] uraik […] a parasztot pedig megbüntetik és megvesszőzik.

Ez ugyanis a szokásos büntetés náluk; ilyenkor le kell vetniök ingüket, és derékig meztelenül a földre fekszenek, vagy egy cölöphöz kötik ki őket: akkor azután egy másik „nem német” megvesszőzi, mégpedig bűne arányában előírt számú vesszőcsapást mér rá.

(Adam Olearius viszontagságos útja az orosz földön át Perzsiába. Budapest, 1969: 54.)

Adam Olearius: Jobbágyélet Livóniában
(Forrás: Adam Olearius viszontagságos útja az orosz földön át Perzsiába. Budapest, 1969: 40.)

A svéd hatalom megpróbálta korlátozni a földesurak önkényeskedéseit, de kudarcot vallott, sőt 1671-ben a balti német földbirtokosság nyomására kimondta a jobbágyok röghöz kötését is.

Az észt parasztok helyzete a következő, hosszan tartó háború után sem változott. Rettegett Iván után a háborúskodásban szintén kedvét lelő, és hozzá hasonlóan nagy formátumú uralkodó, I. (Nagy) Péter a nagy északi háborúban (1700–1721) megszerezte Oroszországnak a Baltikum nagyobbik részét. A német származású földbirtokosok kiváltságait azonban megerősítette, és ez egyáltalán nem növelte az észtek oroszok iránt érzett szimpátiáját.

A cári hatalom a 19. században megpróbálta rendezni a parasztság helyzetét, és a jobbágyfelszabadítás után a század második felében egyre több észt paraszt vásárolt magának földeket. A meginduló iparosodás és a nyomában fellendülő kereskedelem azonban kitermelte és nemzeti öntudatra ébresztette az észt polgárságot. Az észt polgárok érdekeinek érvényre jutását az orosz állam és az állami bürokrácia legfelső köreibe is beépült balti német nemesség vállvetve, erőit egyesítve igyekezett megakadályozni. Nem csoda, hogy az első világháború után az észtek megragadva a lehetőséget, kinyilvánították óhajukat a nemzeti függetlenség megszerzésére. 1918. február 24-én egy új állam született Európában: Észtország. Májusban az európai nagyhatalmak is elismerték létezését. A cári rendszer utódállama, Szovjet-Oroszország azonban nem. Erre végül is súlyos harcok után, 1920. február 2-án került sor, ekkor köttetett meg a tartui béke, amelyben az orosz vezetés lemondott Észtországról. Ezt azonban nem gondolták komolyan, csak amolyan bolsevik ravaszságnak, mint a németekkel kötött Breszt-litovszki békét.

Az 1922-ben nevet változtató Oroszország valóban a gyökerekig lehatoló átalakuláson ment át. A Szovjetunió néven kikiáltott új állam azonban egy valamiben hűen követte a cári Oroszországot. Ez a valami a külpolitika: a határok biztosításának, és ha lehetséges, kiterjesztésének évszázadokra visszanyúló koncepciója. 1940-ben a Szovjetunió megszállta Észtországot, és a másik két balti állammal, Lettországgal és Litvániával együtt bekebelezte (lásd Molotov–Ribbentrop paktum), majd a német megszállás évei után 1944-ben immár hosszabb időre is birtokba vette.

Ez az állapot a Szovjetunió széteséséig tartott, mely folyamat beindításában az észteknek nem kis szerepük volt. Észtország függetlensége 2-3 évnyi átmeneti állapot után 1991. augusztus 20-án állt helyre. A szovjet vezetés ismét kénytelen volt elismerni Észtország függetlenségét, miként először 1920-ban, de úgy tűnik, ezúttal sem gondolta komolyan.

Balti élőlánc a függetlenségért, 1989. augusztus 23.
(Forrás: Wikimedia Commons, CC BY-SA 3.0)

A történeti előzmények eddig történt aprólékos bemutatása azt a célt szolgálta, hogy lássuk az elmúlt negyedszázad orosz törekvéseinek hátterét. Ha számolgatunk egy kicsit, a következőkre jutunk: az észt területek 1710-ben kerültek orosz fennhatóság alá. Azóta eltelt 306 év. Ebből a három évszázadból mindössze csupán félévszázadnyi az az időszak, amikor Észtország független volt. Az első periódus a tartui békétől 1940-ig, az ország német megszállásig tartott. A Szovjetunió romjain újra megerősödő orosz hatalmi gondolkodás az 1991-ben indult második függetlenségi periódust is szeretné minél előbb lezárni. Úgy tűnik, Oroszország kezdi elveszíteni a türelmét, és a fellazítás minden eszközét felhasználja Észtország destabilizálására. Az orosz állam törekvéseit belpolitikai célok is mozgatják: külső ellenségek keresésével kívánják a belső egységet erősíteni, és elterelni az emberek figyelmét a belső problémákról.

Az Oroszországban kidolgozott új szisztéma a reguláris hadseregek bevetése helyett nagyban épít az irreguláris erőkre, és azokat igyekszik a különlegesen kiképzett, kis létszámú reguláris csapatokkal, valamint haditechnikával támogatni. Így elkerülhetőnek vélik a nemzetközi következményekkel járó, nyílt fegyveres konfliktust. Ez a hibrid háború. Az új módszer fényesen bevált Ukrajnában, és a balti államok attól félnek, hogy Oroszország ellenük is így indít majd támadást. Az ilyen burkolt, ámde mégis nyílt agressziót eddig megelőzték a destabilizációs akciók. Úgy tűnik, most ezt az időszakot éljük.

Az észt függetlenség helyreállítása óta Oroszország folyamatosan kellemetlenkedik Észtországnak. Erre leginkább az észtországi orosz kisebbség helyzete szolgáltatott számára ürügyet. Amennyiben Észtország állampolgári jogokat adott volna a területére 1944 után betelepült oroszoknak, úgy az orosz állam belülről is átvehette volna az irányítást Észtország felett. Erre a megoldásra már volt példa az orosz történelemben: egy ideig Moszkvában döntötték el, hogy ki kerüljön a nagy ellenség, a Kazanyi Tatár Kánság trónjára.

Az észt–orosz határszerződés ratifikálását a tartui béke körüli huzavona miatt Moszkva 2005-től 2014-ig halogatta. Mindeközben kiváló alkalom nyílt a feszültség továbbfokozására. A szerződés ratifikálása máig nem történt meg.

2007-ben Tallinnban el kívánták bontani a szovjet hősi emlékművet, mivel hírek érkeztek arról, hogy a szobornál május 9-ére (a győzelem napjára) provokáció készülődik. Az észt parlament törvényt alkotott arról, hogy tilos az Észtországot megszálló államok és hadseregeik dicsőítése. Ezt az eseményt Oroszország az észtek elleni áskálódás fokozására használta fel. A szovjet „bronzkatona” eltávolítása ellen tüntetést szerveztek, amelyből aztán kinőtt egy városrendező akció: a tüntetők feldúlták Tallinn belvárosát. A rendbontók és a rendteremtők összecsapásának 300 sérültje volt, egy tüntető elhunyt (a hivatalos közlemény szerint nem a rendőri fellépés következtében).

Néhány nap múlva orosz hackerek túlterheléses támadást indítottak az észt államigazgatás, a bankok, a telefontársaságok és a médiavállalatok szerverei ellen. Később más kibertámadási módszereket is alkalmaztak. Észtország nagyon komolyan vette a támadást, és a NATO segítségét kérte. Ez az orosz akció sokkal nagyobb kárt okozott Észtországnak, mint néhány kisebb szankció életbeléptetése (pl. a két ország közti vasúti személyszállítás szüneteltetése stb.). Az esemény egyik következménye volt, hogy a NATO kibervédelmi központot létesített Tallinnban (NATO Cooperative Cyber Defence Centre of Excellence= CCDCOE ). A központ kezdeményezésére, több kutatóintézet és egyetem összefogásával Tallinn Manual néven kiadtak egy tanulmánykötetet, amely a nemzetközi jog szerepét elemzi a kiberháborús térben (teljes címe: Tallinn Manual on the International Law Applicable to Cyber Warfare). Egy évvel később az orosz–grúz háborúban az oroszok kibertámadást is indítottak. Szintén a kormányzati szerverek ellen, miként korábban Észtország esetében.

2009-ben a NASI (Mieink) nevű állam- és kormánybarát orosz ifjúsági szervezet egyik vezetője azt állította, hogy a kibertámadást ők szervezték. Lehet, hogy az ötlet az övék volt, habár ebben sem lehetünk biztosak, de hogy külső állami segítség nélkül a támadást nem tudták volna végrehajtani, az egészen bizonyos.

Az észtek elleni orosz piszkos háború napvilágra került következő eseményeként 2014 szeptemberében az oroszok elraboltak egy észt hírszerzőtisztet. Eston Kohvert észt területről hurcolták Oroszországba, de ezt az oroszok természetesen tagadták. Később 15 év kényszermunkára és 100 ezer rubel pénzbüntetésre ítélték. Az észt tiszt elrablásával az oroszok két célt akartak elérni. Egyrészt fokozták a két ország közötti feszültséget, másrészt szereztek valakit, akire kicserélhetik az észt börtönben lévő kémjüket. Ez utóbbi cél akkor vált világossá, amikor Eston Kohvert egy évvel elrablása után egy határfolyó felett átívelő hídon kicserélték arra az Alekszej Dresszenre, aki 2012 óta börtönben ült, mivel az észt titkosszolgálat tagjaként az oroszok javára kémkedett.

A további incidensek elkerülése és a határ fokozottabb védelme érdekében Észtország a legmagasabb technikai szintű berendezéseket telepíti az orosz határra.

Az észt tiszt foglyul ejtése után két hónappal Oroszország újabb durva lépést tett a baltikumi kis országok ellen. Szergej Markov elnöki tanácsadó kijelentette, hogy Észtország és Lettország az orosz anyanyelvű kisebbség elnyomása miatt halálra van ítélve: egy esetleges háborúban el fogják törölni őket a föld színéről.

Orosz Szu 27-es a levegőben. Egy ilyen gép repült túl közel a nemzetközi légtérben egy amerikai felderítő repülőgéphez
(Forrás: harcirepulo.hu)

Ez a rendkívül agresszív kijelentés azóta is mozgásban tartja a Baltikum körüli eseményeket. Jelen írásunk is azért született, hogy a történeti háttér rövid felvázolásával is érzékeltessük, mennyire valós a baltikumi orosz fenyegetés. A NATO-országok közös érdekeit belülről és kívülről is veszélyeztetik. Belülről leginkább Törökországban és Magyarországon, kívülről pedig az Iszlám Állam kósza terroristái mellett a baltikumi országokon lévő orosz nyomás a másik fő veszélyforrás. Az Iszlám Állam által követett harcmodor nem fenyegeti az egyes NATO-tagországok létezését, az esetleges orosz agresszió azonban igen.

Ez év elején már vészjósló elemzések láttak napvilágot arról, hogy egy orosz támadás esetén a NATO képtelen lesz megvédeni a baltikumi országokat. Az elemzés szerint az orosz csapatok szűk három nap alatt elérnék Tallinnt és Rigát. A NATO keleti tagországaiban ezért egymás után tartják a nemzetközi hadgyakorlatokat, júliusban pedig a varsói NATO-csúcsértekezleten a tagállamok vezetői egy többnemzetiségű baltikumi haderő felállításáról döntöttek. Mint ismeretes, a balti államok légterében már évek óta a többi NATO-tagország légi ereje járőrözik (már a magyarok is sorra kerültek). A különböző országokból érkező szárazföldi csapatok váltani fogják egymást, így a NATO nem szegi meg azt az Oroszországgal kötött egyezményt, hogy nem állomásoztat állandó haderőt az orosz határokon. 2017-ben egy századnyi magyar katona is érkezik a Baltikumba. Persze ez a közös haderő csak annyira elegendő, hogy egy bekövetkező támadás esetén további néhány órát biztosít a főerők útba indítására. Tehát ez a NATO-jelenlét inkább jelképes erejű.

A baltikumi országokat ért szóbeli fenyegetés óta mindennaposak a NATO hajóit és repülőgépeit ért orosz provokációk a Baltikumban, de a Fekete-tenger körzetében is.

Mindeközben figyelemre méltó, hogy Donald Trump republikánus amerikai elnökjelölt, akit az oroszok nagyon szeretnének majdan az elnöki székben tudni, és ezért állítólag titkon sokat is tesznek a kibertérben, kijelentette, hogy ha elnök lesz, a NATO nem fogja minden tagországát egyforma erővel védelmezni.

A balti államok jogosan tartanak Oroszországtól. Az orosz nyomás csökkenése akkor sem várható, ha a belső problémák enyhülnek és az ország gazdasági helyzete javul, mert Putyin elnök eltökélt szándéka az orosz nagyhatalmi pozíció visszaszerzése.