Olvasóink legrosszabb iskolai élményeit szeretnénk most előhívni egy pillanatra. Emlékezzen vissza az általános iskolai, illetve a középiskolai nyelvtanóráira! Mire emlékszik a tananyagból? Talán nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy erre a kérdésre az általános névmás tagadó alakjával felelt egy hiányos mondatban. De nyugodt lehet: egyrészt nincs ezzel egyedül; másrészt a mindennapokat elég jól menedzselheti a nyelvtan-tananyag tudása nélkül is.

Forrás: sulinet

Miért olyan „nehéz” a nyelvtan az iskolában? Miért utálja sok diák (és sok tanár is)? Miért van oly kevés köze ennek a tantárgynak a nyelvészethez mint modern tudományhoz? – Ezeknek a kérdéseknek már sokszor nekifutottunk itt, a nyesten. Annak, hogy a nyelvtan ma olyan, amilyen, történeti okai vannak; erről korábban már írtunk a magyarországi nyelvtantanítás történetének néhány eseményét összefoglaló sorozatunkban. Még a legújabb tankönyvek is nyögik a tantárgy történetének 18. századi örökségét, ti. azt, hogy a magyart annak idején idegen nyelvként kezdték el tanítani Magyarországon, és ehhez latin mintára készítettek magyar nyelvtani könyveket. Ma az ország gyakorlatilag egynyelvű, az iskolai nyelvtanok ehhez képest nem változtak meg radikálisan, még ma is túlnyomórészt a korabeli „grammatizáló hagyományt” követik.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna az elmúlt századok során nyelvtantanítási reformok. Simonyi Zsigmond kísérletéről például nálunk is részletesen olvashattak; de voltak kísérleti reformok „az átkosban” is, a rendszerváltás környékén és utána pedig több újító nyelvtantanítás program is született. Mindegyikben közös, hogy mintha átok ülne rajtuk: mindegyik sikertelennek mondható abban az értelemben, hogy szélesebb körben egyik sem tudott elterjedni, és szemléletük nem tudott gyökeret verni sem az iskolában, sem pedig a köztudatban. Szomorúnak ígérkező sorozatunkban ezeket a nyelvtantanítási reformkísérleteket fogjuk bemutatni az időben visszafelé haladva. Elsőként a 10. születésnapját még épphogy megélő, úgynevezett SuliNova-programot vesszük elő.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Szevasztok, EU-s milliárdok!

A szerző fejlesztőként, később alkotószerkesztőként részt vett a nyelvtani taneszközök elkészítésében.

2004 őszétől kezdően készültek EU-s pénzből a suliNova Kht., később pedig az Educatio Kht. (majd Educatio Nonprofit Kft.) égisze alatt a közoktatás reformját célzó taneszközök. Valóban taneszközökről, és nem pusztán tankönyvekről volt szó: a nagyszabású tervek között interaktív, számítógépes anyagok, multimédiás mellékletek is szerepeltek. Készültek is DVD-k, de az anyag alapvetően papíralapú volt. A reform célja az volt, hogy az akkoriban még valós sokkot okozó gyatra PISA-eredményeket próbálják kissé feltornászni. Ekkor derült ki ugyanis először, hogy a magyar diákok szövegértési képességei elmaradnak az európai átlagtól. Ennek megfelelően a programban a szövegértés és a szövegalkotás fejlesztése különösen nagy hangsúlyt kapott. Készült taneszköz a magyar nyelv és irodalom tantárgyra elsőtől tizenkettedik osztályig, de figyelmet fordítottak arra is, hogy nem pusztán a magyaróra feladata a szövegértési és -alkotási képesség fejlesztése, hanem más tantárgyakban is fontos ez, készültek még fejlesztő tananyagok tanórán kívüli tevékenységekhez is.

„Európa itt épül” – Ja, bocs, mégsem...
(Forrás: Wikimedia Commons)

A magyarórára készült programban a klasszikusan irodalomra és nyelvtanra bomló tananyag integrálva, azaz egymástól nem elkülönítve jelent meg. A program koordinátora Korányi Margit, szakmai vezetői pedig Arató László és Kálmán László voltak. Ez nagyon nagy újítás volt minden korábbi tananyaghoz képest. A program mind tartalmában, mind módszertanában radikálisan kívánta megújítani a magyartanítást: minden évfolyam számára hét-nyolc „munkáltató tankönyv” (munkafüzet) készült, minden egyes tanórához tanári útmutatóval, módszertani segédlettel. A taneszközök fejlesztése négy éven át zajlott; 2004-től 2008-ig – felmenő rendszerben – elkészült az összes évfolyamra a program, és voltak olyan évfolyamok is, amelyeknek az anyagát ez alatt az idő alatt szakmai lektorok és a kipróbáló pedagógusok visszajelzései alapján át is dolgozták a fejlesztők. Az összesen több ezer oldalnyi terjedelmű programcsomagot a kipróbálás időszakában a részt vevő iskolák számára megjelentették, és hozzáférhetővé tették. A munkafüzetek kereskedelmi forgalomba nem kerülhettek (és nem is kerültek). Az akkor még népesebb tankönyvpiac a program lezárulta után sem mutatott nagy érdeklődést a kiadásra. Később az anyagok fölkerültek a Sulinet egy eldugott szegletébe; idén nyáron azonban innen is eltávolították őket. Jelenleg a Magyartanárok Egyesületének honlapjáról érhetők el a tanulói munkafüzetek és a hozzájuk készült tanári útmutatók.

Így nézett ki a munkafüzetek második kiadása
(Forrás: antikvarium.hu)

Felfedezés és a kísérletezés

Mielőtt olvasóink elsírnák magukat, gyorsan áttérünk arra, hogy a nyelvtan szempontjából milyen specialitásai voltak ennek a „suliNova-programnak”. Nagyon fontos, hogy a nyelvtan és az irodalom nem különült el a legtöbb munkafüzetben, így a nyelvtani tudnivalók elszórva, egy-egy irodalmi vagy hétköznapi szöveg kapcsán kerültek elő. Ennek következtében a „nyelvtani anyag” eltűnt az irodalomban, nem állt össze rendszerré, nehéz volt megkeresni, és nehéz volt szintetizálni is. Különálló nyelvtani anyag csak az összegzést és elmélyülést célzó 11–12. évfolyamra készült. Mindezek talán közrejátszottak abban, hogy a program szemlélete nem honosodott meg a közoktatásban.

A háttérintézmény néhányszor nevet (és vezetőséget) váltott a négy év alatt

Miben állt ez a szemlélet? Milyen lehetne ma a nyelvtani tananyag, ha ez a szemlélet érvényesülne? – A program készítői abból indultak ki, hogy a gyermek 10 éves korára már tökéletesen tudja az anyanyelvét, tudja alkalmazni beszédében a nyelvtani szabályokat. A nyersanyag tehát adott (az anyanyelvi tudás vagy más szóval kompetencia), amire szüksége van, az a különböző nyelvi jelenségek felfedezése, később fogalmi megértésük és rendszerezésük. Ötödik-hatodik évfolyamon a fő szerep a nyelvi jelenségekkel való játéké lehetne, illetve a jelenségek felfedezéséé. Később, hetedik-nyolcadik évfolyamon egyre több nyelvtani rendszerezés és „nyelvi kísérlet” kerülne a tananyagba, a középiskolai évek anyagába pedig több olyan fejezet is helyet kaphatna, amely a nyelvészet olyan területeit ismerteti meg a diákokkal, amelyeknek a hétköznapi életben hasznos eredményekkel szolgálnak (számítógépes nyelvészet, nyelvelsajátítás, pszicho- és neurolingvisztika)... Ez, bármilyen hihetetlen, megvalósítható, hiszen a sulinovás program éppen így épült fel!

Illusztráció az egyik ötödikes munkafüzetből
(Forrás: SuliNova / Educatio – Szücs Édua)

Ahogy a program egészében, a nyelvtani anyagrészekben is fontos volt a módszertani változatosság, a tanulók aktivizálása. A nyelvtan különösen jó terepe lehetne ennek: az előzetes tudás, azaz a nyelvtudás adott, és a különféle játékok, gyakorlatok és kísérletek által megfogalmazhatóvá válnak bizonyos nyelvtani fogalmak, szabályok, általánosítások. A diákok mintegy maguk fedezhetik föl a nyelvi jelenségeket. Kiemelten fontos volt ebben a programban a magyar nyelvtannak az idegennyelv-tanulással való összekapcsolása is: ezért ha ma érvényesülne ez a személet, rendszeresen szerepelnének a nyelvtani anyagban a nyelvek összehasonlításán alapuló, kontrasztív feladatok. De hogy konkrétan milyenek is voltak ezek a feladatok, és hogy – feltehetőleg – miért nem tudtak elterjedni, csak sorozatunk következő részéből fog kiderülni.

Aki bővebben is kíváncsi az anyagokra, keresse fel a Magyartanárok Egyesületének honlapját.