Természetesen a kunok eredetéről is évszázados viták folynak. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy egyszer valamiféle kunok elindultak, messze keletről. Csak éppen azt nem tudjuk, hogy tényleg kunok voltak-e, avagy, ha kunok voltak és kunokként indultak, mire ideértek, kunok maradtak-e még, vagy valami másféle, a hosszú úton innen-onnan összeverődött népesség bitorolta a kunok nevét. Alant némileg kifejtve:

Marwazī és Edesszai Máté a kunokról

Malikšāh, szeldzsuk uralkodó házi orvosa, Aš-Šaraf al-Zamān Ṭāhir al-Marwazī 1120 körül írta zoológiai témájú könyvét. A mű földrajzi bevezetőjéből idézünk:

Közülük [ti. a törökök közül] valók a kunok; ezek a kitajok országából jöttek, mivel féltek a kitaj kántól. Nesztoriánus keresztények voltak, s azért vándoroltak el erről a területről, mert a legelők szűkében voltak […]. Közülük való volt Ekindzsi ibn Kocskar, hvárezmi sah. A kunokat a kájok űzték, akik többen voltak és erősebbek, ezért kiűzték őket ezekről a legelőkről. Ekkor azok a sárik területére mentek tovább, a sárik a türkmenekhez vonultak, akik viszont az oguzok országának keleti részére húzódtak. Az oguz törökök ekkor a besenyők területére mentek, az Örmény-tenger [azaz a Fekete-tenger] mellé. (Vásáry István 2003:156.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A másik forrás az örmény Edesszai Máté (Matevos Urhayetsi) krónikája. Ez a mű is az 1100-as évek első felében keletkezett. Az 1050/1051. évnél ezt olvashatjuk:

…a kígyók népe a fakók [χartesk] területére vonult, szétzúzta és elkergette őket, mire a fakók az úzokra és a besenyőkre zúdultak és mindezek a népek egyesülve őrjöngő dühvel a rómaiakra törtek. (Pálóczi Horváth András 1993:21.)

Valakik elindultak

A többségi vélemény szerint a Marwazīnál szereplő kun nép azonos a kuman/koman néppel. A kun és a kuman/koman szó jelentése: ’fakó, halványsárgás’, ugyanezt jelenti az orosz polovec és az örmény χartes népnév is. Mások szerint a török kun és kuman/koman szó nem vethető össze (és mellesleg csak véletlenül esik egybe a magyar kun népnévvel), a kuman/koman nép nem a kunoktól, hanem a sáriktól származik. Ez utóbbi népnév is a világos haj-, vagy bőrszínre utal. A sárik a sárga ujgurok.

Kamennaja baba - kun/kipcsak sírszobor a sztyeppén
(Forrás: Wikipédia)

A kitajok országából jövő török nyelvű kunok valahonnan a Huangho-folyó mellől indultak. Útközben fölszedték a sárga ujgurokat, és a 11. század elején érkeztek Délnyugat-Szibériába. Ott elkeveredtek a helyi török népességgel, a kipcsakokkal. Nem tudjuk, hogy ez a keveredés hogyan történt, a kunok, kipcsakok, sárga ujgurok hogyan boldogultak egymással. Meglehet, a keveredés olyan mértékű volt, hogy hamarosan azt sem tudták, ki kicsoda és honnan jött. A jövevényekkel fölerősödött kipcsakok megszerezték a füves övezet fölötti uralmat. A terület új nevet is kapott: Dast-i Kipcsak ’Kipcsak-sztyepp’. Nemsokára azonban felbukkant egy másik név is: Poloveckaja sztyep (Половецкая степь), és egy harmadik: Cumania. A forrásokból kitűnik, hogy a három név ugyanarra a területre vonatkozott, miként a kun és a kipcsak népnév is fölcserélhető. Rubruk, francia szerzetes ezt írta: „Itt szoktak volt a kipcsaknak mondott kunok legeltetni…” És még ezt: „hol utunk vezetett, a kipcsak kunok laktak” (Györffy György 1986:231, 236.)

Mások úgy vélik, hogy nem történt összeolvadás. A polovecek vagy kumanok/komanok közé nem olvadtak be sem a Hoangho-folyó mellől indult kunok, sem a sárga ujgurok (Senga Toru 1996:159., idézi Keller László 2001:140.).

Vásáry István szerint a sztyeppövezet három elnevezése nem feltétlenül terjedt ki az egész kun/kipcsak területre. A nyugati szerzők Cumania keleti határait nem ismerték, ez az elnevezés számukra a mai Havasalföld és Moldva területét jelölte, míg az orosz évkönyvekben szereplő Poloveckaja sztyep a Dnyeper és a Volga közti területre vonatkozott (Vásáry István 2001:189.)

A kunok földje, Cumania
(Forrás: Wikipédia)

Kunok a láthatáron

A Volgán túlról érkező kun/kipcsak törzsek magukba olvasztották a Don folyótól a Kárpátokig húzódó sztyeppvidéket előttük uraló nagy népek maradványait. Ezek a nomadizáló kis közösségek a korabeli viszonyok szerint kunokká váltak, megkapták a maguk beosztását a kun törzsszövetségbe. Hogy az ilyen bekebelezett csoportok nyelvi különállásukat milyen ütemben vesztették el, azt szinte reménytelen megállapítani.

Kunná váltak a besenyők és az úzok is. Hiába menekültek. Hosszú futásuk végén betörtek a magyar királyság területére. Salamon király és unokaöccsei, Géza és László herceg azonban 1068-ban visszakergették őket. A kerlési, másként cserhalmi ütközetben vereséget szenvedő ellenséget a magyar krónikák besenyőknek nevezték. A néphagyomány azonban kunoknak tartotta őket.

Ehhez a csatához fűződik László herceg nevezetes párviadala egy leányrabló „kun” vitézzel. A történet egy eurázsiai kozmogóniai mítoszból építkezik, a jó és a rossz örök küzdelmének motívumait tartalmazza. Krónikaillusztrációkban és templomi freskókon fönnmaradt a nevezetes párbaj ábrázolása. A képek alapján jól rekonstruálható a nomád lovasok akkori fegyverzete és öltözéke.

Szent László üldözi a leányrabló kunt (Thuróczi-krónika)
(Forrás: Jankovics Marcell 1987:105.)

A kelet felől közeledő kun/kipcsak vihar az 1070-es években érte el a Kijevi Fejedelemséget. Nem sokkal később a kunok már betörtek a Bizánci Birodalom területére is. A bizánciak a szokott módon jártak el velük szemben: ha nem tudod legyőzni ellenségedet, köss vele szövetséget… Így aztán 1091-ben az egyesült bizánci‒kun hadak végleges vereséget mértek a besenyőkre. A győztes csata után a kalandozó kunok azonnal Magyarország ellen indultak. Krul fia Kapolcs és lovas harcosai Erdélyt és a Tisza mellékét fosztogatták. I. László király éppen a horvátok ellen volt, de gyorsan hazatért, és a Temesnél legyőzte a kunokat. Ez még egyszer sikerült neki, amikor az Akus vezér vezette kunok megpróbáltak visszavágni a vereségért. Ezzel a kun támadások első hullámát sikerült kivédeni, de a kunok továbbra is veszélyt jelentettek az országra.

A kunok nyugati kalandozásait akadályozták az állandó kun‒orosz csatározások. A nomádok csak akkor merészkedtek nyugat felé távolabbi tájakra, ha biztonságban tudták hátországukat. Az 1100-as évek elején a Kijevi Fejedelemség több, fontos győzelmet aratott a kunok felett.

Ugyanennek az évszázadnak a második felében a vlachok ‒ a mai románok elődei ‒ is megjelentek Havasalföld és Moldva területén. Békés beszivárgásukat elősegítette jó viszonyuk a bolgárokkal (tevékeny szerepük a második bolgár állam létrehozásában), és a bolgár‒kun szövetségesi viszony. A vlachok megjelenése nem veszélyeztette a kunok uralmát a délkeleti Kárpátok előterében.

Keleti nyitás Béla módra

A magyar királyság megpróbálta békés úton leszerelni a kunokat: az elővédként kiküldött domonkos szerzetesek megkezdték a kunok térítését. Nehezen indult a dolog, a keresztény mártírok száma egyre szaporodott.

A kunok érdeklődését a keresztény hit iránt egy elvesztett csata hozta meg. 1223-ban a nyugati felderítő úton lévő mongolok a Kalka folyó mellett az ősi nomád trükk segítségével ‒ támadunk, aztán úgy csinálunk, mintha elmenekülnénk ‒ legyőzték az egyesült orosz‒kun sereget. A kunok megtapasztalták a mongolok erejét, és úgy döntöttek, inkább keresztények lesznek, sőt, ha lehet, szívesen beköltöznének Magyarországra is. Nagy létszámú kun népesség menekült a magyar határ közelébe. 1227-ben a havasalföldi és moldvai kunok fejedelme, Borch (Bortz, Borcz) népével együtt megtért. Az esztergomi érsek a pápa megbízásából a kunok számára önálló püspökséget alapított (későbbi nevén Milkói püspökség). A püspökség területe Cumania néven hamarosan Magyarország alá tartozott. 1233-tól Béla herceg, II. András fia a „Magyarország királyának elsőszülött fia és Kunország királya” titulust használta. Béla udvarában ekkor szökkent szárba az a nagyszerű ötlet, hogy az ország határát messze kelet felé ki lehetne tolni, egészen az őshazában maradt magyarokig. Ily módon egyesíteni lehetne a két Magyarországot. Ez persze hagymázas fantáziálgatás volt csupán. Azon alapult, hogy a Kalka menti csata után a mongolok hirtelen hazaindultak. Ebből arra következtettek, hogy a mongolok ugyan tönkreverték az oroszokat, de azért mégis csak megijedtek. És valóban, jutott még pár év a nagy magyar ábrándra, de a keletre indult magyar szerzetesek közül Julianus már azzal a rémisztő hírrel tért haza, hogy ismét jönnek a mongolok.

Komondor, a kunok által behozott „ősi magyar” kutyafajta
(Forrás: Wikimedia Commons / Nikki68 / GNU-FDL 1.2)

Jönnek a kunok (és nyomukban a mongolok)!

1223-ban a Kalka folyónál kivívott győzelem után a mongolok Dzsingisz hívására gyorsan hazatértek, de az egész Cumania (Poloveckaja sztyep, Dast-i Kipcsak) meghódításáról természetesen nem mondtak le. 1229-ben ez még nem sikerült: egy csatát megnyertek, de egyet a kunok is. 1237-ben aztán már nem lehetett őket megállítani. Köten kun vezér (magyar helynevekben Kötöny) mongol üldözői elől menekülve népével együtt bebocsátást kért Magyarországra. Szegény kunok mindent megígértek, hogy befogadják őket. 1239-ben a kunokat maga a király, IV. Béla fogadta a határon. Rogerius így írt erről:

A király pedig csodálatos pompával, országának egészen a határáig elébe ment, és rendkívüli kitüntetésben és annyi megtiszteltetésben részesítette őt és embereit, hogy az ország lakosai emlékezetet meghaladó idők óta ilyet sem nem tettek, sem nem láttak. Végül – mivelhogy a nagy sokaság miatt azon a helyen nem tartózkodhattak kényelmesen, mert az a nép kemény és vad volt, és nem ismerte az alárendeltséget – nehogy megsértsék a magyarokat, vagy ők szenvedjenek sérelmet ezektől, kijelölte melléjük egyik főemberét, hogy vezesse be őket egészen az ország közepébe, és hogy mindnyájuknak – mint mondták, a cselédeken kívül mintegy negyvenezren voltak – költségeit megtérítse.

Minek jöttetek?

1239-ben IV. Bélán kívül már senki sem emlékezett első nagy királyunkra, Szent Istvánra és az ő Intelmeire („Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad…”). A magyar nép a kunokra ugyanúgy ellenségként tekintett, mint később a pirézekre. Nem tett jót a kunoknak a török megszállás sem. Településeik elnéptelenedtek. Hogy ezek után miért tartanak mégis Magyarországon kun világtalálkozókat? Mindezekről majd a következő részben.

Felhasznált irodalom:

Györffy György 1986: Julianus barát és napkelet fölfedezése. Bp.

Jankovics Marcell 1987: Csillagok között fényességes csillag. A Szent László-legenda és a csillagos ég. Bp.

Keller László 2001: Qïpčaq, kuman, kun. Megjegyzések a polovecek önelevezéséhez. In: A Kárpát-medence és a steppe. Bp. 138‒147.

Pálóczi Horváth András1989: Besenyők, kunok, jászok. Bp. (bibliográfia: 109‒111.)

Pálóczi Horváth András 1993: Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag

Selmeczi László 1992: Régészeti-néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen

Vásáry István 2001: Népnév és néptörténet (kun/kuman, kipcsak, kangli, tatár). In: A Kárpát-medence és a steppe. Bp. 186–195.

Vásáry István 2003: A régi Belső-Ázsia története. Bp.