Borbély Anna Kétnyelvűség. Variabilitás és válogatás magyarországi közösségekben című kötetének borítójára eléggé megtévesztő módon csak a cím első fele került fel, holott a második fele sokkal pontosabban írja le a tartalmát. Akik tehát a könyvesboltban a címen fellelkesülve gyorsan kosarukba teszik a könyvet, otthon igencsak meglepődhetnek – csalódni viszont aligha fognak.

A könyv tulajdonképpen négy fejezetre oszlik, az ötödik számozott fejezet a korábbiak összefoglalása, a hatodik és a hetedik pedig ennek román, illetve angol nyelvű fordítása. Az első fejezet általánosságban beszél a kétnyelvűség és többnyelvűség kérdéséről, a második fejezet egy a magyarországi nemzetiségek körében végzett átfogó kutatásról számol be, a harmadik és a negyedik pedig a szerző által folytatott kutatásokat írja le, melyek helyszíne egy-egy magyarországi, fokozatosan elmagyarosodó román község.

Hangsúlyozandó, hogy szakkönyvről, és nem ismeretterjesztő kötetről van szó. Ebből következik, hogy a könyv aligha követhető mindenki számára, és célja nem is az, hogy mindenki számára érthető legyen. Ugyanakkor a szakkönyvek között nem különösebben nehéz szöveg, és a leírt eseteknek, történeteknek, személyes vallomásoknak köszönhetően olvasmányosnak is mondható, így hát ajánlható azoknak a szakmán kívülieknek is, akik komolyan érdeklődnek a téma iránt. Kiemelendő, hogy a szerző román nyelvismeretének köszönhetően olyan példákat is hoz, melyekkel a szakirodalomban egyébként ritkábban találkozunk (a moldáviai helyzet, az isztroromán kutatása stb.).

Amit a kétnyelvűségről tudni érdemes

Az első fejezet az, mely kárpótolja azokat, akik a borító láttán azonnal a vásárlás mellett döntöttek. Borbély Anna ebben a fejezetben leírja a két- és többnyelvűség különböző formáit, aspektusait, megközelítési lehetőségeit, és megismerteti a terület szakszavait is. Így például kiderül, hogy a szaknyelvben a kétnyelvűség terminust az egyénekre használják (akkor is, ha az illető kettőnél több nyelvet használ), a többnyelvűség terminust viszont közösségekkel kapcsolatban (akkor is, ha az adott közösségben csupán két nyelvet használnak). Ehhez a megkülönböztetéshez azonban a szerző sem tartja magát szigorúan.

A fejezetből kiderül, hogy a kutatók már abban is eltérnek, hogy mikor beszélhetünk kétnyelvűségről: egyesek szerint csak akkor, ha a valaki születésétől kezdve két nyelvet használ; mások szerint az, aki magát kétnyelvűnek tartja, vagy akit környezete annak tart; van, aki szerint az számít, hogy az illető folyamatosan két nyelvet használjon; megint mások a nyelvtudás mértékéhez kötik, de itt is sokféle álláspont van – van, aki csak azt tekinti kétnyelvűnek, aki két nyelvet „tökéletesen” ismer, a másik véglet szerint már az is kétnyelvűség, ha a másik nyelvvel „érintkezésbe kerül”. A definíciók sokfélesége annak is köszönhető, hogy az egyéni kétnyelvűség nagyon sokféle lehet. Van, aki két – vagy több – nyelvet sajátít el anyanyelvként, van, aki csak felnőtt korában tanul meg másik nyelvet, viszont az is előfordulhat, hogy csak ezt a másikat használja, és első nyelvét el is felejti (de legalábbis tudása erősen leromlik). Van, akinek mindkét nyelvén kb. azonos szintű a tudása, és van, akinek különböző.

A közösségi kétnyelvűség is többféle lehet. Beszélhetünk stabil többnyelvűségről, ha a csoport hosszabb időn át többnyelvű, és beszélhetünk instabilról, ha a kétnyelvűség csak a nyelvcsere átmeneti állapota. Az sok tényezőtől függ, hogy a kétnyelvűség stabil-e: létrejöttének körülményeitől, társadalmi, gazdasági és politikai viszonyoktól, a csoport elszigeteltségének mértékétől, az öntudattól és a saját intézmények fejlettségétől, a csoport lélekszámától, a nyelvek presztízsétől stb. A helyzetet bonyolíthatja, hogy ezek a tényezők akár ellenkező irányokban is hathatnak.

Az evangélikus templom a szlovák Tótkomlóson
(Forrás: totkomlos.hu)

Ha a nyelvcsere a nyelv teljes beszélőközösségét érinti, akkor az a nyelv kihalásához vezethet. A nyelveket veszélyeztetettségi fokuk szerint is szokás csoportosítani, de az egyes kutatók különböző skálákat használnak. A nyelvhalál közeledésének több jele is van: a beszélők számának csökkenése, a nyelvhasználat színtereinek csökkenése, illetve a magában a nyelvben bekövetkező szerkezeti egyszerűsödés. A nyelvhalálnak több módja is akad, ritka, de nem példa nélküli, hogy egyszerűen kiirtják a nyelv beszélőit. A nyelvhalál társadalmi szintek szerint is különböző irányú lehet: van, hogy az elit vált nyelvet, és őket követik a tömegek; de előfordulhat az is, hogy a nyelvhalál alulról indul, és a nyelvet az elit őrzi – ha a hétköznapokban nem is, de bizonyos rituális funkciókban használja.

A többnyelvű közösségekben többféle nyelv használatára van lehetőség, és megvannak annak a szabályai, de legalábbis tendenciái, hogy a közösség tagjai mikor melyik nyelvet használják. Ezt befolyásolhatja az, hogy kik vesznek részt a beszélgetésben, ill. rajtuk kívül kik vannak ég jelen; hogy hol folyik a beszélgetés és miről. De nem csupán az jellemző, hogy több nyelvet használnak, hanem hogy többnyelvű beszédmódot is kialakítanak: ennek során hol az egyik, hol a másik nyelvet használják. Ezt nevezzük kódváltásnak. A kódváltásnak is megvannak a közösségen belüli szabályai, bár az, hogy mik, a szakemberek között is vitat tárgya. A kódváltás oka lehet a szolidaritás kifejezése, vagy éppen valakinek a társalgásból való kizárása; kifejezheti a mondandó hivatalos vagy bizalmas jellegét, személyes vagy objektív álláspontot; oka lehet idézés – azon a nyelven, amelyen a kijelentés elhangzott – vagy közbevetés; a másik nyelven elhangzottak magyarázata vagy megismétlése stb. Tévedés az, hogy a beszéd közbeni rendszeres kódváltás „helytelen” lenne, vagy hogy az így beszélő személyek képtelenek lennének egynyelvű környezetben kódváltás nélkül kifejteni. A fejezet a magyar és más nyelvek részvételével kialakult kétnyelvűségek tipikus eseteit ismerteti: ez elsősorban a határon túli magyarokra, illetve a hazai nemzetiségekre jellemző.

Hogy magyarosodnak a hazai nemzetiségek?

A második fejezet a 2001-ben indult MaBiLing-kutatást mutatja be. Ennek célja az volt, hogy felmérjék, mennyire és milyen módon őrzik nyelvüket a hazai kisebbségek. A felmérést a beások, németek, lovárit beszélő romák (a következőkben egyszerűen romák), románok, szerbek és szlovákok körében végezték el. A vizsgálatot egy-egy településen végezték, igyekeztek olyan településeket választani, melyek a nyelvcsere folyamatában a többi nemzetiségi település között a középmezőnyben helyezkedik el. (Ennek ellenére is furcsának hat, hogy a felmérés által feltárt folyamatokat a szerző mint az adott nemzetiség nyelvhasználatára jellemző tényeket tárgyalja – az ilyen általánosítás akkor is túl erősnek tűnik, ha pontosabb adataink nincsenek.)

A kutatásban szereplő neémet község, Tarján katolikus temploma
(Forrás: Wikimedia Commons / Dani1718 / GNU-FDL 1.2)

A kutatásban használt kérdőíven 25 kérdés szerepelt, ezek arra vonatkoztak, hogy adott helyzetekben az interjúalanyok mely nyelvet használják: kizárólag a nemzetiségi nyelvet, általában a nemzetiségi nyelvet, a nemzetiségi nyelvet és a magyart vegyesen, általában a magyart vagy kizárólag a magyart. Az eredmények szerint a legtöbbet a szerbek, illetve a romák használják anyanyelvüket, legkevesebbet pedig a németek és a beások – a románok és szlovákok a mezőny közepén helyezkednek el. Ez erős összefüggést mutat azzal, hogy milyen színtereken használják a nemzetiségi nyelvet: a beások és a németek kizárólag otthon; a szlovákok ezen kívül az oktatásban, a románok az egyházban; a szerbek otthon, az oktatásban és az egyházban, a romák pedig otthon, az egyházban és a városban is. Ezzel szemben vásárláskor, hivatalban vagy munkában minden esetben a magyar a domináns. Az azonban is csoportra jellemző, hogy többet használják (és jobban is beszélik) a magyart, mint a nemzetiségi nyelvet.

Érdekes eredménye született annak a felmérésnek, hogy kik használják nemzetiségi nyelvüket magyarok jelenlétében: a beások és a romák. A kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy a többi csoportnál a nyelv a legfeltűnőbb jele a csoportjuk elkülönülésének, ezért azt a kívülállók előtt elrejtik. A beások és a romák esetében azonban a többségtől való eltérésük egyébként is nyilvánvaló, ezt a nyelv használata már nem befolyásolja, így szabadabban használják nyelvüket.

A kutatásban szereplő beás község, Mánfa román kori katolikus temploma
(Forrás: Wikimedia Common / Kontiki / CC BY-SA 2.5)

A román és szlovák nyelvű közösségekben azt is vizsgálták, hogy a nyelvhasználók saját értékelésük szerint milyen szinten beszélik a helyi nyelvjárást, illetve az irodalmi változatot. Az eredmények nagyon hasonlóak voltak: a válaszadók fele mindkét közösségben úgy vélte, hogy kiválóan beszéli a helyi változatot, az irodalmi nyelv ismeretét azonban szinte senki nem értékelte ilyen magasra: ott közepesen, többé-kevésbé volt a tipikus válasz. Magyar nyelvtudását viszont szinte kivétel nélkül minden válaszadó jónak vagy kiválónak értékelte.

A szerb, a szlovák, a román és a német nemzetiség körében azt is vizsgálták, hogy miként viszonyulnak a nemzetiségi nyelv helyi és irodalmi változatához: melyiket szeretik jobban, melyiket tartják szebbnek, hasznosabbnak, illetve nehezebbnek. Mindegyik közösségben a helyi változatot szeretik jobban, de az irodalmit tartják hasznosabbnak és nehezebbnek. Az esztétikai ítéletek azonban megoszlanak: a szlovákok és a románok az irodalmi nyelvet vélik szebbnek, a németek viszont a helyi nyelvjárást – a szerbek többsége azonban nem hajlandó választani, és mindkettőt egyformán szépnek tartja.

A kutatásban szereplő szerb város, Pomáz ortodox temploma
(Forrás: Wikimedia Commons / krokophoto / CC BY-SA 2.5)

Fel az uborkafára

A harmadik fejezet Méhkerék helyzetét mutatja be. Méhkerék az egyetlen magyarországi román falu, mely az elmagyarosodási folyamatnak az elején jár. A fejezet címe (Legyőzi-e a globalizáció a méhkeréki közösségben a román nyelv megőrzését?) nem csupán barokkossága miatt meglepő, hanem azért is, mert a román nyelvet nem általában a globalizáció, hanem a magyar nyelv fenyegeti. A fejezet végére azonban kiderül, hogy jön a globalizáció a képbe.

Méhkerék, vasúti megállóhely. Román felirat nincs
(Forrás: Wikimedia Commons / Aspectomat)

A Sarkad közelében található Méhkerék viszonylag elszigetelt település volt, ennek is köszönhető, hogy a hetvenes években még a gyerekek is románul beszéltek egymás között. A faluba költöző kívülállókkal csak románul voltak hajlandóak beszélni, ha egy fiatal magyar lányt akart elvenni vagy magyar fiúhoz ment férjhez, kitagadták: úgy értékelték, a fiatal „megtagadja fajtáját”, a házastárs pedig őt is, szüleit is lenézheti románságuk miatt. 

A hatvanas években a falu szegénynek számított, ekkor azonban elterjedt a fólia alatti primőrtermesztés, a hetvenes évekre a település módosnak számított. A falubeliek korábban nyaranta idénymunkákra jártak az ország más részeibe, ebben az időben már a településen belül dolgoztak, ami segítette a nyelv megőrzését. Míg korábban a sarkadiak lenézték a méhkerékieket, és a tiltásoktól függetlenül sem szívesen kötöttek velük házasságot, addig a hetvenes években már megszaporodott a házasságok száma. A Méhkerékre beházasodóktól viszont elvárták, hogy megtanuljanak románul. Ez a helyzet a kilencvenes években változott meg: ekkorra a betelepedő magyarok száma megnőtt, és már nem is várták el, hogy megtanuljanak románul. Ekkor már a gyerekek is inkább magyarul beszéltek, bár a felnőttek sokszor figyelmeztették őket, hogy románul beszéljenek. A magyar nyelv térhódítását elősegítették az időközben javuló közlekedési lehetőségek is.

A fejezet érdekes információkat tartalmaz a méhkeréki nyelvjárás és az irodalmi román közötti különbségekből eredő problémákról is.

A kétezres évek elején tovább romlott a helyzet, a fóliasátrak már nem termelnek annyi bevételt. Ezt a helyzetet rontotta tovább a 2011-es németországi uborkafertőzés, melynek hatására a magyarországi vevők sem vásároltak uborkát. A közösség jóléte tehát sérülékeny, és a gazdasági hanyatlás visszahathat a nyelvi helyzetre is.

A méhkeréki templom
(Forrás: mehkerek.hu)

A felmérés azt mutatja, hogy a nyelvcsere folyamata már erősen megindult. Míg a felnőttek több mint fele vallotta, hogy szüleivel mindig románul beszél, és csak töredékük, hogy általában vagy mindig magyarul, addig gyerekek közel fele mindkét nyelvet használja szüleivel, de ötödük már csak a magyart (és csak 9%-uk mindig a románt). Míg a felnőttek alig 11%-a vallotta, hogy testvéreivel általában vagy mindig magyarul beszél, addig a gyerekek körében ez az arány már 40%, és alig 17%-uk használja ilyenkor általában vagy kizárólag a román nyelvet. (Mindkét generációra jellemző, hogy kb. minden harmadik személy körülbelül egyenlő arányban használja testvéreivel a magyart és a románt.) A gyerekek 77%-a vallja, hogy az iskolai órákon kb. egyforma arányban használja a magyart és a románt, és senki nem állította, hogy csak magyarul beszél – ellenben az órákon kívül iskolatársaival 23% csak a magyart használja, 17% általában a magyart, és 49%-uk használja kiegyenlített arányban a két nyelvet. Míg a felnőttek kétharmada, a gyerekeknek csupán harmada imádkozik mindig románul. Az adatokból jól látszik, hogy a  román nyelv még erős pozíciókkal bír Méhkeréken, de fokozatos visszaszorulása is nyilvánvaló tendencia.

Nem kell félni a longitudinális vizsgálattól!

Ha az orvos azt mondaná, hogy longitudinális vizsgálatra lesz szükség, bizonyára megrémülnénk – teljesen feleslegesen. A longitudinális vizsgálathoz nem kell csövet nyelni, és gumikesztyűs kezek sem hatolnak testnyílásainkba: a kifejezés egyszerűen hosszan tartó vizsgálatot jelent.

A méhkeréki vizsgálatban azt láttuk, hogy a kutató különböző generációkat vetett össze, és a közöttük levő különbségekből igyekezett következtetni az időbeli folyamatokra. Ez bevett gyakorlat, hiszen például feltételezhető, hogy az a gyerek, aki gyerekkorában nem beszél románul, az feltehetően felnőtt korában sem fog; emellett minél kevesebben beszélnek kortársaikkal románul, azok annál is kevesebbet fognak gyermekeikkel, így várhatóan a következő generációban még kevesebbet és még kevésbé fognak románul beszélni. Ugyanakkor bizonyos hatásokra ezek a folyamatok megállhatnak, akár meg is fordulhatnak. Előfordulhat például, hogy idős korukra a két nyelvet addig kiegyenlítetten használók is visszatérnek a kisebbségi nyelvre, ennek hatására az unokák akár jobban is megtanulhatják a nagyszüleik nyelvét. A longitudinális vizsgálatok az ilyen változásokat is kimutatják. Az ilyen kutatásokat természetesen nem folyamatosan végzik, hanem egy-két-három évtized elteltével megismétlik a korábbi vizsgálatot, és összevetik az eredményeket. Szerencsés esetben egy harmadik, negyedik stb. vizsgálatra is lehetőség nyílik.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Borbély Anna a negyedik fejezetben egy olyan longitudinális kutatásról számol be, mely három vizsgálatból áll: 1990-ben, 2000–2001-ben, illetve 2010–2011-ben gyűjtötte az adatokat (az utóbbi mintavételből kevesebb adatot közöl). A kutatás székhelye ezúttal egy másik magyarországi román falu, Kétegyháza, ahol a nyelvcsere már előrébb tart, mint Méhkeréken, ráadásul rendkívül gyors is. Míg 1990-ben a településen 1786-an vallották magukat román anyanyelvűnek, és 1488 román nemzetiségűnek, 2001-ben már csupán 1075-en, illetve 660-an. A vizsgálatok csakis azokra korlátozódtak, akik használják a román nyelvet.

Az adatokban igen gazdag fejezetből csak néhány érdekességet emelnénk ki. Egyfelől a kétegyházi románok körében a román nyelv visszaszorulása ellenére is vannak ellenkező irányú folyamatok. Azok a középkorúak, akik mindkét nyelvet használják, idősebb korukban – nyugdíjba vonulásuk vagy munkanélkülivé válásuk következtében – több időt töltenek saját közösségükben, és hajlamosak inkább a románt használni. A román nyelvhez főként az idősebb és középkorú nők, illetve az idős férfiak ragaszkodnak – a fiatalok között nincs nem szerinti különbség. A román irányában történt változás, hogy míg 1990-ben a (gyulai) kórházban senki nem használta a románt, addig 2000-ben, ha nem is jelentős számban, és főleg az idősek körében, de voltak, akik románul (is) beszéltek az orvossal – ennek az az egyszerű oka, hogy korábban nem volt román anyanyelvű orvos, időközben pedig lett. Nem ilyen egyértelmű a hatása annak, hogy időközben a méhkeréki származású ortodox pópát egy romániai pap váltotta fel, aki nem beszélt sem magyarul, sem a helyi román nyelvjárásban. Ennek következtében nem csupán azok a hívek nem tudtak beszélni papjukkal, akik már nem tudtak románul, hanem sokan „kevésbé helyes” nyelvjárásukat szégyellve inkább kerülték a pappal való beszélgetést.

Míg 1990-ben még mindenfelé használták a román nyelvet, 2000-ben az utcára lépve az otthon románul beszélők is magyarra váltottak. Korábban a magyarok tettek rosszalló megjegyzéseket a románul beszélőkre („beszélj magyarul, hisz magyar kenyeret eszel”, „már megint ugattok”), addig mára az ilyenek eltűntek, viszont felbukkannak a román származású fiatalok magyarázataiban („magyarul beszélünk, hisz magyar kenyeret eszünk”), illetve ők tesznek hasonló megjegyzéseket idősebb, románul beszélő rokonaikra. Növelte azonban a román nyelvismeret értékét, hogy a felsőfokú oktatásban nyelvvizsgára van szükség.

Összegzés

Bár a többnyelvűség természetes és hasznos dolog, a magyarországi nemzetiségiek egyre inkább egynyelvűekké válnak, elmagyarosodnak. A folyamat különböző közösségekben más-más mértékben ment végbe, de az iránya mindenhol egyértelmű. Még azok a közösségek is, melyek a 20. század második felében többé-kevésbé megőrizték nyelvüket, igen sérülékenyek, és elmagyarosodásuk folyamata bármikor felgyorsulhat, visszafordíthatatlanná válhat.