Konstantin Päts 1874-ben született a Pärnu megyéhez tartozó Tahkurannában. A település akkor Oroszország Livóniai Kormányzósága alá tartozott. Päts édesanyja, Olga Tumanova orosz avagy orosz–észt származású volt (forrásaim ellentmondásosak). Mindenesetre az édesapa a házasság kedvéért áttért a pravoszláv hitre, s az ifjú pár gyermekeit is e hitben nevelte.

Iskolai tanulmányainak különböző kanyarulatai, kitérői után Päts végül a tartui egyetem jogi fakultásán végzett. Ezután orosz katonai szolgálat várt rá, amelyet Pszkovban teljesített.

Reval (Tallinn) az 1890-es években
(Forrás: Wikimedia commons)

A politikai pálya kezdete, harc Észtországért

A vidéki származású fiatal jogász, első generációs értelmiségi ügyvédi pályafutását Jaan Poska mellett kezdte. Politikai nézetei az észt kulturális és gazdasági felemelkedés körüli küzdelmekben forrtak ki. Päts az észt nemzeti gondolat csillagaként röppent fel a politikai porond égboltjára. Csakhogy ott már volt valaki: Jaan Tõnisson. 1891 óta Tõnisson Tartuban megjelenő újságja, a Postimees (Postás) volt az észt nemzeti gondolat szócsöve. Ha Päts helyet akart magának a politikai életben, akkor neki is lapot kellett indítania. 1901 októberében jelent meg Tallinnban a Päts által alapított Teataja (Tudósító) első száma.

Päts és Tõnisson nem ugyanazt hirdették. Nézeteik különbsége a két politikus eltérő egyéniségéből fakadt. Tõnisson a békés haladást, a nemzet békés építését hirdette kulturális és politikai téren egyaránt. Päts inkább gazdasági oldalról közelítette meg a nemzetté válás problémakörét. A Postimeesszel szemben a Teataja osztályharcos alapokon állt az észtek gazdasági érdekeit igyekezett képviselni. Ehhez némi egyházellenesség is járult. A két politikus, a fontolva haladó, megrögzött demokrata Tõnisson és a lendületesen előretörő, olykor úthengerre emlékeztető Päts útjai a kezdetektől keresztezték egymást. Eltérő egyéniségük azzal is jellemezhető, hogy az észt függetlenségért folytatott politikai küzdelmek során Päts többet ült börtönben, mint Tõnisson.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Päts először a tallinni politikai harcokban edződött: Poskával együtt a város vezetését próbálták a balti németek kezéből kiragadni. 1905-ben Päts és a Teataja az oroszországi forradalmi mozgalom oldalára állt, míg Tõnisson és a Postimees fellépett az erőszakos cselekedetek ellen, és a forradalmat orosz belügynek igyekezett beállítani. Az 1917-es újabb orosz forradalom és az Észtországban utána következő zűrzavaros időszak, a németekkel majd az oroszokkal kibontakozó fegyveres konfliktusok minden politikai oldal számára lehetővé tették, hogy képviselőik megmutathassák magukat, kibontakoztathassák képességeiket. A függetlenség kivívása egy platformra hozta a politikai ellenfeleket. Szükség volt Tõnisson csendes diplomáciájára, de szükség volt Päts öklére is, amely egyszer csak lesújtott az asztalra, és a tétova politikustársakat meggyőzte arról, hogy harcolni kell az ország függetlenségéért. 1918-ban Németország összeomlott, a forradalmi orosz vezetés pedig felmondta a breszti békét. Ebből az következett, hogy a kommunisták a cári Oroszország örököseinek tekintve magukat, megindították csapataikat Észtország területe felé. Az észt csapatok ellenállását Johan Laidoner tábornok szervezte, mesterien. (Ő később Päts társa lett a diktatúra kiépítésében.)

Azb első függetlenségnapi ünnepség Tallinnban (1918. február 24.)
(Forrás: Wikimedia commons)

Az észt függetlenség kivívásától Päts puccsáig

1920 februárjában Oroszország és Észtország aláírta tartui békét. Észtországban megkezdődhetett a békés építés időszaka. A nemzeti egyetértésben kivívott függetlenség azonban azzal járt, hogy Észtországban nagyonsokpárt-rendszer jött létre. Az észt belpolitikai helyzet a sok kis párt létezéséből adódóan igen instabil volt. A különböző koalíciók élén, és így az ország kormányrúdjánál is általában Tõnisson vagy Päts állt. Päts ekkor már eltávolodott 1905-ös forradalmi nézeteitől, és a Földműves Tömb élén a mezőgazdaságból élő, konzervatív vidéki emberek képviselőjeként lépett fel. Feltehetőleg már ekkor zavarta, hogy időnként hatalmon van, időnként meg nem.

Az 1930-as évek elején a pártközi csatározások, vagyis a demokrácia rendszerszerű működése egyre inkább ingerelte a rendre és nyugalomra vágyó embereket. Úgy érezték, hogy nézeteiket legjobban egy új politikai szervezet, a szabadságharcosok mozgalma fejezi ki. Ez a mozgalom kezdetben csak a függetlenségi harc veteránjainak egyesületeként működött. Később soraikba fogadtak minden elégedetlenkedő rendpártit. A szabadságharcosok mozgalma bírálta a szerinte korrumpálódott politikai elitet, és a diktatórikus kormányzás igénylése felé igyekezett tolni a közhangulatot. Céljainak elérése érdekében leginkább a nemzeti érzés gerjesztésével foglalkozott, valamint a vallási és nemzeti egység fontosságát hirdette.

„Római üdvözlés”. Az Észt Szabadságharcosok Ligájának tagjai.
(Forrás: Wikimédia commons)

A szabadságharcosok radikalizmusának útjába a politikai elit egy új alkotmány pilléreiből akart gátat emelni. Az alkotmányozás körüli csatározásokban azonban két alkotmánytervezet is elbukott. A másodikkal bukott Tõnisson is. Ez a javaslat széles jogköröket biztosított az államfőnek. Csakhogy az ország vezetője az átmeneti időszakban Päts volt! Ő pedig az ismét elnökválasztásra készülődő országot meglepte egy formás kis államcsínnyel. Történt mindez 1934. március 12-én. Päts a szabadságharcosoktól félő Laidoner támogatásával, a katonák segítségével megkezdte egyeduralmának kiépítését.

Az új rend

1934 márciusában Észtországban kihirdették a hadiállapotot, a szabadságharcosok szervezetét betiltották, sajtójukat elhallgattatták, vezetőik egy részét pedig bezárták. Sőt, általában minden politikai tevékenységet megtiltottak. A politikai elit körében általános volt az öröm, hogy megszabadultak a szabadságharcosoktól. Az országgyűlésben úgy vélték, hogy a szabadság megmentése után Päts ismét szabaddá teszi a politizálást, vagyis életre kelti a demokratikus politizálás intézményrendszerét. A vitákat megelégelő Päts azonban feloszlatta az országgyűlést. Valójában ettől az aktustól számítható a hallgatás időszaka. Päts tehát addig szerette csak a demokráciát, amíg annak keretei között is érvényesíteni tudta akaratát. Amikor ez nem ment, akkor félretolta az egészet, és megkezdte mindenféle kontroll nélküli országlását.

Päts 1934-ben
(Forrás: Wikimedia commons)

Csak egyetlen párt működött, a Haza Szövetség. Korlátozták a sajtó- és szólásszabadságot is (elvették Tõnissontól a Postimeest is). Pártok helyet az embereket a mesterségek, hivatások szerinti kamarákba szervezték. 17 kamara jött létre. Ezeknek központi képviseletét 1935-től az Állami Gazdasági Tanács látta el. A történelemkönyvek szerint ez az olasz fasiszta állam berendezkedésére emlékeztet. Én azonban úgy gondolom, hogy Päts nem felejtette el korábbi forradalmi énjét, amely 1905 óta ott bujkált benne, s most, a megfelelő pillanatban előbújt a köpönyegéből. Legalább annyit tanult szélsőbalról, mint szélsőjobbról. 1937-től a kétkamarás nemzetgyűlés lépett a korábbi egykamarás országgyűlés helyébe.

A diktátor kezére játszott a fellendülő gazdaság. Az állami gazdaságirányítás új iparágakat honosított meg. Növekedett az állami tulajdonú vállalatok száma és emelkedett az export is. Tervszerűen fejlesztették a mezőgazdaságot is.

Habár az ország gazdasága szépen fejlődött (emlékezzünk, hogy Päts már 1901-ben, a Teataja megindításakor ezt tartotta fontosnak a nemzet szempontjából!), mégis voltak, akik elégedetlenkedtek. A szabadságharcosok radikális képviselői Päts hatalmának erőszakos megdöntésére szervezkedtek. Ebben segítette őket a titkosrendőrség is, hogy aztán lecsaphasson rájuk. Hiába, a diktatúrák mindenütt ugyanazokat a trükköket dobják be.

Meg kellett rendszabályozni a liberálisokat is: korlátozták a tartui egyetem autonómiáját és az egyetemi diákszervezetek jogait is.

Közben azonban mintha történtek volna lépések a demokrácia irányába is: habár az új alkotmányt ugyan államfői rendelettel hirdették ki, a kétkamarás parlament felsőházába a különböző foglalkozások képviselői és az államfő jelöltjei kerültek be, az alsóházba pedig csak egyetlen szervezet képviselői ülhettek be, mégis 1938 őszén meghirdették az úgynevezett „vezérelt demokráciát”. A politikai foglyok amnesztiát kaptak, és Päts jelezte, hogy nemsokára ismét engedélyezi a pártok működését. Az új alkotmány bevezette az elnöki intézményt is. Päts tehát hivatalosan Észtország első elnöke lett.

A végzetes vég

Az 1939-es szovjet–német megnemtámadási szerződés (Molotov–Ribbentrop paktum) Észtországot a Szovjetunió érdekszférájába sorolta. Ezek az események felülírták a Päts-féle kísérletet az ország diktatórikus, majd (talán) ismét demokratikus kormányzására. Nem tudtuk meg, hová vezettek volna az események a szovjet agresszió nélkül. Az egyre szemtelenebb szovjet követeléseknek Päts és az észt vezetés igyekezett eleget tenni. Talán ebben is a szovjet modellt követték? Leninék az első világháború végén mindenben engedtek a németeknek, abban bízva, hogy az ellenséges birodalom úgyis összeomlik. Nekik ez bejött. Lehet, hogy Päts is abban reménykedett, a Szovjetunió összeomlik, vagy legalábbis annyira meggyengül, hogy a szövetséges hatalmak ki tudják erőszakolni Észtország függetlenségének visszaállítását. Erre azonban még pár évtizedet várni kellett.

Laidoner, Päts és Jüri Uluots miniszterelnök 1939-ben, az utolsó díszszemlén
(Forrás: Wikimedia commons)

A függetlenség elveszett. Päts először házi őrizetbe került, majd Leningrádba, onnan pedig Ufába szállították (nehogy a németek kiszabadítsák). 1941-ben börtönbe került. Ekkor már 67 éves volt! 1952-ben átszállították egy börtönkórházba. 1954-ben Észtországba vitték egy pszichiátriai intézetbe. Elmebeteg volt, hiszen azt állította magáról, hogy ő Észtország elnöke… Elterjedt azonban a híre, hogy otthon van, ezért ismét kiszállították Észtországból. Utolsó éveit Burasevo faluban, Tver városa (akkor Kalinyin) közelében töltötte, egy pszichiátriai intézetben. 1956-ban, 82 éves korában hunyt el. Az észt függetlenség visszanyerése után sírját megkeresték és feltárták. Konstantin Pätset 1990. október 21-én Tallinnban újratemették.

Jó volt hallgatni?

Az általam olvasott észt történelemkönyvek hosszasan sorolják a hallgatás időszakának eredményeit: Azzal, hogy Päts kiépítette a saját diktatúráját, megmentette az országot a szabadságharcosok diktatúrájától. Kormányzása alatt nagyot fejlődött a gazdaság, a beruházások lendületet adtak a kultúra fejlődésének is.

Attól azonban óvakodnak a történelemkönyvek, hogy kimondják: a diktatúra általában jó dolog. A hallgatás időszakának értékelésekor eltekintenek attól is, hogy kimondják: a diktatúra mindenkor rossz dolog. Pedig valamit mondaniuk kellene.