2013 szeptemberétől újra az osztatlan tanárképzésben vehetnek részt a leendő pedagógusok. A tiszavirág életű bolognai rendszert egy bizonyos szempontból új, ám a 2006 előtti évekre visszagondolva mégiscsak régi képzéstípus váltotta fel. Kapva egyik olvasónk ötletén, ennek előnyeit és hátrányait fogjuk sorra venni cikksorozatunkban, melyben egy 2013-as konferencián elhangzottak is segítségünkre lesznek. Némileg külső, bizonyos tekintetben nagyon is belső szemlélőként gyűjtöttük össze érveinket elsőként az osztatlan tanárképzés mellett. (Az érvek közül néhány más képzésekre is áll.)

Az oldal az ajánló után folytatódik...

1. Kevesebb kényszer-képzett

Az osztott képzésben résztvevő hallgatók egy része lemorzsolódott az alapszakot követően, másik részük viszont továbbment mesterképzésre. Itt aztán egy merőben új képzéssel, a pedagógiai és pszichológiai modullal ismerkedhettek meg, amiről azt kell tudni, hogy rendkívül nehéz (pláne, ha valaki előtte könnyebb szakokat választott). A tárgyak nagyobb része elméleti, nem pedig gyakorlati ismereteken alapszik, ami annyi tesz, hogy sok-sok órát kell a szakirodalom tanulmányozásával tölteni, ez pedig igen kimerítő tud lenni.

A nehézségek ellenére azonban mégis sokan tartottak ki, és teljesítették a követelményeket a 3+2 (tanároknál 3+2,5) éves képzésben. Miért? Mert úgy gondolták, ha már elkezdték, és ennyi energiát öltek bele, kibírnak még egy-két évet. Ilyen az emberi természet, elég csak arra a helyzetre gondolni, amikor a buszra várunk: minél többet vártunk a buszra, annál nehezebben hívunk taxit vagy megyünk más járművel, esetleg gyalog. Valahogy így voltak az egyetemisták is az osztott képzésben. Sokat, nagyon sokat vártak, így rengetegen inkább kényszerből, mintsem hivatástudatból lettek azok, amik.

Kibírom én akárhogy is fáj!
(Forrás: Wikimedia Commons / Ronnie Macdonald / CC BY 2.0)

Ezt valamelyest orvosolja az osztatlan képzés, ugyanis itt már a legelején szembesülnek a hallgatók a pedagógiai-pszichológiai oldallal. Így kevesebb a befektetett energia, ezáltal könnyebb is otthagynia a szakot annak, aki időközben meggondolja magát. Elkezdhet egy teljesen új, a személyiségéhez, tudásához jobban illő képzést. Ezt egy BA-diplomás kétszer is meggondolta, mivel már az államilag finanszírozott félévei több, mint felét elhasználta (feltéve, ha államira vették fel).

2. A strukturáltabb tudásanyag lehetősége

A bolognai tanárképzés egyik különlegessége az volt, hogy az alapképzés a nevével ellentétben gyakorlatilag semmiféle alapot nem jelentett a leendő tanárszakosoknak. Teljesen nyilvánvaló, hogy a rendszer bevezetését nem előzte meg megfelelő előkészület, és nem meglepő módon egy ad hoc, ésszerűtlenül kialakított tananyagstruktúra született. Pár kredit pedagógiából és pszichológiából a tanárnak készülőknek, meg az alapszakhoz tartozó kurzusok összevisszasága, egymásra épülés vagy összefüggés csak nagyon minimálisan – nagyjából így lehetne összefoglalni.

Az egymás épülés és összefüggőség fontos
(Forrás: Wikimedia Commons / Derek Ramsey / GNU-FDL 1.2)

Az régi-új képzésnél szintén nincs minden rendben e tekintetben, de a fejetlenség ellenére maga az osztatlanság ténye magában hordozza a strukturáltság javításának lehetőségét. Az osztott képzésben a jelöltek 2,5 év alatt kapták meg a tanári pályához szükséges ismereteiket. Az osztatlan képzéssel ez az idő 6 évre nőtt, ami mégiscsak valamivel biztatóbb a tananyag elosztásának tekintetében. Hiszen már a képzés elejétől kezdődően jelen vannak a pedagógiai tartalmak, így nagyobb esély van arra, hogy a hallgató össze tudja egyeztetni a módszertant az ismeretekkel, a mit a hogyan-nal.

3. Relevánsabb, célorientáltabb képzés

A bolognai rendszer egyik jellegzetessége volt, hogy a fantasztikus kurzusleírások és akkreditációk ellenére a kétciklusú képzés mégsem volt annyira fantasztikus. Ennek oka, hogy a képzésnek itthon nem voltak hagyományai sem az oktatásban, sem a munkaerőpiacon. Nem meglepő, hogy számos szakgazda ez ötévnyi tananyagot próbálta belezsúfolni három évbe. Ez többé-kevésbé sikerült is, az eredmény pedig az lett, hogy az alapképzésben részt vevők nagy mennyiségű, felesleges és/vagy hasznavehetetlen kurzussal szembesültek három év alatt.

Célorientáltabb képzés
(Forrás: Wikimedia Commons / Nicolas Esposito / CC BY 2.0)

Ezzel szembeállítva az osztatlan képzés nagy előnye (lehet), hogy jó eséllyel nő azon tárgyak száma, amelyek a tanárjelöltek számára valóban hasznosíthatóak. A tanórán talán némileg érintett ismeretek helyett az első három évben tanári szempontból is hasznos tudást igyekeznek a hallgatók számára nyújtani. Célorientáltabb a képzés, hiszen kifejezetten a pedagóguspályát választóknak szól, nem pedig minden olyan jelentkezőnek, aki még nincs tisztában azzal, hogy mit is akar a későbbiekben csinálni. A magyaron belül – elméletben – nem kerül egy kalap alá az első három évben a nyelvészeti doktorira készülő hallgató a magyar-német szakos tanárjelölttel. Ez már csak azért is lenne nagyon fontos, mert más alapok szükségesek számukra, mást tudnak a későbbiekben kamatoztatni. Sajnos a gyakorlat azonban mást mutat, és a magyartanárok javarészt ugyanazt tanulják, mint a sima magyarosok – legalábbis a képzés elején.

4. Szorosabb kötelékek, közösségek

Az elkülönült egyénekből, individuumokból általában mindig egy-egy új, közös értékekkel és normákkal rendelkező csoport keletkezik. A csoportalakulás a szociálpszichológia megközelítése szerint legtöbb esetben négy szakaszból áll. Ezek a következők: 1. alakulás (megismerkednek a tagok), 2. viharzás (első konfliktusok, versengés a pozíciókért), 3. normaalakulás (kialakulnak a szerepek és a normák), 4. működés (tevékenységvégzés a céloknak megfelelően). Ehhez tartozik még egy 5. lépcső is, amely minden csoport életében előbb vagy utóbb bekövetkezik. Ez nem más, mint a megszűnés.

A megszűnés később következik be, ha a csoportnak hat éve van a folyamatra, és valószínűleg a tagok közötti kötelékek is szorosabbak lesznek. Az 3+2 évre osztott képzés kevésbé teszi lehetővé, a szilárd tanulóközösségek kialakulását, amelyek a mesterszakon is működnek. Többek között azért, mert nem igazán számoltak az ötlet megálmodói azzal, hogy a hallgatók nem akarnak továbbtanulni. Akik pedig úgy gondolták, hogy az alapképzés elvégzése után folytatják a tanulmányaikat más-más szakokra jelentkeztek, így új csoportok jöttek létre.

Szorosabb kötelékek
(Forrás: Wikimedia Commons / Quota International / CC BY-SA 3.0)

Az osztatlan rendszernél ennél jobb a helyzet ilyen téren, hiszen – a szakot idő előtt elhagyókat, és a csúszókat leszámítva – többnyire ugyanazok vesznek részt a kurzusokon, ugyanazok alkotják az adott évfolyamot 6 év múlva is, mint a legelején. Így könnyebben alakulnak ki olyan közösségek, amelyekben a csoporttagok egymást segítve, támogatva tudják a céljukat véghezvinni.

+1. Kevesebb „félkész” munkavállaló

Az bolognai rendszer 3 év után diplomát adó működésének köszönhetően a felvettek egy jelentős része csupán 3 évben gondolkodik, nem pedig öt évben. Amint kézbe kapta a papírját, távozik, azaz a mesterszakoknál igen nagy a lemorzsolódás. Ez azért is nagy gond, mert az a plusz két év számos szak esetében kellene még ahhoz, hogy a diplomás személynek valódi, értékelhető tudása legyen a munkaerőpiacon. Nyilvánvaló, hogy ez egyetemtől, kartól, szaktól is nagyban függ, de ha körbenézünk a különböző egyetemek különböző szakjain, látjuk, hogy nagyon sok alapképzés vajmi keveset ér a munkaerőpiacon. Egyebek mellett azért, mert a 3 év nem elegendő ahhoz, hogy amit a hallgatónak tudnia kell majd a későbbiekben, valóban megtanulja, tudja alkalmazni. Afféle félkész munkavállalók születnek, akik tudnak is, meg nem is. Akik sok-sok ismeret birtokosai, de ezeket felhasználni kevésbé tudják.

Felhasznált irodalom

Mackie, Diane M. és Smith, Eliot R. (2004): Szociálpszichoilógia, Osiris Kiadó, Budapest, 737–790.