Szórakoztató kutatásmódszertani sorozatunk előző részében a kérdőíves vizsgálatokkal foglalkoztunk. Kiderült, hogy nem feltétlenül jó dolog, ha sokan töltötték ki a kérdőívünket, és szó esett arról is, hogy miért jósolta meg az összes nagy közvéleménykutató cég tévesen a 2002-es magyar országgyűlési választások végeredményét. De hogyan fogjunk munkához, ha mindez nem rettentett el minket attól, hogy saját kérdésekkel próbálkozzunk?

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Kérdőívet mindenkinek?

Tegyük fel, hogy már kitaláltuk, kiket fogunk zaklatni és milyen formában! Hátravan még egy kemény dió: hogyan írjuk meg a szöveget? Van néhány általános alapelv, amit tanácsos követni, akármilyen egyszerű a kérdőívünk. Lehet, hogy csak azt szeretnénk tudni, ki mit szeretne a gulyásba tenni a tanév végi szokásos gulyásfőzésen, vagy hogy mi idegesíti a felhasználókat a céges weblapunkon – az alapelvek nem csak a tudósoknak válnak hasznára.

Nyelvészgulyás 2008-ban
(Forrás: ELTE BTK Elméleti nyelvészet tanszék)

Mindenre nem fogunk tudni kitérni, csak a leggyakoribb problémákra. Ez épp elég lesz ahhoz, hogy a jövőben más szemmel nézzük az orrunk alá tolt kérdőíveket, de ha ténylegesen nekilátnánk a munkának, mindenképpen nézzük meg a cikk végén található hivatkozásokat is, vagy forduljunk szakemberhez...

A lényeget egy mondatban összefoglalhatjuk: tegyük egyszerűvé mind a válaszadó, mind a kiértékelő dolgát! Az utóbbira a kezdők nem szoktak gondolni, pedig legalább annyira fontos, mint az előbbi. Ha magunk értékeljük ki az eredményeket, akkor magunknak teszünk vele jót, ha pedig más végzi a munkát, akkor nem jó ötlet magunkra haragítani.

Finom és kevésbé finom sugalmazás

Kezdjük a válaszadókkal, elvégre már mind voltunk hasonló helyzetben, míg kérdőívet valószínűleg a többség még nem értékelt ki. (Ami késik, nem múlik...) Hogyan fogalmazzuk meg a mondatainkat, hogy a válaszolók dolgát megkönnyítsük?

Egyszerre csak egy dologra kérdezzünk rá, a „Tanult-e már ön angolul vagy németül?” jellegű megfogalmazásoktól óvakodjunk! A közelmúltban a Nemzeti Konzultáció nevű állami körkérdés pont ilyenekkel szolgált, és ezért a szakemberek hangosan kritizálták is:

Vannak, akik azt javasolják, hogy az új magyar alkotmány ne engedélyezze a mindenkori kormányok számára, hogy megadóztathassák a gyermeknevelés költségeit (azaz, a gyermeknevelés költségeit ismerje el a mindenkori adórendszer). Mások szerint erre nincs szükség, a mindenkori kormányok számára meg kell hagyni e költségek megadóztatásának jogát is. Ön mit gondol?

Az is fontos, hogy a kérdések minél egyszerűbbek legyenek, így minimalizálhatjuk a torzító tényezőket – akár azokat is, amikről mi magunk sem tudunk! Minél bonyolultabbat kérdezünk, annál több a félreértési lehetőség. Például a fentebbi idézetben számunkra még az sem világos,  hogy a zárójeles rész ugyanazt jelenti-e, mint az a rész, amit az összeállító szándékai szerint pontosít. Tanácsos az összetett mondatokat teljesen kihagyni a kérdőívünkből, nehogy a válaszadó másként értelmezze őket, mint mi.

Forrás: iStockPhoto

A lehetséges válaszoknak le kell fedniük az összes lehetséges választ. Ha olyat látunk valaki más kérdőívében, hogy bizonyos lehetőségek feltűnően hiányoznak, akkor gondoljunk manipulációra... Ha nem tudjuk az összes lehetőséget felsorolni, akkor használjunk nyílt kérdést, vagy a válaszlehetőségek mellett egy „egyéb, éspedig:” pontot!

Minél kevesebbet feltételezünk előre a válaszadóról, annál jobb. Klasszikus tankönyvi példa az „Ön még mindig veri a feleségét?” – itt az a kimondatlan előfeltevés, hogy a válaszadó bizony korábban verte a feleségét. Akár igent mond, akár nemet, az előfeltevést nem tudja megcáfolni. Ilyen esetben a legjobb stratégia bizony a válaszmegtagadás, ezt pedig mi mint kérdezők szeretnénk elkerülni! Naivan azt gondolhatnánk, a való életben ilyen átlátszó befolyásolással úgysem próbálkozik senki, de ez nem igaz... Az angol Wikipédián találtunk egy gyönyörű példát egy új-zélandi népszavazásról, ahol a következő kérdést tették fel:

Legyen-e Új-Zélandon bűncselekmény a jó szülői nevelő gyakorlat keretében adott pofon?

A megfogalmazás az eredetiben is legalább ennyire nyakatekert, de számunkra most fontosabb, hogy a mondat azt feltételezi, hogy a pofon része lehet a jó szülői nevelő gyakorlatnak. A befolyásolás egyébként sikerrel járt, valóban a „ne legyen” válaszok kerültek többségbe; igaz, a népszavazás nem volt ügydöntő. (Magyarországon a hatályos jogszabályok tiltják a gyerek megpofozását, jelenleg harminc ilyen ország van.)

Késő bánat: eb gondolat

Hogyan kergethetjük őrületbe a kiértékelőt, avagy saját magunkat? A gyakorlatban talán a legtöbbször előforduló hiba, hogy kevés adatot gyűjtünk be. Ha valami kimaradt, utólag már nem nagyon lehet mit tenni, előlről kezdeni pedig senki sem szereti a munkát.

Ha például a válaszadóink életkorát szeretnénk tudni, akkor a legjobb, ha egyenesen rákérdezünk, hogy hány évesek (feltéve persze, ha nem tartunk attól, hogy ez válaszmegtagadást okozhat!) – ha ugyanis csak néhány életkori kategóriát kínálunk fel nekik, azzal kevesebb információhoz jutunk. A tényleges számokból mindig lehet kategóriákat csinálni: „0-5 év”, „6-10 év”, „11-15 év” és így tovább, de fordítva ez nem működik. Ha valaki a „26-30 év” kategóriát ikszeli be, az lehet 27 éves, vagy akár 30 is. Ráadásul kategóriákon jóval kevesebb statisztikai eljárást lehet végrehajtani. Nehogy véletlenül úgy járjunk, hogy találunk valamilyen izgalmas kiértékelő módot, csak éppen az adataink nem jók hozzá!

A harci ereje legalább 9000!

Ha mindenképpen kategóriákat kell használnunk, akkor törekedjünk arra, hogy legalább sorba lehessen őket rendezni: ez a kiértékelésben majd tágabb teret fog adni nekünk. A mindennapi gyakorlatban ez az eset gyakoribb, mint az előző, mert habár nagyon jó lenne, ha mindenhez könnyedén tudnánk egy csodaszép számot rendelni, a valóságban az emberek nem így gondolkoznak. Azt meg tudják mondani, hogy valamit nagyon vagy kicsit szeretnek, de olyanfajta véleményeket nem igazán hallhatunk tőlük, hogy valami 83% tökjó vagy 47-szer csodálatosabb a másiknál. Legfeljebb a szuper csillagharcosok harci erejét mérik így:

Akkor mit lehet tenni? A leggyakoribb áthidaló módszer a klasszikus ötfokozatú elemekből álló skála, ezt megalkotójáról Likert-skálának is nevezik. A kérdésekre ilyenkor öt különböző válasz közül lehet megadni egyet, rendszerint beikszeléssel:

• Nagyon jó
• Inkább jó
• Semleges
• Inkább rossz
• Nagyon rossz

Ezek tetszés szerint átfogalmazhatóak, hogy jobban illeszkedjenek a feltenni szándékozott kérdésünkhöz. Ha mindenáron döntésre akarjuk kényszeríteni az embereket, akkor a semlegeset kihagyhatjuk... de a mi tapasztalatunk az, hogy a válaszadók ezt ki nem állhatják. Mindenki a saját bőrén is kipróbálhatja:

Több fokozatot is meg lehet adni, de a tapasztalat az, hogy az emberek 5-7 fokozat fölött már nem használják ki a teljes skálát.

Az én csapatom jobb, mint a tiéd

Sajnos van néhány dolog, amit ha fejreállunk se tudunk sorbarakni. Például ha azt kérdezzük meg a válaszadóinktól, hogy melyik a kedvenc idegen nyelvük, akkor a válaszokat magukat nem fogjuk tudni egyértelműen növekvő sorba rendezni. (Amikor a válaszokat valamilyen tulajdonságuk szerint rendezzük sorba, például ha a leggyakoribb választ tesszük előre, az már a kiértékeléshez tartozik, csak az adatfelvétel után tudjuk elvégezni.)

Ide tartoznak a saját szavainkkal megadható, más néven nyitott kérdések is – például „Mi az ön véleménye a középiskolai nyelvoktatásról?”. Ezeket nagyon macera kiértékelni (habár gyakran kimondottan szórakoztató őket olvasni!), úgyhogy lehetőség szerint szintén kerüljük őket. Egyet azonban legalább mindenképpen érdemes beiktatni a kérdőív végére. Így nem lesz a megkérdezetteknek az az érzése, hogy valamit nagyon el szerettek volna mondani nekünk, de nem volt rá rubrika.

Megvan a szöveg, válaszadókat is szereztünk valahonnan, de mi a szöszt csináljunk a kínkeservvel összegyűjtött adatainkkal? Legközelebb ez is kiderül...

Források, további olvasnivaló:

Alkotmánystat

Szokolszky, Á. (2004): Kutatómunka a pszichológiában. Budapest: Osiris. A 343-353. oldalak részletezik a kérdőívszerkesztést.

Kérdőíves adatfelvétel, oktatási tananyag az alapképzésben résztvevő szociológus-hallgatók számára