A napjainkban tapasztalható menekültáradat körül felcsapnak az érzelmi hullámok – gyűlöljük, avagy szeressük-e a muszlim országokból érkező menekülteket? Az elfogulatlan véleményalkotás érdekében előhívjuk a történeti és régészeti forrásokat: vajon hogyan fogadták elődeink a muszlim hitű vendégeket?

A magyar tudományos szakirodalom régóta kutatja a középkori Magyarországra betelepült muszlimok történetét. Az első cikket a magyar őshaza lelkes kutatója, Jerney János publikálta a Tudománytár 1844-es 15. kötetében (Jerney 1844). Azóta több tanulmány ismertette a kérdés teljes kutatástörténetét. A szerzők: Czeglédy Károly (Czeglédy 1971), Mesterházy Károly (Mesterházy 1973) és az utóbbi szerző összefoglalóját megismétlő és kiegészítő Szabó László (Szabó 2002-2003).

Ez a téma napjainkban is jelen van a történettudományban. A Holmi 2008-ban újraközölte Szűcs Jenő cikkét (Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről), 2012-ben pedig magyarul is megjelent Berend Nóra könyve (A kereszténység kapujában). A régészet is ért el újabb eredményeket: folyik a magyarországi muszlimok településeinek és egyik temetőjének feltárása.

Régóta tudományos vita tárgya, hogy a honfoglaló magyarok körében milyen vallások voltak ismertek (és kedveltek). A régészeti jelek mellett (pl. kereszt a bezdédi tarsolylemezen) történeti források is utalnak az egykori kapcsolatokra. A kazár függőségtől megszabadult és a magyarokhoz társult kabarokról több kutató is feltételezi, hogy a muszlim vallást követték. A muszlimok szerepéről a kazár birodalom életében al-Maszúdí számolt be. Leírása szerint a kazárok hétezer khorezmi származású muszlim zsoldost alkalmaztak.

A pogány magyarokat ért idegen hatások nemcsak népek keveredésével, de kereskedelmi kapcsolatokkal is magyarázhatók. Kelet-európai lakóhelyükön, majd vándorlásuk során elődeink kapcsolódtak az észak–déli és kelet–nyugati kereskedelmi útvonalakhoz. Magna Hungaria szomszédságában a volgai bulgárok szervezték az erdőövezeti finnugor népekkel fenntartott kereskedelmet, ők fogadták a délről érkező karavánokat és látták el őket az északról érkező árukkal. Később, a Kárpát-medence felé tartó útjuk során a magyarok még közelebb kerültek a Selyemút nagy átrakó és árufordító központjához, Khorezmhez, amelynek kereskedőivel az államalapítás utáni századokban is szívesen üzleteltek.

E kapcsolatok bizonyítékai azok a keleti eredetű pénzérmék, amelyek a 10–11. századi, Kárpát-medencei lelőhelyekről előkerültek. A legkorábbi ilyen pénzek Északkelet-Magyarországról ismertek, és valószínűleg az első magyar fejedelmi központ keleti kapcsolatait jelzik. Egy történelmi forrás, Anonymus Gesta Hungaroruma is tudósít muszlimok érkezéséről a 10. században:

Taksony vezér … Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá különféle nemzetekből. Ugyanis Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte. Billa pedig és a testvére, Baks, kiknek sarjadékából származik Etej, tanácsot tartván, a magukkal hozott népből kétharmadot a nevezett vár szolgálatára átengedtek, egyharmadot meg utódaiknak hagytak. (Pais Dezső fordítása)

Anonymus szavahihetőségével általában komoly problémák vannak. Az itt idézett hírt azonban neves magyar tudósok, mint például Czeglédy Károly és Szűcs Jenő is, hitelesnek fogadták el. Billa avagy Baks leszármazottja (Anonymus nem nevezi meg pontosan, hogy melyiküké), Etej (Ethey) neve egy későbbi oklevélben is előfordul: 1111-ben Etheiusnak nevezik a Nyitra megyei kálizok vezetőjét. Billa neve egyébként arab eredetű (Billah).

Az oldal az ajánló után folytatódik...

A 10. századi muszlim kapcsolatokról van még egy adatunk. Al-Maszúdí, arab történetíró a 934. évi bizánci kalandozás kapcsán a magyarok között élő muszlim kereskedőkről és harcosokról írt:

Amikor a négy király értesült arról, hogy mennyi megtért keresztény [bizánci harcos] érkezett oda, országaikba küldtek, összegyűjtették a mohamedán kereskedőket, akik messze földről, a kazároktól, Al-Bábból [Derbentből], az alánoktól és máshonnan érkeztek hozzájuk és náluk tartózkodtak, továbbá azokat is, akik e négy országban mohamedánná lettek s akik csak abban az esetben voltak hajlandók hadba vonulni (a türkök oldalán), ha a háború hitetlenek ellen folyt. (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 1975: 102. Czeglédy Károly fordítása)

Maszúdi beszámolója a magyarok között élt muszlimokról erősíti Anonymus történetének hitelét Billa és Baks érkezéséről. A magyarokkal együtt élt muszlimokat forrásaink izmaelitáknak, böszörményeknek, kálizoknak vagy szaracénoknak nevezik. A böszörmény török eredetű szó, a perzsa muszliman szóból ered, a káliz viszont alán szó, a Khorezm földrajzi név szabályos változata. A kálizok iráni típusú nyelvet beszéltek (lásd a nyest cikkét: Kálizok Magyarországon).

A fentiekből az a következtetés vonható le, hogy a khorezmi és volgai bulgár muszlim kereskedők nem hagyták elveszni régi kuncsaftjaikat, a nyugat felé távozó magyarokat és köztük élő káliz testvéreiket, hanem utánuk mentek, és legkésőbb a kalandozások korában már ismét felbukkantak a magyarok körében.

A magyaroknak tehát sajátos viszonyuk volt az általuk elhagyott keleti világgal. Berend Nóra könyvében ezt a viszonyt a „határvidéki társadalom” fogalomkörében értelmezi. A kereszténység keleti határán a magyarság intenzív kapcsolatokat tartott fenn keleti szomszédaival: Bizánccal, az orosz fejedelemségekkel, a sztyeppén nomadizáló török nyelvű népekkel (besenyők, kunok), valamint a volgai bulgár és khorezmi kereskedőkkel.

Az Árpád-korban feltehetőleg kisebb csoportokban érkező muszlimok szétszóródva éltek a Kárpát-medencében – Böszörmény és Káliz elemű (pl. Budakalász, Kálócfa) helyneveink az ország különböző területein találhatók. A régészek már régóta keresik a hazai muszlimok emlékeit. A Váradi Regestrum több helyen is említi a nyíri izmaelitákat. Hajdúböszörmény neve szintén muszlim népességre utal. Jogos a feltételezés, hogy az egykori hajdúböszörményi téglagyár területén feltárt Árpád-kori falu a nyíri izmaeliták lakóhelye volt. Szabó László régész szerint ezt a feltételezést nem sikerült közvetlen régészeti bizonyítékokkal alátámasztani. Közvetett bizonyítékok viszont vannak: a falvakban igen ritka, de itt megtalált fegyverek (egy kard és két kopja), valamint üvegtárgyak (kisméretű palackok töredékei) egy átlagtól eltérő életmódú népességet sejtetnek. Előkerültek pénzérmék is, sőt a környékről ismertek egyéb érem- és kincsleletek, amelyek az itteni népesség kereskedelmi szerepére utalnak.

A muszlimok ez irányú tevékenységére más országrészekből is vannak írott adatok: Anonymus szerint Billa és Baks Taksonytól megkapta Pest várát, amely egyértelműen kereskedelmi és vámszedő helyként kínált jövedelmet. Okleveles adatok pedig arra utalnak, hogy egy Duna‒Tisza közi kereskedelmi útvonalat a kálizok ellenőriztek (Kaluzwt, Caluzutu via = Káliz út ‒ Györffy 1958: 64.) A további írott adatokból Szűcs Jenő arra következtetett, hogy a muszlim települési tömbök mindegyike az Erdélyből Pestre vezető sóutak mentén helyezkedett el.

Orosháza szintén egy ilyen kereskedelmi út közelében található. Rózsa Zoltán és Tugya Beáta az Árpád-kori régészeti leletek elemzése során először arra a következtetésre jutottak, hogy orosházi ásatásaik során egy piaci központot találtak. Erre a megtalált mérlegserpenyők utalhatnak (Rózsa–Tugya 2012). Később jött a felismerés, hogy a piaci központ lakói muszlimok voltak, mivel hogy sertést nem ettek. Az összegyűjtött állatcsontoknak ugyanis mindössze 0,21%-a származott sertéstől. A muszlim népesség jelenlétére, a magyar többségtől elütő étkezési kultúrájára utalnak a palackok, korsók, sütőharangok, és egy különleges, a lakóépület alá mélyített kemence is.

A település közelében feltárt mintegy 170 sír szintén a környező magyar népességtől elütő etnikai csoportra utal. Más a temetkezési rítus, mint általában az Árpád-kori temetőkben, itt a sírok padmalyosak (a sírgödör egyik oldalfalába üreget vájtak). Minden elhunyt fejjel dél-délkelet felé feküdt – talán Mekkát sejtették abba az irányba. Az elhunytak antropológiai jegyei is egységes, a környezettől eltérő népességre mutatnak (Rózsa et al. 2014)

A temető feltárása során az egyik koponyán egy súlyos betegség, a lepra nyomaira figyeltek föl. A korabeli szokások szerint a leprásokat elkülönítették. Ez Orosházán nem történt meg, az elhunyt beteget a többiekkel közös temetőbe temették. Ez a jelenség is az orosházi népesség specifikus jellemzői közé sorolható. A koponyán látható, hogy a beteget megpróbálták egy pogány módszerrel, jelképes koponyalékeléssel is gyógyítani. A beavatkozást túlélte, de a betegsége nem múlt el. Minderről a népvándorláskor fiatal kutatóinak konferenciáján számolt be Balázs János és Rózsa Zoltán (az előadást jegyző harmadik kutató: Marcsik Antónia).

A felsorolt adatok összességéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a böszörményeknek vagy kálizoknak nevezett muszlimok az országban szétszórva éltek, és katonáskodással valamint kereskedelmi ügyletekkel foglalkoztak. E kettős foglalkozást bizonyítja Maszúdi már idézett beszámolója arról, hogy a bizánciak ellen harcoló türkök (magyarok) hadba hívták muszlim kereskedőiket is. Ez a társadalmi réteg saját jogokat élvezett Magyarországon belül, legkiválóbb tagjai kamaraispánok lettek, a pénzügyi kérdésekben döntő szavuk volt.

Az országban sokan berzenkedtek a muszlimok ellen. Keresztény királyaink jól felfogott gazdasági érdekeik miatt védték muszlim pénzügyéreiket, de kénytelenek voltak teret engedni az ellenük kibontakozó támadásoknak. Ugyanis nem nagyon tudták megindokolni, hogy miért védik a hitetleneket. I. László (1077‒1095) I. törvénykönyvének 9. paragrafusa így rendelkezik:

9. A kereskedőkről, akiket izmaelitáknak neveznek

A kereskedőket, akiket izmaelitáknak neveznek, ha kiderül róluk, hogy megkeresztelkedésük után visszatértek a körülmetélésen alapuló régi törvényükhöz, lakhelyeikről elkülönítve, más falvakba telepítsék át. Azok pedig, akik a vizsgálat során ártatlanoknak bizonyulnak, saját lakhelyükön maradjanak.

Könyves Kálmán, aki váradi püspöksége után lett király, fel akarta gyorsítani a muszlim alattvalók megtérítését és asszimilációját. Erről törvénykönyvének több paragrafusában is rendelkezett:

I. törvénykönyv

46. A régi hitükhöz ragaszkodó izmaeliták büntetéséről

Ha valaki izmaelitákat böjtölésen kap rajta, vagy evésen és a disznóhústól való tartózkodásban, vagy mosakodásban avagy más vétkes szokásukban, az ilyen izmaelitákat küldjék a királyhoz. aki pedig őket bevádolta, vagyonukból kapjon részesedést.

47. Az izmaeliták áttelepítéséről

Az izmaeliták minden falujának megparancsoljuk, hogy templomot építsenek, s azt ugyanazon falu területéről adománnyal lássák el. S miután e templom felépült, az izmaeliták falujának a fele költözzön el a faluból, és másutt telepedjenek le; hogy miképpen most egyforma szokásúak lesznek velünk az együttlakásban, úgy Krisztus egy és ugyanazon egyházában, ti. az isteni hajlékban is egyetértők legyenek velünk.

48. Az izmaeliták leányainak férjhez adásáról

Az izmaeliták közül senki se merje leányát a saját népéből valóhoz adni férjhez, hanem csak a mi népünkhöz valóhoz.

49. Az izmaeliták étkezéséről

Ha valamelyik izmaelitáknak vendégei vannak. vagy valakit lakomára hív, mind ő, mind vendégei csupán disznóhúst egyenek.

Ezek a törvények nem akadályozták a betelepült muszlimok megszokott tevékenységét, csupán megtérítésüket és elmagyarításukat írták elő. Az is lehet, hogy a törvények csak az érdeksérelmet szenvedett (ti. a muszlimok elvitték előlük a zsíros üzleteket) főpapság és az előkelők megnyugtatására születtek. Végrehajtásukat valószínűleg nem erőltették, illetve nem tudták ellenőrizni. Ugyanis a fél évszázad múlva (1150-ben) Magyarországra érkező Abu-Hámid al-Garnáti valóságos muszlim paradicsomot talált itt. Ezt írja:

Aztán megérkeztem Unkúrijjába, ahol egy básgird nevű nép él. … Itt ezerszámra élnek a magrebi származásúak, és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják, keresztényeknek tettetik magukat, s titokban tartják, hogy muszlimok. A magribi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot. (Abu-Hámid 1985: 56.)

Abu-Hámid al-Garnáti beszélgetett is a magyar királlyal, II. Gézával (1141‒1161). Visszaemlékezésében ezt írja:

Ez a király volt az, aki szembeszállva a keresztény papokkal, engedélyezte az ágyasokat (a muszlimok számára) ‒ ez a király szereti a muszlimokat. (Abu-Hámid 1985: 62.)

Amikor elhagyta Magyarországot, II. Géza megkérte, hogy toborozzon számára muszlim katonákat:

A király azt mondta: Hagyd itt idősebbik fiadat, Hámidot, én pedig elküldök veled egy küldöttet, aki majd összegyűjt nekünk olyan muszlimokat és törököket, akik szegények és gyengék ugyan, de kitűnőek a nyilazásban. … Elküldött velem egy férfit, Iszmáil ibn Haszannak hívták… Az egyik bátor muszlim emírnek a fia volt, aki nyíltan vallja hitét. Vele jöttek szolgái és kísérői is. (Abu-Hámid 1985: 65.)

Bölcs királyunk döntött: az országot meg kell védeni az idegenektől. És erre a feladatra legalkalmasabbnak a muszlim katonákat tartotta.

Abu-Hámid al-Garnáti kétféle magyarországi muszlimról írt (magrebiről és hvárezmiről/khorezmiről), és megkülönbözteti a hitüket titkolókat és nyíltan vállalókat is. Ez a kettősség akkor jött létre, amikor feltehetőleg a megfogyatkozó, asszimilálódó kálizok pótlására újabb muszlim katonák érkeztek az országba. Az újonnan jött zsoldosok idegennek számítottak, ezért engedélyezhették számukra vallásuk gyakorlását. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor kezdődött az új muszlim réteg betelepítése, de amint Abu-Hámid leírásából láttuk, II. Géza alatt tovább folyt. És folyt még később is. Ioannes Kinnamos bizánci történetíró szerint 1165 előtt, a bizánci császárral történt békekötés alkalmával a Szerémségből telepítettek muszlimokat az ország déli határvidékére. Ezek a muszlimok nem okoztak társadalmi feszültséget az országon belül, sokan nem is tudtak a létezésükről, így zavartalanul őrizhették hitüket. Jákút al-Hamavi arab enciklopédista 1220 körül Aleppóban találkozott a Magyarországról érkezett muszlimokkal, akik elmesélték neki, hogy a magyar király seregében szolgálnak és az ország déli határán élnek, harminc faluban.

Amíg az újonnan importált muszlimokkal semmi baj nem volt, a régóta nálunk lévők körül komoly feszültség keletkezett. A zsidókkal együtt teljesen az ellenőrzésük alá vonták a pénzügyeket, és ez tápot adott az idegengyűlöletnek. II. András királyt (1205‒1235) az elégedetlenkedő nemesség és főpapság egy 31 pontból álló irat kiadására kényszerítette. Ez volt az Aranybulla. (Az Alkotmánybíróság szerint a magyar történeti alkotmány részeként az Aranybulla ma is érvényben van. Erről lásd Hunok az alkotmányban? című írásunkat ). Az Aranybulla 24. pontja így szól:

24. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek

Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

Az idegen bankárokkal ma is harcban állunk (lásd: Nekünk nem főnökünk az IMF). Amint az Aranybullából kitűnik, a külföldi tőkétől való elszakadás igénye már a 13. században megfogalmazódott a nemzeti érzelmek húrjain játszadozó politikusaink elméjében. A függetlenségi törekvésekben számíthattak az egyház segítségére. A támogatás a legmagasabb helyről érkezett, magától a római pápától. Szűcs Jenő szerint „az 1220–30-as években kibontakozó új egyházi üldözés idején is főként a kamarabérlőket és környezetüket ostorozzák a pápai és érseki levelek, mint a kereszténységet hazug módon színlelő mohamedánokat”. Czeglédy Károly szerint „a XIII. század pápái … több alkalommal is a mohamedánok elleni intézkedések megtételére ösztönözték a magyar királyokat, különösen attól óva őket, hogy mohamedánokat magas tisztségekhez juttatva módot nyújtsanak nekik a keresztyének elnyomására és keresztyén rabszolgák tartására”. A nem keresztények elleni támadás magyarországi vezetője Róbert esztergomi érsek volt. 1232-ben Róbert kiközösítette a király több tanácsadóját, az országot pedig interdictum alá helyezte, mivel a királyi udvar változatlanul alkalmazott muszlimokat és zsidókat. Az Aranybulla 1231. évi megerősítésébe egy új pont is belekerült:

23. Az idegenek tisztségviselése ellen

Az országba jövő nemes vendégeket, hacsak nem akarnak itteni lakosok lenni, méltóságokra ne emeljék, az ilyenek viszik ki ugyanis az ország gazdagságát.

(A nemes vendégek elleni küzdelem örök magyar probléma. Sajnos, napjainkban országunk vezetői nem elég éberek: egyes idegeneket a stratégia partner méltóságába emelnek, akik ezt úgy hálálják meg, hogy kiviszik a nyereséget.)

A muszlim- és zsidóellenesség II. András idején idegengyűlöletbe és a külföldiek jogainak korlátozásába csapott át. Később enyhülhetett a muszlimokkal szembeni ellenállás. IV. Béla továbbra is számított a közreműködésükre. A pápák rendszeresen tiltakoztak a magyar királyoknál, de ennek nem lett különösebb következménye, nem hoztak újabb törvényeket a muszlimok ellen. Sőt, 1290-ben a legmagasabb hivatalhoz jutott egy Mizse nevű, kikeresztelkedett muszlim – nádor lett.

A történelmi példa azt mutatja, hogy a magyarság körében mindig jelen volt az idegenek barátsággal fogadása, de az idegengyűlölet is. Évszázadokon át azonban inkább az előbbi volt a jellemző. Árpád-házi királyaink gazdasági és politikai érdekeik miatt védelmezték muszlim alattvalóikat. Az idegengyűlöletet és vele a muszlimok gyűlöletét az 1220-as–1230-as években saját céljaik érdekében tudatosan szították fel a II. András ellen fellépő főpapok és nemesi csoportok.

Felhasznált irodalom

Abu-Hámid 1985 – Abu Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában, 1131-1153. (Arab nyelvből ford. Iványi Tamás ; a jegyzeteket kieg. Czeglédy Károly ; az előszót a bev. tanulmányt, a tört. kommentárt és a jegyzeteket ford. Bakcsi György). Budapest

Berend Nóra: A kereszténység kapujában. Zsidók, muszlimok és „pogányok” a középkori Magyar Királyságban. Budapest

Czeglédy 1971 – Czeglédy Károly: Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről. Nyelvtudományi Értekezések 70 (1971): 254–259.

Györffy 1958 – Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Századok 92 (1958): 12–87.

Jerney 1844 – Jerney János: A’ magyarországi izmaelitákról mint volgai bulgarok - és magyar nyelvű népfelekezetről. Tudománytár 1844: 101−125.

A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rendezte Györffy György. Budapest, 1975

Mesterházy 1973 – Mesterházy Károly: Izmaeliták, böszörmények, volgai bolgárok. Hajdúsági Múzeum Évkönyve I. 1973: 37‒48.

Rózsa et al. 2014 – Rózsa Zoltán, Balázs János, Csányi Viktor, Tugya Beáta: Árpád-kori muszlim telep és temetője Orosházán. Magyar Régészet, 2014 ősz

Rózsa–Tugya 2012 – Rózsa Zoltán–Tugya Beáta: Kik voltak az első Orosháza lakói. Problémafelvetés egy kutatás kezdetén. Mozaikok Orosháza és vidéke múltjából 6 (2012): 17–31.

Szabó 2002-2003 – Szabó László: Megjegyzések a Böszörmények kérdéséhez. A Hajdúböszörmény határában talált Árpád-kori falu régészeti leletei alapján. Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 2002–2003 (2003): 73–108.

Szűcs Jenő: Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről. Holmi 2008/11: 1399–1411.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése