2011-ben jelent meg a wiesbadeni Harrassowitz kiadónál Róna-Tas András és Berta Árpád: West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian című kétkötetes műve (Berta Árpád sajnos még a könyv megjelenése előtt elhunyt).

A szerzők tudományuk alapművét alkották meg. A két kötet jó vastag, jó nehéz, úgyhogy lehet rá elméleteket építeni. Sajnos Magyarországon nehezen elérhető kiadvány. A Széchényi Könyvtárban és az Akadémiai Könyvtár Keleti Gyűjteményében ugyan megtekinthető, de feltehetőleg sok magyar őstörténet-kutató – nyelvész, történész, régész – szeretné otthon a saját könyvespolcán látni. Ezt a jogos óhajt némileg akadályozza a könyv ára: kiadói kedvezménnyel 148 euró, vagyis mai árfolyamon 47 000 forint. Megvenni csak az tudja, aki jobban teljesít. A többieknek írtuk ezt az ismertetést.

A nyugati ótörök (West Old Turkic) nyelvről szóló mű alcíme szerint a magyar nyelv török jövevényszavaival foglalkozik, de ahogy a szerzőktől, különösen Róna-Tas Andrástól megszoktuk, a nyelvi adatok történeti hátteréről is tájékoztatást kapunk. A könyv először a magyar nyelvet ért török hatás kutatásának történetét foglalja össze, és röviden bemutatja a török nyelvek lexikológiájának fejlődését is.

A magyar nyelv régi török kapcsolatainak kutatásában kulcskérdés, hogy melyik török nyelvű néppel lehettek szomszédosak finnugor anyanyelvű őseink. Ennek megállapításában segíthet a magyar nyelv török jövevényszavainak elemzése, valamint a történeti források áttekintése. Amint az már a 19. század második felében világossá vált, a magyar nyelv egy csuvasos típusú, másként bulgár-török nyelvvel állhatott kapcsolatban. De melyikkel? Több ötlet is fölmerült már. Róna-Tas András és Berta Árpád azonban csavart egyet a megközelítésen: nem egy már ismert – létező vagy egykor létezett – nyelvvel akarták a magyart összetársítani, hanem éppen a magyar nyelv török jövevényszavaiból próbáltak következtetni a szavakat átadó török nyelv jellemző vonásaira (leginkább a mássalhangzó- és magánhangzórendszerére). Előtte azonban még más fejezeteket olvashatunk.

A kutatás egymást követő lépéseinek vázlatos ismertetése, vagyis az első fejezet után történeti áttekintés következik. Ebben olvashatunk a török, iráni, gót és szláv népek kelet-európai megjelenéséről, tündökléséről és bukásáról, avagy máig tartó életéről. Az áttekintés a hunoktól indul és a honfoglalás utáni magyar–török kapcsolatokkal zárul. Ez a fejezet alig több mint 20 oldal, tehát történészek és régészek ne várjanak tőle nagy csodát. Nyelvészek számára íródott, gyors vágtában száguld át a koraközépkor steppei és Kárpát-medencei történetén. A korszak eseményei részletesebben olvashatók Czeglédy Károly és Vásáry István műveiben. (IV-IX. századi népmozgalmak a steppén. Bp. 1954., A régi Belső-Ázsia története. Bp. 2003.)

A történelmi körülmények összefoglalását a szótár követi. Egy rövid fejezet bemutatja a felépítését, aztán már benne is vagyunk a sűrűjében. Aki nem szokta az etimológiai szótárak olvasását, az zavartan kóvályog a sok rejtélyes jelentésű rövidítés között. Egyes rutintalan olvasók talán még értelmes mondatokat is várnának a szövegben, de ez nem az a műfaj. A rövidítések feloldását természetesen megtaláljuk a könyv végén – 22 oldalon.

A magyar betűrendet követő szótár 419 szócikket tartalmaz. Találunk benne még néhány kiegészítő szócikket is, melyek például egy-egy szó különböző korban átvett változatait tartalmazzák (pl. bicska és bicsak), de kiegészítő szócikket kapott a kalauz és a kalóz is, melyek ugyanarra tőre mennek vissza, de más-más török nyelvből vettük át őket, más-más jelentéssel.

Természetesen most nem vesszük sorra a szótár szavait. A magyar nyelv régi török szavainak kultúrtörténeti jelentőségével mindannyian tisztában vagyunk: az ősmagyarság gazdasági ismeretei, társadalmi szervezettsége sokat fejlődött a török kapcsolat hatására. Az állattartás és a földművelés szavai között sok török eredetű van. Néhány példa az állattartás köréből:

béklyó, gyeplő, karám, vályú kérődzik, bika, borjú, tinó, ártány, disznó, kecske, ünő, ürü, tyúk

A növénytermesztés szavaiból:

eke, arat, boglya, búza, gyom, gyepű, őröl, borsó, gyümölcs, alma, körte, bor, seprő, szőlő

Ezekből világosan kirajzolódik, hogy a magyar–török érintkezés területe nem a kizárólag nomád állattartásra alkalmas száraz sztyepp volt, hanem inkább a sztyepp és az erdő határán lévő csapadékosabb terület, ahol nemcsak gabonatermelésre nyílt lehetőség, de voltak gyümölcsös kertek és szőlőültetvények is.

A Róna-Tas András és Berta Árpád által összeállított szótár egyik jelentősége abban áll, hogy a szerzők minden eddiginél több török eredetű magyar szót találtak. Ligeti Lajos összefoglalása az 1980-as években mintegy 280 régi török jövevényszót tartalmazott (A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Bp. 1986.). Ez az új szótár 384 nyugati ótörök eredetű magyar szót sorol fel és elemez. Közülük 56 minősül bizonytalan etimológiának, 38 szó eredete pedig további bizonyítást igényel. A maradék 290 szó alig több annál a 280-nál, amit Ligeti Lajos török eredetűnek nevezett, de nem szabad elfelejteni, hogy az ő listáján is voltak bizonytalan, illetve nem kellően bizonyított megfeleltetések.

A szótár után olvashatjuk a mű nyelvészeti részeit. Az ötödik fejezet a magyar nyelv történeti fonológiáját tárgyalja. Ennek keretében rekonstruálja az ugor kori mássalhangzó- és magánhangzórendszert, megkülönböztetve az ugor kortól az ómagyar korig ívelő időszak erős és gyenge hangváltozási tendenciáit.

A különböző hangváltozási tendenciák között relatív kronológiát lehet felállítani: megállapítható, hogy melyik történt előbb, melyik később. A magyar nyelv önállóvá válása után a legfontosabb hangfejlődési tendencia a spirantizáció (pl. [p] > [f ] szó elején, [t] > [z] szó belsejében, illetve [k] > [ch] hátul képzett – „mély” – magánhangzók előtt) és a denazalizáció (ez esetben az n, m, ny eltűnése mássalhangzók előtt) volt.

Az ugor fonémaállomány rekonstruálásához természetesen rengeteg finnugor adatra volt szükség. A nyugati ótörök–magyar kapcsolatokat bemutató kötet ezért tartalmazza a finnugor eredetű magyar szavak szótárát is. Sőt, több szótárat is tartalmaz. A biztos következtetések érdekében a szerzők csak 465 szóval dolgoztak: nem használták föl a bizonytalan etimológiájú szavakat, azokat a magyar szavakat, amelyeknek nincs obi-ugor megfelelésük, és végül azokat sem, amelyeknek vagy csak szamojéd, vagy pedig csak lapp (számi) megfelelésük van. Ezen szavak esetében nem látták bizonyítottnak a finnugor alapnyelvi eredetet. Az 1294–1316. oldalak közti szószedet csak olyan finnugor eredetű magyar szavakat tartalmaz, amelyek a szerzők szerint biztosan visszavezethetők a finnugor alapnyelvre (344 db), illetve az ugor alapnyelvre (121 darab).

A finnugor fejezet után következik a nyugati ótörök nyelv tárgyalása. A szerzők a keleti ótörök, a volgai bulgár és a csuvas nyelv, valamint a magyar nyelv régi török jövevényszavai alapján rekonstruálják a nyugati ótörök nyelv hangrendszerét. Nyugati ótöröknek azon török nyelvek együttesét nevezik, amelyeket az Urál hegységtől és folyótól nyugatra beszéltek az i. sz. 5. századtól. Az ótörök periódus a tatárjárásig tartott. A nyugati ótörök nyelvek közül az ogur vagy másként bulgár-török csoport volt a legfontosabb, de a 9. századtól a besenyők, kunok és oguzok nem ogur típusú török nyelveket beszéltek ezen a területen.

A későbbi fejezetekből kiderül, hogy a szerzők szerint az ősmagyarok több török nyelvű néppel is kapcsolatban álltak. Ezt nemcsak a történeti források, hanem a nyelvi adatok (török jövevényszavaink) alapján is állítják. Ennek fényében nem teljesen érthető, hogy a több török nyelvből átvett magyar szavakból miért csak egyetlen török nyelv (a feltételezett nyugati ótörök) hangrendszerét rekonstruálják.

A nyugati ótörök hangrendszer rekonstrukciója után következik egy rendkívül elgondolkodtató fejezet (6.5 Derivational morphology). A könyv itt sorolja fel és osztályozza azokat az átvételeket, amelyek képzőt tartalmazó török szavakból indultak ki. Minden változat előfordul: denominális (ahol a kiinduló alak névszó) névszó- és igeképzők, valamint deverbális (ahol a kiinduló alak ige) névszó- és igeképzők egyaránt találhatók az átvett török szavakban. Az itt összegyűjtött adatok nevezhetők a könyv másik nagy jelentőségű eredményének. Nem azért, mintha korábban nem tudtuk volna, hogy képzők is találhatók az átvett szavakban. Ez az adatbázis attól jelentős, hogy élővé, elképzelhetővé teszi azt a közeget, amelyben zajlott a nyelvi érintkezés: a hétköznapi, megszokott kétnyelvűséget. Az ilyen típusú átvételek nem valami ritka érintkezés – kereskedelmi tevékenység, véletlen találkozás stb. – eredményei, amikor egyetlen idegennel próbáljuk megértetni magunkat a saját anyanyelvünkön kommunikálva. Ezeket az átvételeket ilyen mennyiségben csak a hétköznapi, kétnyelvű kommunikáció hozhatta magával. A beszélők az átadó török és az átvevő magyar nyelvet körülbelül ugyanazon a szinten beszélték, és mondanivalójuk pontosabb kifejezése érdekében keverték a két nyelvet.

Néhány török átvételben ugyanolyan deverbális igeképző (-(X)n-, -(X)l-, -(X)t-) található, amely azonos alakú (de nem ugyanolyan funkciójú) a magyar nyelvben is használt képzőkkel. Erről a jelenségről már korábban is írt Róna-Tas András, elemezve, hogy milyen nyelvi fejleményekkel jár az idegen és magyar képzők egybeesése. Ezt a jelenséget esetleg összekapcsolhatjuk az úgynevezett fantomtövek kérdésével. A nyest lapjain már többször fölmerült ez a kérdés, legutóbb a köpcös szóval kapcsolatban. A fantomtövek között találhatók hangutánzó-hangulatfestő eredetűek, de elképzelhető az a nyelvi folyamat is, hogy egy átvett idegen szó végére a magyar nyelvérzék odaérezte valamelyik magyar képzőt, s ennek alapján a szóból elvont egy olyan nem létező tövet, amelyet tovább tudott képezni. A tővégi magánhangzó lekopása az ómagyar korban szintén téves tőelvonással magyarázható.

Amennyiben a magyar őstörténetet művelő régészek, történészek átrágják magukat a nyelvészeti fejezeteken, elnyerhetik jutalmukat, mert most következik a hetedik fejezet, a számukra legizgalmasabb rész. Címe: Ki, hol és mikor beszélte a nyugati ótörök nyelvet? (Who spoke where and when West Old Turkic?)

A hetedik fejezetben először a lehetséges helyszínt járjuk körül. Vagyis a Don és a Kubán (Kubany) folyók vidékét. Róna-Tas András szerint ez a terület volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. A baskíriai magyar őshaza csak mese, oda csupán azért költöztek egyes ősmagyarok, hogy később találkozhassanak az arra kóborló Julianusszal. A Don–kubáni őshaza elméletére itt csak utal Róna-Tas András, mivel ezt a koncepcióját korábbi műveiben már részletesebben kifejtette.

A helyszín után következik az időrend vizsgálata. A nyelvi adatokból adódó relatív kronológia szerint a nyugati ótörök nyelvi hatáson belül három fázis különíthető el. A lótartás szavai közül például a béklyó és a gyeplő az első fázishoz tartozik.

A nyugati ótörök nyelv lehetséges beszélőinek körét vizsgálva szóba jöhetnek az avarok is, de ők nyelvüket már valami helyi szláv dialektusra cserélve érték meg Árpád vezér és népe bevonulását. Tehát tőlük nem eredhetnek a magyar nyelv nyugati ótörök szavai. A bulgárok különböző csoportjai huzamos nyelvi érintkezésben lehettek a magyarsággal. Kuvrat halála, vagyis Magna Bulgaria felbomlása után Kuvrat egyik fia, Bat Baján a magyarok közelében vagy a magyarokkal együtt élhetett. A bulgár mellett átadó nyelv lehetett a kazár is. A könyv szerzői ahhoz a véleményhez csatlakoznak, hogy a kazár nyelv bulgár típusú lehetett, miként a magyar nyelv török jövevényszavaiból rekonstruált nyugati ótörök is. A magyarok előbb a bulgárokkal voltak kapcsolatban, majd később a kazárokkal is, végül a nyugati ótörök nyelvi hatás harmadik fázisában más török nyelvű népekkel is. A könyv utal arra a nézetre (Noonan alapján), hogy a kazár birodalomban majdnem 30 etnikai csoport élt együtt.

A magyar nyelv nyugati ótörök eredetű szavainak 64%-a megtalálható a csuvas nyelvben is. Ebből a szerzők nem vonnak le történeti következtetéseket. Sajnos nem is lehet, mivel nincs más adatunk, amivel ezt a 64%-ot összehasonlíthatnánk. A bulgár és a kazár nyelvnek már csak apró morzsái tanulmányozhatók. A többit fölfalta az idő.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A második kötet végén különböző mutatók és szószedetek vannak, ezek egy részére már utaltunk (a mutatók és szótárak összeállításában többen is segítették a szerzőket, a könyv szerkesztésében részt vett Károly László is). Megemlítendő még, hogy a 8.9-ik fejezetben kapunk egy iráni szójegyzéket is, amely a magyar nyelv alán és egyéb középiráni jövevényszavait tartalmazza. Itt szerepel az ezüst is, amelyről nemrég írtunk. A könyv szerint az ezüst egyértelműen alán eredetű a magyarban, másként nem magyarázható a szó végén található -t hang.

A nyugati ótörök–magyar nyelvi kapcsolatokkal foglalkozó hatalmas mű előrelendítheti a magyar őstörténet kutatását. Róna-Tas András véleménye tudományos vitára érdemes. Két hét múlva a Don-Kubán vidékére indulunk őshazát keresni.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése