Zoltán egy érdekes hangtani változásra figyelt fel abban a folyamatban, ahogy az egyik késői latin nyelvváltozat fokozatosan azzá változott, amit ma spanyolnak nevezünk:

Felmerült bennem egy érdekes kérdés, ami persze lehet, hogy nyelvészetileg elsőre hülyeségnek hangzik: szerepet játszhat-e bizonyos hangváltozásokban a beszéd sebessége, vagyis a nyelv beszélőinek azon szokása, hogy milyen ,,gyorsan'' ejtik ki a szavakat? Példaként, a spanyolban végbement egy érdekes rendszeres hangváltozás: az [-mn-] csoportból egy [-mr-] állapoton keresztül [-mbr-] lett (ahol a [b] ,,ejtéskönnyítő'' mássalhangzó): pl. latin hominem 'férfi, ember (tárgyeset)' > [omne(m)] > [omre] > [ombre] (spanyol 'ember'); latin feminam 'nő (tárgyeset)' > [femna] > [emra] > [embra] (spanyol 'nőstény'). Én ezt a változást úgy tudnám elképzelni, hogy az ilyen szavakat ,,nagyon gyorsan'' mondták ki a beszélők, így az [n] hang [r]-ré alakult, mert úgy ,,könnyebb'' volt kiejteni.

Ecce hombre!
(Forrás: http://mybfolder.com/)

Maga a kérdés, amelyet Zoltán feltesz, egyáltalán nem „hülyeség”. Annyira nem, hogy már én is írtam róla a nyest.hu-n: A gyengülés típusú változások, amelyek az információban szegény, „gyenge helyzetben” levő hangokat érintik, ezeket még rövidebbé teszik vagy teljesen kiejtik, éppen a leggyorsabb beszédtempónál figyelhetők meg először, és a leggyakoribb kifejezésekben (pl. tudom > [tuom] > [tom]). Ilyen gyengülés volt az is, amikor a latinban a hangsúlytalan (és a hangsúlyos magánhangzót közvetlenül követő) i kiesett: [hominem] > [homnem], [feminam] > [femnam]. Abban viszont téved Zoltán, hogy az [n] > [r] változás, ami ez után következett, hasonló, a beszédtempóra érzékeny gyengülési folyamat lett volna. Az [r] hang nem „gyengébb”, mint az [n], nem „könnyebb kiejteni” (nem igényel kevesebb izommunkát), itt tehát másról van szó.

Az [mn] mássalhangzó-kapcsolat két nazális (orrhangú) mássalhangzó egymásutánja, amelyek csak képzéshelyükben térnek el egymástól (az [m] bilabiális, két ajakkal képzett, míg az [n] alveoláris, a nyelvcsúcs és a fogmeder érintkezésével képzett mássalhangzó). Ez nem ideális, de a túl nagy hasonlóság nem a kiejthetőségnek, hanem a két hang felismerhetőségének árt, különösen két nazális hang esetében, amelyeknek a zárt szájüreg miatt eleve kisebb a felismerhetőségük. Ezt a helyzetet az elhasonulásnak (latinosan disszimilációnak) nevezett folyamat szokta „kijavítani” az emberi nyelvekben. Ez azt jelenti, hogy a jobb felismerhetőség érdekében az egymás melletti hangok különbsége hangváltozás (helyettesítés) útján növekszik. Ezt történt a spanyol nyelvtörténetben is: a két nazális mássalhangzó közül az egyiket, az [n]-t hasonló képzésű orális mássalhangzóval ([r]-rel) helyettesítették.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Azt, hogy [m] és az [n] nazálisak, úgy kell érteni, hogy képzésük közben megnyitjuk a szájüregünkből az orrüregünkbe vezető járatot (amit máskor, az ún. orális hangok képzésekor az uvula, más szóval nyelvcsap elzárva tart). Magánhangzókat is képezhetünk nazálisan, például a Konrád szó kiejtése nagyjából [kõrád] (az [õ] a nazális [o] szokásos jele). Az [m] és az [n] ugyanakkor zárhangok, vagyis úgy keletkeznek, hogy a kiáramló levegő útját teljesen elrekesztjük, mint a [b] és a [d] esetében. Csakhogy a szájüreg ilyenkor nem teljesen zárt, a levegő az orrüregen át ki tud menekülni, ezért kicsi a légnyomás a szájüregen belül, ezért az [m] és az [n] esetében a zár felpattanása nagyon gyenge, a felpattanás előtt pedig az orrüregre jellemző nazális hangot hallunk.

Az elhasonulásnál érdekesebb azonban a történet folytatása. Hogyan lesz az [mr] hangkapcsolatból [mbr]? Mi történik ilyenkor pontosan? Ez a kérdés a számomra azért is nagyon érdekes, mert a modern hangtan legnagyobb felismeréséhez kapcsolódik, ami az 1980-as években történt. Én is akkoriban tanultam nyelvészetet, ezért tanúja voltam ennek a nagy felismerésnek, amely többek között egyik akkori tanárom, George Nick Clements (1940–2009) nevéhez fűződik.

Szószedet

alveoláris a fogmederben (a metszőfogak mögött) képzett

bilabiális a két ajakkal képzett

nazális orrhangú (a levegő a szájüreg helyett az orron át távozik)

A 80-as évekig a modern hangtannak az volt az elképzelése, hogy a hangsorok egyes hangok, ún. szegmentumok egymásutánjai. Így az [-mn-] hangsor egy [m] és egy [n] egymásutánja. Az egyes szegmentumokat pedig jegyekkel jellemezhetjük, például az [m] jellemzése lehetne „nazális bilabiális zárhang”, az [n]-é pedig „nazális alveoláris zárhang”. Annak a nagy fordulatnak, amelyről beszéltem, az volt az eredménye, hogy ez a kép teljesen megváltozott. Clements és mások felelevenítették John Rupert Firth (1890–1960) elképzelését, amely szerint a hangsorok nem szegmentumokból állnak, hanem olyanok, mint a többszólamú zene, a különböző beszédszervek mintegy külön szólamokat szólaltatnak meg, és a szólamok – ahogy a többszólamú zenében is – össze vannak egymással hangolva, egymáshoz vannak időzítve, de részben függetlenek is egymástól, az egyik szólam hosszabb időn át „kitarthat” egy hangot vagy akár szünetet tarthat a többi szólamtól függetlenül. Ezért a hangsorok szigorú „szegmentumokra” osztása általában ugyanolyan értelmetlen, mint amilyen a zene „szegmentumokra” osztása lenne. A hangtannak ezt az új felfogását nem lineáris fonológiának, a hangsorok újfajta ábrázolását autoszegmentális ábrázolásnak nevezzük.

A beszédszervek összehangolt működtetésével keletkezik a hangzó beszéd, ahogy az orgonasípok összjátéka hozza létre a zenét.
(Forrás: Wikimedia commons / Ralf Roletschek / CC BY-NC-ND 3.0)

Így az [-mn-] hangsorban az egyik „szólam” abból áll, hogy a nyelvcsap mindvégig nyitva tartja a levegő útját az orrüreg felé. Ez a nyelvcsap, a nazalitás szólama. Egy másik szólam az ajkak (a labialitás) szólama. Ebben a szólamban az [m] ideje alatt zárképzést találunk, az [n] ideje alatt viszont szünet van. A harmadik fontos szólam a nyelv mozgásának felel meg: az [m] ideje alatt szünet van, majd az [n] ideje alatt a nyelv zárat képez a fogmedernél. Az [mn] > [mr] változás lényege, hogy a nazalitás szólamában az [m] felpattanása után szünet keletkezik (a másik, kevésbé érdekes részlet, hogy a nyelv szólamában a zárképzést pergetés helyettesíti):

Az autoszegmentális ábrázolás egy csomó jelenség magyarázatát megkönnyíti. Nézzük például az [mr] > [mbr] változást. Míg az [mr] esetében össze kell hangolni, egyetlen időpontra kell időzíteni az orrüreg felé vezető út elzárását az ajkak és a nyelv közötti váltással, addig az [mbr]-nél az időzítés eltolódik: előbb megszűnik a nazalitás, de az ajkak zárva maradnak, és csak később pattan fel az ajkak zára, ami lehetővé teszi az [r] elhangzását.

Sokan azt se tudják, hogy a nyelvcsap létezik, mások még ékszerekkel is díszítik.
(Forrás: Wikimedia commons / Nicor, GorillaWarfare / CC BY-SA 2.5, 2.0, 1)

Tehát ha ezt egyáltalán „ejtéskönnyítésnek” nevezhetjük, ahogy Zoltán javasolja, akkor annyival könnyebb az [mbr] kiejtése, amennyiben kevesebb szólamot kell egyszerre egymáshoz igazítani:

A nem lineáris ábrázolás szépsége itt abban nyilvánul meg, hogy az [mr] > [mbr] változásnál nem kell valamiféle „beszúrásról” beszélnünk (nehéz is lenne megmagyarázni, mire lenne jó beszúrni egy hangot az [m] és az [r] közé), nem kell egy új „szegmentum” létrejöttét feltételeznünk: az időzítés eltolódása automatikusan létrehozza azt az elrendezést, amit [b] hangként értelmezünk (hallunk).

Az időzítésnek ez a fajta eltolása egyébként nagyon gyakori változás a nyelvekben, például ugyanez történik akkor, amikor az [nz] hangsort [ndz]-vel helyettesítjük abban, hogy pénz (vagy például az angolban a prince 'herceg' szót rendszeresen [princ]-nek ejtik).