-
Sándorné Szatmári: @nasspolya: (Hátha ennyi idő után még elolvasod..) -29-ben ezt írtad: ".... mi a pontos kü...2024. 11. 23, 12:47 A nyitás tárgya
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kétségtelen, hogy majd ha tudunk valamit a jelenleg ismertnél korábbi ...2024. 11. 22, 14:33 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @szigetva: 14 "..az állítólagos "ősnyelvről" azért könnyű bármit (és annak az ellenkezőjét...2024. 11. 22, 14:17 Szótekerészeti agybukfenc
-
szigetva: @Sándorné Szatmári: Kérlek, fejezd be a hülyeséget. Egyszer-kétszer talán vicces, de most ...2024. 11. 13, 12:05 Szótekerészeti agybukfenc
-
Sándorné Szatmári: @Sándorné Szatmári: 12 kiegészítés: -A mai angolban a "kulcs" szó időben csak oda helyezhe...2024. 11. 13, 11:33 Szótekerészeti agybukfenc
Kálmán László nyelvész, a nyest szerkesztőségének alapembere, a hazai nyelvtudomány és nyelvi ismeretterjesztés legendás alakjának rovata volt ez.
- Elhunyt Kálmán László, a Nyelvész, aki megmondja
- Így műveld a nyelvedet
- Utoljára a bicigliről
- Start nyelvstratégia!
- Változás és „igénytelenség”
Kálmán László korábbi cikkeit itt találja.
Ha legutóbb kimaradt, most itt az új lehetőség!
Ha ma csak egyetlen nyelvészeti kísérletben vesz részt, mindenképp ez legyen az!
Finnugor nyelvrokonság: hazugság
A határozott névelő, ami azt jelenti, hogy ‘te’
Az oroszok már a fejünkön vannak!
Az eurázsiai füves puszták nyugati végpontjaként működő Kárpát-medence folyamatosan fogadta a kelet felől beözönlő, egymást kergető népeket. A magyar királyság megalakulása után alig több mint száz évvel a kunok kopogtattak a határon. Kik voltak és honnan tévedtek ide?
Természetesen a kunok eredetéről is évszázados viták folynak. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy egyszer valamiféle kunok elindultak, messze keletről. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy tényleg kunok voltak-e, avagy, ha kunok voltak és kunokként indultak, mire ideértek, kunok maradtak-e még, vagy valami másféle, a hosszú úton innen-onnan összeverődött népesség bitorolta a kunok nevét. Alant némileg kifejtve:
Marwazī és Edesszai Máté a kunokról
Malikšāh, szeldzsuk uralkodó házi orvosa, Aš-Šaraf al-Zamān Ṭāhir al-Marwazī 1120 körül írta zoológiai témájú könyvét. A mű földrajzi bevezetőjéből idézünk:
Közülük [ti. a törökök közül] valók a kunok; ezek a kitajok országából jöttek, mivel féltek a kitaj kántól. Nesztoriánus keresztények voltak, s azért vándoroltak el erről a területről, mert a legelők szűkében voltak […]. Közülük való volt Ekindzsi ibn Kocskar, hvárezmi sah. A kunokat a kájok űzték, akik többen voltak és erősebbek, ezért kiűzték őket ezekről a legelőkről. Ekkor azok a sárik területére mentek tovább, a sárik a türkmenekhez vonultak, akik viszont az oguzok országának keleti részére húzódtak. Az oguz törökök ekkor a besenyők területére mentek, az Örmény-tenger [azaz a Fekete-tenger] mellé. (Vásáry István 2003:156.)
Az oldal az ajánló után folytatódik...
A másik forrás az örmény Edesszai Máté (Matevos Urhayetsi) krónikája. Ez a mű is az 1100-as évek első felében keletkezett. Az 1050/1051. évnél ezt olvashatjuk:
…a kígyók népe a fakók [χartesk] területére vonult, szétzúzta és elkergette őket, mire a fakók az úzokra és a besenyőkre zúdultak és mindezek a népek egyesülve őrjöngő dühvel a rómaiakra törtek. (Pálóczi Horváth András 1993:21.)
Valakik elindultak
A többségi vélemény szerint a Marwazīnál szereplő kun nép azonos a kuman/koman néppel. A kun és a kuman/koman szó jelentése: ’fakó, halványsárgás’, ugyanezt jelenti az orosz polovec és az örmény χartes népnév is. Mások szerint a török kun és kuman/koman szó nem vethető össze (és mellesleg csak véletlenül esik egybe a magyar kun népnévvel), a kuman/koman nép nem a kunoktól, hanem a sáriktól származik. Ez utóbbi népnév is a világos haj-, vagy bőrszínre utal. A sárik a sárga ujgurok.
(Forrás: Wikipédia)
A kitajok országából jövő török nyelvű kunok valahonnan a Huangho-folyó mellől indultak. Útközben fölszedték a sárga ujgurokat, és a 11. század elején érkeztek Délnyugat-Szibériába. Ott elkeveredtek a helyi török népességgel, a kipcsakokkal. Nem tudjuk, hogy ez a keveredés hogyan történt, a kunok, kipcsakok, sárga ujgurok hogyan boldogultak egymással. Meglehet, a keveredés olyan mértékű volt, hogy hamarosan azt sem tudták, ki kicsoda és honnan jött. A jövevényekkel fölerősödött kipcsakok megszerezték a füves övezet fölötti uralmat. A terület új nevet is kapott: Dast-i Kipcsak ’Kipcsak-sztyepp’. Nemsokára azonban felbukkant egy másik név is: Poloveckaja sztyep (Половецкая степь), és egy harmadik: Cumania. A forrásokból kitűnik, hogy a három név ugyanarra a területre vonatkozott, miként a kun és a kipcsak népnév is fölcserélhető. Rubruk, francia szerzetes ezt írta: „Itt szoktak volt a kipcsaknak mondott kunok legeltetni…” És még ezt: „hol utunk vezetett, a kipcsak kunok laktak” (Györffy György 1986:231, 236.)
Mások úgy vélik, hogy nem történt összeolvadás. A polovecek vagy kumanok/komanok közé nem olvadtak be sem a Hoangho-folyó mellől indult kunok, sem a sárga ujgurok (Senga Toru 1996:159., idézi Keller László 2001:140.).
Vásáry István szerint a sztyeppövezet három elnevezése nem feltétlenül terjedt ki az egész kun/kipcsak területre. A nyugati szerzők Cumania keleti határait nem ismerték, ez az elnevezés számukra a mai Havasalföld és Moldva területét jelölte, míg az orosz évkönyvekben szereplő Poloveckaja sztyep a Dnyeper és a Volga közti területre vonatkozott (Vásáry István 2001:189.)
(Forrás: Wikipédia)
Kunok a láthatáron
A Volgán túlról érkező kun/kipcsak törzsek magukba olvasztották a Don folyótól a Kárpátokig húzódó sztyeppvidéket előttük uraló nagy népek maradványait. Ezek a nomadizáló kis közösségek a korabeli viszonyok szerint kunokká váltak, megkapták a maguk beosztását a kun törzsszövetségbe. Hogy az ilyen bekebelezett csoportok nyelvi különállásukat milyen ütemben vesztették el, azt szinte reménytelen megállapítani.
Kunná váltak a besenyők és az úzok is. Hiába menekültek. Hosszú futásuk végén betörtek a magyar királyság területére. Salamon király és unokaöccsei, Géza és László herceg azonban 1068-ban visszakergették őket. A kerlési, másként cserhalmi ütközetben vereséget szenvedő ellenséget a magyar krónikák besenyőknek nevezték. A néphagyomány azonban kunoknak tartotta őket.
Ehhez a csatához fűződik László herceg nevezetes párviadala egy leányrabló „kun” vitézzel. A történet egy eurázsiai kozmogóniai mítoszból építkezik, a jó és a rossz örök küzdelmének motívumait tartalmazza. Krónikaillusztrációkban és templomi freskókon fönnmaradt a nevezetes párbaj ábrázolása. A képek alapján jól rekonstruálható a nomád lovasok akkori fegyverzete és öltözéke.
A kelet felől közeledő kun/kipcsak vihar az 1070-es években érte el a Kijevi Fejedelemséget. Nem sokkal később a kunok már betörtek a Bizánci Birodalom területére is. A bizánciak a szokott módon jártak el velük szemben: ha nem tudod legyőzni ellenségedet, köss vele szövetséget… Így aztán 1091-ben az egyesült bizánci‒kun hadak végleges vereséget mértek a besenyőkre. A győztes csata után a kalandozó kunok azonnal Magyarország ellen indultak. Krul fia Kapolcs és lovas harcosai Erdélyt és a Tisza mellékét fosztogatták. I. László király éppen a horvátok ellen volt, de gyorsan hazatért, és a Temesnél legyőzte a kunokat. Ez még egyszer sikerült neki, amikor az Akus vezér vezette kunok megpróbáltak visszavágni a vereségért. Ezzel a kun támadások első hullámát sikerült kivédeni, de a kunok továbbra is veszélyt jelentettek az országra.
A kunok nyugati kalandozásait akadályozták az állandó kun‒orosz csatározások. A nomádok csak akkor merészkedtek nyugat felé távolabbi tájakra, ha biztonságban tudták hátországukat. Az 1100-as évek elején a Kijevi Fejedelemség több, fontos győzelmet aratott a kunok felett.
Ugyanennek az évszázadnak a második felében a vlachok ‒ a mai románok elődei ‒ is megjelentek Havasalföld és Moldva területén. Békés beszivárgásukat elősegítette jó viszonyuk a bolgárokkal (tevékeny szerepük a második bolgár állam létrehozásában), és a bolgár‒kun szövetségesi viszony. A vlachok megjelenése nem veszélyeztette a kunok uralmát a délkeleti Kárpátok előterében.
Keleti nyitás Béla módra
A magyar királyság megpróbálta békés úton leszerelni a kunokat: az elővédként kiküldött domonkos szerzetesek megkezdték a kunok térítését. Nehezen indult a dolog, a keresztény mártírok száma egyre szaporodott.
A kunok érdeklődését a keresztény hit iránt egy elvesztett csata hozta meg. 1223-ban a nyugati felderítő úton lévő mongolok a Kalka folyó mellett az ősi nomád trükk segítségével ‒ támadunk, aztán úgy csinálunk, mintha elmenekülnénk ‒ legyőzték az egyesült orosz‒kun sereget. A kunok megtapasztalták a mongolok erejét, és úgy döntöttek, inkább keresztények lesznek, sőt, ha lehet, szívesen beköltöznének Magyarországra is. Nagy létszámú kun népesség menekült a magyar határ közelébe. 1227-ben a havasalföldi és moldvai kunok fejedelme, Borch (Bortz, Borcz) népével együtt megtért. Az esztergomi érsek a pápa megbízásából a kunok számára önálló püspökséget alapított (későbbi nevén Milkói püspökség). A püspökség területe Cumania néven hamarosan Magyarország alá tartozott. 1233-tól Béla herceg, II. András fia a „Magyarország királyának elsőszülött fia és Kunország királya” titulust használta. Béla udvarában ekkor szökkent szárba az a nagyszerű ötlet, hogy az ország határát messze kelet felé ki lehetne tolni, egészen az őshazában maradt magyarokig. Ily módon egyesíteni lehetne a két Magyarországot. Ez persze hagymázas fantáziálgatás volt csupán. Azon alapult, hogy a Kalka menti csata után a mongolok hirtelen hazaindultak. Ebből arra következtettek, hogy a mongolok ugyan tönkreverték az oroszokat, de azért mégis csak megijedtek. És valóban, jutott még pár év a nagy magyar ábrándra, de a keletre indult magyar szerzetesek közül Julianus már azzal a rémisztő hírrel tért haza, hogy ismét jönnek a mongolok.
(Forrás: Wikimedia Commons / Nikki68 / GNU-FDL 1.2)
Jönnek a kunok (és nyomukban a mongolok)!
1223-ban a Kalka folyónál kivívott győzelem után a mongolok Dzsingisz hívására gyorsan hazatértek, de az egész Cumania (Poloveckaja sztyep, Dast-i Kipcsak) meghódításáról természetesen nem mondtak le. 1229-ben ez még nem sikerült: egy csatát megnyertek, de egyet a kunok is. 1237-ben aztán már nem lehetett őket megállítani. Köten kun vezér (magyar helynevekben Kötöny) mongol üldözői elől menekülve népével együtt bebocsátást kért Magyarországra. Szegény kunok mindent megígértek, hogy befogadják őket. 1239-ben a kunokat maga a király, IV. Béla fogadta a határon. Rogerius így írt erről:
A király pedig csodálatos pompával, országának egészen a határáig elébe ment, és rendkívüli kitüntetésben és annyi megtiszteltetésben részesítette őt és embereit, hogy az ország lakosai emlékezetet meghaladó idők óta ilyet sem nem tettek, sem nem láttak. Végül – mivelhogy a nagy sokaság miatt azon a helyen nem tartózkodhattak kényelmesen, mert az a nép kemény és vad volt, és nem ismerte az alárendeltséget – nehogy megsértsék a magyarokat, vagy ők szenvedjenek sérelmet ezektől, kijelölte melléjük egyik főemberét, hogy vezesse be őket egészen az ország közepébe, és hogy mindnyájuknak – mint mondták, a cselédeken kívül mintegy negyvenezren voltak – költségeit megtérítse.
Minek jöttetek?
1239-ben IV. Bélán kívül már senki sem emlékezett első nagy királyunkra, Szent Istvánra és az ő Intelmeire („Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad…”). A magyar nép a kunokra ugyanúgy ellenségként tekintett, mint később a pirézekre. Nem tett jót a kunoknak a török megszállás sem. Településeik elnéptelenedtek. Hogy ezek után miért tartanak mégis Magyarországon kun világtalálkozókat? Mindezekről majd a következő részben.
Felhasznált irodalom:
Györffy György 1986: Julianus barát és napkelet fölfedezése. Bp.
Jankovics Marcell 1987: Csillagok között fényességes csillag. A Szent László-legenda és a csillagos ég. Bp.
Keller László 2001: Qïpčaq, kuman, kun. Megjegyzések a polovecek önelevezéséhez. In: A Kárpát-medence és a steppe. Bp. 138‒147.
Pálóczi Horváth András1989: Besenyők, kunok, jászok. Bp. (bibliográfia: 109‒111.)
Pálóczi Horváth András 1993: Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag
Selmeczi László 1992: Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen
Vásáry István 2001: Népnév és néptörténet (kun/kuman, kipcsak, kangli, tatár). In: A Kárpát-medence és a steppe. Bp. 186–195.
Vásáry István 2003: A régi Belső-Ázsia története. Bp.