Észtország az észt–grúz koprodukcióban készült Mandarinok (Mandariinid) című filmmel szállt ringbe 2015-ben a legjobb külföldi film Oscar-díjáért. A megmérettetés eredményére ugyan február 22-éig várni kell, a film azonban már eddig is számos díjat besöpört. Ez valószínűleg Zaza Urusadze grúz forgatókönyvíró és rendező egyszerű, de nagyon erős történetének köszönhető. Emellett a film témája is különösen aktuális. A Mandarinok ugyanis az 1992-ben kitört grúz–abház háborút mutatja be a kisember szemszögéből. Két abháziai észt öregemberről szól, akik a grúz-abház konfliktus kellős közepén találják magukat. A falujukból, sőt a környékükről mindenki elmenekül, de nekik maradniuk kell a leszüretelendő mandarin miatt. De vajon tényleg csak a mandarin miatt?

Ezért megy a harc?
(Forrás: Wikimedia Commons / Leonardo Aguiar / CC-BY 2.0)

A citrusháború

Már a film kezdetén azt láthatjuk, hogy az egykori abháziai észt faluból mindenki a közben függetlenné vált Észtországba költözött, csak két öregember maradt, Margus, a mandarintermelő és a Ivo, aki a mandarinosládákat készíti. A költözés már nekik is nagyon esedékes lenne, mert a fegyveres konfliktus, majd a háború egyre közelebb húzódik az ő vidékükhöz. Margus azonban nem akarja hagyni, hogy a különösen jóra sikerült mandarintermés a fán rohadjon meg. Állítja, hogy ez a háború valójában citrusháború, mert mindenki az ő mandarinjára pályázik.

Ezért megfeszített tempóban szüretel, míg Ivo ugyanilyen elhivatottsággal ládákat gyárt. Életük akkor változik meg, amikor az Ivo háza előtti lövöldözés két súlyos sebesültet hagy hátra, egy grúzt és egy csecsen zsoldost, aki az abházok oldalán harcol. A két ellenséges katonának kényszerűségből alkalmazkodniuk kell egymáshoz, és az összezártság érdekes reakciókat vált ki mindkettejükből.

A film története a Kiskakukk című filmére emlékeztet, ugyanúgy a hétköznapi emberek szemszögéből látjuk a háború eseményeit, ugyanúgy ellenségeket sodor a sors egy fedél alá. A Mandarinok nyelvileg sajnos nem olyan érdekes és összetett, mint a Kiskakukk volt, mivel a szereplők tudnak egymással kommunikálni, az orosz a közös nyelvük, és így az észten és az oroszon kívül csak nagyon röviden hallunk egy kis csecsen beszédet a filmben. 

A kezdő képkockákon annyit megtudunk, hogy az első észt falvak a 19. században jöttek létre a mai Abházia területén. A néző kíváncsiságát ez a félmondat azonban nem feltétlenül elégíti ki. Felmerül a kérdés, hogyan keveredtek az észtek Abháziába? A krími észtek után ismerjünk meg tehát egy újabb kivándorló észt népcsoportot, amely utólag nézve szintén „szerencsés kézzel” választott magának otthont egy konfliktuszónában.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Észtek Abháziában

Abháziát az oroszok 1864-ben annektálták. Az Orosz Birodalomhoz való csatolást nem mindenki fogadta kitörő örömmel, felkelések sora indult meg, és 1864–1878 között több tízezer abház muzulmán menekült el Törökországba. Helyükre grúzok, mingrélek, örmények és észtek is költöztek. Öt észt falu volt ezen a területen, egykori észt nevükön Sulevi, Salme, Linda (Ülem-Linda), Alam-Linda és Estonia (oroszul Esztonka). Salme (abházul P^hszou) és Sulevi (abházul Szulevo) falu együttes lakossága ma 2000 fő körül van, az ott élők közül 116-nak vannak észt ősei. Vannak köztük fiatalok is, ők azonban már nem beszélnek észtül. A falvak lakosságának kilencven százalékát örmények teszik ki, akik a 19. század óta folyamatosan költöztek erre a vidékre. A nyelvvesztést gyorsította az is, hogy rengeteg a vegyes házasság. A falvak demográfiai viszonyaiban a legnagyobb változást a második világháború utáni évek hozták, amikor is mingrélek és szvánok, valamint újabb örmények kezdtek letelepedni a faluban, mert munkát kaptak a helyi Sõprus (’Barátság’) kolhozban.

Az abháziai észtek beszédében és hagyományaiban is nyomot hagyott, hogy már több mint száz éve együtt élnek más népekkel. A keresztneveket rövidített, becézett formában használják, ahogy az oroszok is, így az Antonból például Anti lesz. Ez Észtországban nem szokás. Hasonló vegyes helyzetet látunk a halottkultuszban is. A temetők általános képe ugyan észtes, bár a sírkertekben gyakori nyírfa ezen a vidéken nemigen él meg. Az abháziai észtek orosz módit követve ételt-italt is visznek a sírhoz, így emlékeznek meg a halottakról. Az elhunyt halála után 40 nappal újra halotti tort tartanak, szintén az orosz megemlékezési szokásokat átvéve.

Tipikus észt temető
(Forrás: Wikimedia Commons / Amadvr / CC BY-SA 3.0)

Az abháziai észtek nyelvhasználatban vannak más, az anyaországi szerkezetektől eltérő megoldások is, amelyek azonban nem vezethetők vissza közvetlenül a kontaktushelyzetre. Ilyen például a hangsúlyviszonyok változása, pl. az armen ’örmény’ szóban (a sztenderd észtben armeen formában él ez a népnév, a hangsúly a második szótagon van). A sztenderd észt jobban követi az eredeti kiejtést, míg az abháziai észtben az első szótagra kerül a hangsúly.

Az abháziai észtek nagy része orosz állampolgár (2002 óta), mert az abház útlevéllel nem mennének sokra, lévén alacsony az olyan országok száma, amelyek hivatalosan is elismernék a független Abháziát. Köztük van egy aprócska csendes-óceániai sziget, Nauru, amely nem az abház ügyek iránti elhivatottságában volt ennyire buzgó, egyszerűen pénzt kaptak azért, hogy ismerjék el az országot. Emellett van öt észt állampolgár is az itteni észt származású lakosok közt.

A film jól mutatja, hogy az észtek pártatlanok voltak az 1992-es konfliktus idején. Néhány észt fiút mégis elvittek magukkal a harcba az abház csapatok, valamint sokan el kellett rejteniük autójukat, nehogy valamelyik harcoló fél lefoglalja azt. Az egyik család rengeteg kukoricacső alá dugta el a családi autót, hogy a rekvirálást megakadályozza.

Akár egy autó is lehet alatta
(Forrás: Wikimedia Commons / Marco Schmidt / CC BY-SA 2.5)

A háború előtt 600 észt élt Abháziában. 1993 az észt állam repülőket küldött Szuhumiba, hogy az ott élő észteket „hazahozza”. Volt olyan falu is, pl. Estonia, ahonnan egy családon kívül minden észt eljött. Sokan nem tudták az észtországi életet megszokni, ezért visszaköltöztek. A fiatalok viszont szívesen maradnak Észtországban, volt olyan eset, hogy egy család elküldte a gyerekét az óhazába, hogy állatorvosnak tanuljon, majd visszatérjen a faluba, de az inkább Észtországban maradt és pszichológusnak tanult. Az utazás drágulására is panaszkodnak az abháziai észtek. Korábban elég volt egy kakast eladni, hogy meglegyen az útiköltség, ma már viszont két tehenet kell vásárra vinni egy repülőjegyért. Korábban az is szokás volt, hogy nőnapra Észtországba repültek rengeteg doboz nárcisszal, amit náluk kaszálni lehet márciusban, és az eladott virágok árából otthon akár egy autót is tudtak venni.

Vajon ezt is nárciszból vették?
(Forrás: Wikimedia Commons /joost j. bakker / CC BY 2.0)

Sajnos a háború és annak következményei a visszatelepülő észtek életét is megnehezítették, megszűnt a korábban virágzó kulturális élet, nincs már fúvószenekaruk, a heti háromszori fakultatív észt nyelvoktatás pedig alig néhány embert érdekel, míg korábban több tucat jelentkező is volt a kurzusokra.