A Csodaszarvas első kötete 2005-ben jelent meg (272 lapon, 15 képtáblával). Neves szerkesztők (szerkesztőbizottság: Hoppál Mihály, Vásáry István, Voigt Vilmos, szerkesztő: Molnár Ádám, Csonka-Takács Eszter közreműködésével) fogtak össze Jankovics Marcell elnöksége alatt, hogy tudományt műveljenek és tudományt terjesszenek. Tanulmányok első közlése mellett a Csodaszarvas másutt, alkalmasint idegen nyelven megjelent írások utánközlésére is vállalkozik. Ez a szerkesztési gyakorlat azt a célt szolgálja, hogy alapművek közkinccsé tételével formálódjék nemcsak a tudomány, hanem a köz ismerete is.

A második kötet borítója

Beköszöntőjében Voigt Vilmos így fogalmazta meg a szerkesztők céljait:

Fontos és áttekintő írásokat közlünk, lehetőleg olyan nyelven, hogy azt meg is lehessen érteni. … Legfőbb célunk persze az, hogy hassunk. Jusson el a Csodaszarvas ne csak a szakkutatók kezébe, könyvtárak polcaira, hanem iskolákba, táncházakba, nagykövetségekre, múzeumok és könyvvásárok standjaira!

A Csodaszarvas köteteiben publikált tanulmányok négy témakörbe sorolódnak, a témakörhöz tartozást a cikkek fejlécében megkülönböztető ábra jelzi. A régészeti, történelmi témát egy szkíta aranyszarvas, a sámánhit és mitológia körébe tartozó írásokat egy szibériai sámánábrázolás, a vallásnéprajz körét egy szaruedénybe karcolt templomrajz, a népművészet, népzene, néptánc témakört pedig egy pásztorfaragásról származó táncospár jelképezi. Ismertetésünkben leginkább az aranyszarvassal jelölt írásokkal foglalkozunk, de a sámánra is figyelni fogunk.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Csodaszarvas − az első jelenés

Akármelyik Csodaszarvast vesszük a kezünkbe, az első cikket Fodor István írta. Először az ősi magyar vallást rekonstruálja a régészeti leletek alapján (Az ősi magyar vallásról, I/11‒34). A honfoglaláskori övvereteken, díszkorongokon található növénymintákat az életfa stilizált ábrázolásainak tekinti. Ebben a nézetben nincs semmi új, Fodor István itt a László Gyula és Dienes István által már bejárt úton halad. Az újdonság inkább az, hogy manapság vannak kutatók, akik csupán egyszerű térkitöltő elemként magyarázzák ezeket a növényi motívumokat. A felsorolt és bemutatott remekműveken az is látható, hogy a növények ágain olykor madarak ülnek. Más tárgyakon csak madarak, illetve különös, soha nem létezett, mesebeli állatok figyelhetők meg.

Az ősi hitvilágra utaló elemek a sírokban megfigyelt szemfedőlemezek is. Ezek talán a kettős lélekhittel függenek össze. Néha különös dolgok is történtek egy temetőben, melyek szintén a halott lelkétől való félelemmel magyarázhatók. Előfordult, például, hogy a temetés után a sírt megbontották, és az elhunyt fejét mélyebbre helyezték.

A temetkezéssel és a lélekhittel kapcsolatos régészeti emlékek és történeti források összefoglalása után Fodor István tovább lép, és egy arab történeti forrás alapján kijelenti, hogy „a honfoglaló magyarság ugyanúgy az eget, az ég urát tartotta legfőbb istenségnek, mint a türkök, kazárok, ujgurok”. A sztyeppövezetben egykor élt nomád-félnomád népek vallását a szakirodalom tengrizmusnak nevezi a legfőbb türk isten, Tengri neve után. A honfoglalók vallása tehát fejlettebb volt, mint a szibériai erdőkben élő halász-vadász-gyűjtögető népek sámánizmusa. Fodor István cikkét a szerkesztők a régészeti-történeti témakörbe sorolták, de az aranyszarvas mellé ugyanúgy odatehették volna a mitológiai tárgykört jelölő sámánt is.

A kötet következő tanulmányát Kovács László írta, címe: Muszlim pénzek a X. századi Kárpát-medencében (35‒96). Az arab ezüstpénzek (dirhemek) a 9. század elején kezdtek megjelenni Európában. A pénzérmék nem a Bagdadi Kalifátus központjából származtak, hanem a birodalom keleti végeiről, a lényegében független Számánida Emirátusból. Az emirátus központja Buhara városában volt, amely a selyemúton egyik állomásaként vált kereskedelmi és politikai központtá. A Számánida dirhemek Európában általában elrejtett kincsleletekből származnak, míg nálunk általában sírokból kerülnek elő. A Kárpát-medencében csak egy kincslelet ismert, a máramarosi.

A honfoglaló magyarok Etelközből vagy Levédiából nem hoztak magukkal arab pénzeket. A Kárpát-medencei érméket szinte kivétel nélkül 895 után verték. Sőt, a 9. század második feléből Levédia vagy Etelköz feltételezett területéről sem ismertek dirhemek. Kovács László úgy véli, hogy előbb-utóbb ezekről a területekről is előkerülnek arab érmék, mivel nem valószínű, hogy a honfoglalás előtti magyarságnak ne lettek volna kereskedelmi kapcsolatai a muszlim világgal. Ez elképzelhető, mivel vannak nyomai, hogy a keleti magyarság kapcsolatban állt a számánidák kultúrájával. A szogd fémművesség hatása már a Donyec melléki magyar leleteken (lásd a korobcsinói tálat) is megfigyelhető. A magyarság vezetői azonban a Kárpát-medencébe költözés után, a kalandozások révén gazdagodtak meg, s ezáltal váltak a keleti kereskedők számára vonzó partnerré. A 10. századi muszlim pénzérmék a Felső-Tisza mellékén, a Bodrogközben talált fejedelmi sírokból származnak.

Kovács László szerint a Közép-Ázsiából származó pénzérmék nem egyenesen, hanem kis kanyarral kerültek a Kárpát-medencébe. Az Amu-darja és a Szir-darja folyóközéből induló kereskedelmi útvonal ugyanis először a Volgai Bolgár Birodalmat, majd a Kijevi Fejedelemséget érintve vezetett Európa belseje felé. Ezt az bizonyítja, hogy a magyarokhoz eljutó kereskedők volgai bolgár érméket is hoztak magukkal. A honfoglalók sírjaiból együtt kerülnek elő a Számánida dirhemek és volgai bolgár utánzataik.

A muszlim pénzeket vizsgálva Kovács László arra keres választ, hogy honnan jöttek a keleti kereskedők, milyen árukat hoztak és vittek és kik lehettek magyar kereskedelmi partnereik. A szerző nem említi, de érdemes emlékeztetni rá, hogy egy keleti karaván érkezése bizonyára nagy esemény lehetett a magyarság körében. Mint ahogy másutt is. Sok forrásból tudjuk, hogy a messziről jött embereket a királyi, fejedelmi udvarokban is szívesen fogadták. Kifaggatták őket, híreket cseréltek, majd az üzlet is megköttetett. A magyar királyok bizonyára érdeklődtek a keleten maradt testvérek felől is.

Keleti vendégek érkezéséről Anonymus is beszámolt:

Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. Ugyanebben az időben, ugyanarról a tájékról jött egy Hetény nevű igen nemes vitéz…

A jövevények a királytól földet kaptak, s letelepedtek nálunk. Valószínűleg valami kereskedőkaravánhoz csatlakozva tették meg az utat, de ők maguk nem voltak kereskedők.

A 10. századi muszlim pénzek többsége ‒ több mint 200 darab ‒ egy Máramaros megyei kincsleletből származik. Kovács László cikke ennek a leletnek az ismertetésével zárul.

Életfa az anarcsi korongon
(Forrás: Muinaset unkarilaiset. Turku, 1999. 147.)

A honfoglalásról nagyon keveset tudunk, s ez az állapot nagyon régóta tart. Már középkori krónikásaink is alig tudtak valamit a magyarok bejöveteléről. Veszprémy László ennek a tudásnak (vagy nemtudásnak) az összefoglalását végezte el (A magyar őstörténet és a honfoglalás a középkori magyar krónikákban, 97‒116). Az elemzés a régóta ismert és megoldatlan problémákkal foglalkozik. Például azzal, hogy Anonymus mennyire épített saját korának eseményeire, amikor a honfoglalást rekonstruálta, és mennyit tett hozzá saját fantáziájából. Minek köszönhetjük Attila és a hunok szerepeltetését a magyar őstörténetben, s mennyire hatottak a szerzőre a korabeli epikus hagyományok. Veszprémy László megpróbál az évszámok sűrűjében is eligazodni: vajon miért szerepelnek oly össze-vissza évszámok a honfoglalással kapcsolatban. Örök kérdések.

Az első kötet írásai közül számunkra érdekes lehet még Pozsony Ferencé. Címe: Samanizmus és medvekultusz Moldvában? (157‒172). A szerző azokat az adatokat és a hozzájuk kapcsolódó értelmezéseket veszi elő, amelyek a középkori és újkori moldvai bűbájolókkal és varázslókkal foglalkoznak. Az egykori adatok tipikus sámánszertartásokról szólnak. Az a kérdés, hogy ezek a bűbájoskodók vajon románok vagy moldvai csángók voltak-e. Ha csángók, akkor ismét csak azt látjuk, mint a nyelvjárásuk esetében, vagyis hogy ez a magyar népcsoport ősi kultúránk igen régi elemeit őrizte meg.

A medvékhez kapcsolódó szertartások valószínűleg nem rendelkeznek az ősi eurázsiai medvekultusz felé vezető kapcsolati pontokkal. A medvét ugyan különös tisztelettel övezik, de nem tekintik a testet öltött legfőbb istenségnek.

A kötet cikkeiből válogatva nem tértünk ki a sámánizmussal foglalkozó néhány tanulmányra, a múzeumokat és kiállításokat bemutató írásokra, valamint az eredeti népzenét gyűjtő, játszó és tanulmányozó zenészekkel ‒ Halmos Bélával, Pap István Gázsával ‒ készült beszélgetésekre. Inkább kanyarodjunk a második kötet őstörténeti és kultúrtörténeti vonatkozású tanulmányai felé.

Télapó és a csodaszarvas
(Forrás: zegernyei szalvétagyűjteménye)

A második jelenés

A Csodaszarvas második kötete 2006-ban jelent meg (267 lapon, 18 képtáblával). Főszerkesztője nincs, a szerkesztőbizottság viszont kibővült Halmos Bélával.

Fodor István tanulmánya az ősmagyarság etnikai tudatával és a Csodaszarvas-mondával foglalkozik (9‒37). A szerző először ismerteti és felsorolja a szakirodalmat, majd kiválasztja a neki megfelelőt. Úgy véli, hogy a magyarságot összetartó egyik elem, a közös eredettudat a Csodaszarvas-mondához kötődik. Fodor István szerint az ősmagyarok egy szarvasünő és egy meg nem határozható ragadozó állat utódainak tartották magukat. E történet változatai a sztyepp és a ligetes övezet népeinél egyaránt léteztek. Az obi-ugoroknál is.

A csodaszarvas régészeti leletekből ismert ábrázolásaival bizonyítható, hogy ez a mitikus állat fontos szereplő volt a dél-uráli népek hitvilágában is. A leletekből a történet különböző változataira és más szereplőire is következtetni lehet. Az állatok többfélék, olykor életfa előtt ábrázolják őket, a fa ágain madarak ülnek stb. Az életfa-ábrázolás elárulja, hogy ezek a leletek ugyanúgy az egykori hitvilág tükörképei, mint a növénymintás korongok és övveretek. Arra azonban nem törekszik Fodor István, hogy megpróbálja rekonstruálni az egykori történeteket és a belőlük kibontakozó egységes egészt. Pedig a szarvasos/állatos és életfás jelenetek egy olyan gazdag folklórhagyomány töredékes emlékei, mely hagyományból például Lönnrot összegyúrta a Kalevalát… A cikkhez tartozó tekintélyes bibliográfiából sajnos kimaradtak Jankovich Marcell művei is. Ezek a türelmes kutatómunkával összehordott művek sikeresen idézik meg a tárgyak mögött bujkáló világszemléletet, ezért érdemes lenne hivatkozni rájuk. (Csodaszarvas a csillagos égen. In: Az őshazától a Kárpátokig. Bp. 1985. 200‒244.; A szarvas könyve. Bp. 2004.)

A kosztromszkajai aranyszarvas
(Forrás: Csodaszarvas/III. kötet, I. tabló, Artamonov, 1966 nyomán)

A tanulmányhoz tartozó lábjegyzetekben Fodor István keményen vitatkozik Bálint Csanád és Kristó Gyula nézeteivel. A kötet bevezetőjében Voigt Vilmos utal is rá, hogy „cikkeink szerzői … elég határozottan közlik, miben nem értenek egyet kollégáikkal vagy másokkal” (8).

A kötet második cikkét Peter B. Golden írta, címe: A kazárok megtérése a zsidó hitre (39‒76). Ez az írás csak áttételesen kapcsolódik a magyar őstörténethez, azáltal, hogy a magyarok egykor talán a kazárok alattvalói voltak (Bíborbanszületett Konstantín szerint három évig, de a kutatók többsége szerint ezt ő rosszul tudta, volt az kétszáz év is). Ez a téma számunkra most nem különösebben fontos, úgyhogy nézzük a következőt, Révész László írását a gnadendorfi vitéz hadfiról (Honfoglaláskori sír az alsó-ausztriai Gnadendorfban, 77‒116).

Gnadendorf Alsó-Ausztriában található, Bécstől nem túl messze, észak felé. A magányos lovas sírba egy 14 éves ifjút temettek el, teljes harci díszben. A feltáró osztrák régészek után Révész László is részletesen áttekintette és elemezte a sírt ‒ a temetkezési rítust és a mellékleteket. Cikkében csak azt írhatta, amit mindannyian látunk: ez bizony egy honfoglaláskori sír. A cikkben a tárgytípusok elemzése, a párhuzamok bemutatása alapos és gondos munka. A sírt 10 darab itáliai érme keltezi, melyeket 898‒902 között vertek Milánóban vagy Paviában. Révész László szerint, ha feltételezzük, hogy a 14 éves fiatalember volt a pénzek első magyar  tulajdonosa, akkor a temetkezés ideje 902‒910 között lehetett. De itt jön az első probléma: a fiú felszerelése: lószerszáma, szablyája, övveretei igen használtak voltak, a pénzérméket pedig átfúrták, vagyis másodlagosan, ruhadíszként voltak használatban. Ez fölveti annak lehetőségét, hogy a temetkezés pár évvel vagy évtizeddel a pénzek verése után történhetett. Hogy mikor, annak megbecsülésére a szerző nem vállalkozott. És a datálási problémáknak még nincs vége: A C¹⁴-es vizsgálat szerint ugyanis a fiút 940 és 1040 között temették el, lovát pedig 890 és 1030 között. Ez bizony felülírja a régészetnek a tárgyi leletekre és azon belül különösen a pénzérmékre alapozott datálási rendszerét. A más honfoglaláskori leleteken összehasonlításként elvégzett C¹⁴-es vizsgálatok nem adtak ilyen késői datálást ‒ feltéve, ha Bécsben végezték őket. Ugyanis egy kontrollvizsgálat során két laboratórium kétféle datálást adott ugyanarra a sírra. A pénzérmékkel keltezett sírok vizsgálata során az is kiderült, hogy a C¹⁴-es módszer mintha fiatalítaná a leleteket. Révész László mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a honfoglaláskori leletek időrendjének meghatározásában a C¹⁴-es vizsgálatok egyelőre nem használhatók.

A különböző datálási módszerek eltérő eredményei miatt végül is a szerző nem vállalkozott a temetkezés idejének pontosabb meghatározására. Pedig még lehetett volna egy kicsit spekulálni a dolgon. Feltehető, hogy a 14 éves ifjú az igen kopottas felszerelését örökölte. Ugyanis még nem volt abban a korban, hogy saját vagyonából szablyát, lószerszámot, veretes övet csináltasson magának. Felszerelését talán az átfúrt pénzekkel együtt kaphatta valamelyik rokonától. Az apjától biztos nem kaphatta, mert ő még a legszebb harci korban volt, 30-40 éves lehetett. Persze lehetett az apa is az adományozó, ha elhunyt valamely harci balesetben, de valószínűbb, hogy a nagyapától származhatott a javított kengyel, a kopott szablya és a hét darab övveret. Ebben az esetben a pénzek verése után kb. 40-60 évvel temethették el a gnadendorfi ifjút.

Fodor István mellett Veszprémy László és Ulla Johansen is a Csodaszarvas szerzői törzsgárdájához tartozik. Veszprémy László ezúttal az Anonymus-kutatás helyzetét tekintette át (117‒137), ez csak áttételesen kapcsolódik a magyar őstörténethez, ezért most lapozzuk át, miként átlapoztuk a kazárok megtéréséről szóló tanulmányt, s ezúttal nézzük Ulla Johansen írását. Címe: Gondolatok a régi török és mongol sámánizmusról (139‒156). A szerző meghatározza a sámánizmus jelenségét, számunkra ebben áll írásának jelentősége. Tömörítve:

1. a sámán képes tudatosan transzba esni,
2. ezt a képességet egy lelki krízissel járó esemény („hívás”) során szerzi meg,
3. transzállapotában a sámán képzeletbeli lényekkel (a tudomány szerint ezek a lények nem léteznek) lép kapcsolatba
4. a sámán megváltozott tudatállapota vallásos jellegű, vallási kérdésekben a sámán közvetítő szerepet játszik
5. a szertartások során viselkedése, öltözködése révén a sámán mint a hagyományok őrzője jelenik meg

A továbbiakban Ulla Johansen a szibériai és közép-ázsiai sámánizmusra vonatkozó régészeti és történeti forrásokat ismerteti röviden.

A kötetben található még egy cikk, amely a sámánizmussal foglakozik. Somfai Kara Dávid meghallgatta, Kunkovács László pedig le is fényképezte Batirkán Abilkaszimulit, a híres kazak sámánt (157‒176). Batirkánt hat éves korában kezdték hívni a szellemek, majd huszonnyolc éves korában egy betegségtől szenvedve a hegyekbe menekült, ahol álmatlan napok során bolyongott és mezítláb sétálgatott egy tó jegén. Visszatérése után egy nagy sámán beavatta a tudományába.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

A népzenei fejezetben Andrásfalvy Bertalan és Abkarovits Endre elemzi Kallós Zoltán életét és életművét (189‒196; 197‒228), majd pedig a Muzsikás együttes tagjaival folytatott beszélgetést olvashatjuk (229‒262, szintén Abkarovits Endrétől).

Legközelebb a 3. és 4. kötetről írunk.