Budapest, majd Prága és Pozsony irányából nézve Kárpátalja, Kijev (és Moszkva) felől nézve Kárpátontúl. – Akárhonnan nézzük is, a terület mind Magyarország, mind Csehszlovákia, majd a Szovjetunió és végül Ukrajna részeként határterület. Lakosairól elmondható, hogy az elmúlt csaknem száz év határváltoztatásai és a velük járó impériumváltások során passzív szereplők voltak. Arról, hogy ők kik és hol is akarnak élni, nem igazán kérdezték meg őket soha. A történelmet nem ők alakították, az sokkal inkább megtörtént velük. Kárpátalja-Kárpátontúl népeinek sorsát az elmúlt bő száz esztendő során számos irodalmi mű alapján kísérhetjük nyomon. Sorozatunkban ezek között tallózunk.

Illés Béla, az 1895-ben Kassán született író és publicista első írásai még az első világháború idején jelentek meg; későbbi regényei pedig jobbára a Tanácsköztársaság idején, az azt megelőző és az azt követő történelmi korszakban játszódnak (Ég a Tisza, Kárpáti rapszódia). A két világháború között jórészt a Szovjetunióban élt. A második világháborúban a szovjet hadsereg őrnagyaként vesz részt Budapest ostromában – a Voronyezstől 1945-ig terjedő időszakról a Honfoglalás című regényében ír.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Egyik – talán leghíresebb – kitalált figurája Guszev százados, az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot leverő orosz cári hadsereg tisztje, akit – Illés Béla írói fikciója szerint – az intervenciót kritizáló magatartásáért végeztek ki Minszkben több társával együtt, s akiből a hivatalos propaganda valóságos hőst csinált 1945 és 1951 közt, olyan szinten, hogy a Sas utca egészen 1990-ig viselte a nevét.

Alábbiakban a három részből álló Kárpáti rapszódia című regényét vizsgáljuk meg részletesebben. A történet a Monarchia utolsó évtizedeiben, a Tanácsköztársaság idején és az azt követő csehszlovák idők első néhány évében játszódik, jobbára Kárpátalján. Az anekdotaszerűen felépülő regény főhőse Bálint Géza, aki számos ponton az író alteregójának is tekinthető.

Illés Béla sírja a Kerepesi temetőben
(Forrás: Wikimedia Commons / Dr Varga József / CC BY-Sa 3.0)

Kárpátaljai kaleidoszkóp – magyarok, askenázi és szefárd zsidók

Bálint Géza, a könyv főszereplője, saját családjáról így vall:

Mint apám, nagyanyám is nemes tradíciókat ápolt. De míg apám testestől-lelkestől magyar volt, nagyanyám spanyol eredetével büszkélkedett. Néhai férjével Szalonikiből származott Dél-Magyarországra, Baja városába. Anyanyelve spanyol volt. Középkori spanyol, és csak döcögve beszélt magyarul. Mert bár a család 1492-ben menekült a zsidóüldözések elől Spanyolországból Szalonikibe, nyelve, viselete mindmáig spanyol maradt. Középkori spanyol. Ha nagyanyám mesélt, az okos Izabella királynő és az erélyes Ferdinánd voltak meséje hősei. Ugyanazok, akik a zsidókat kiűzték Spanyolországból. [...] Tessék elképzelni Beregszászon, ahol a magyar sujtásos ruha, a ruszin guba és bocskor, a zsidó kaftán és a rókaprémmel szegélyezett sámli van odahaza, tessék elképzelni, hogyan hat Beregszász kövezetlen utcáin egy olyan ruha, amely középkori spanyol infánsnőkről festett képek nyomán készült.

(12–13. oldal)

Beregszász – üdvözöljük városunkban!
(Forrás: Wikimedia Commons / Rovás Alapítvány / CC BY-Sa 3.0)

A dolog érdekessége, hogy anyai ágon a főszereplő szefárd zsidó – a helyi zsidó lakosság java azonban askenázi. Vajon milyen nemzeti öntudata van a regény ekkor még gyermekkorú főszereplőjének? A szefárd és magyar családi háttérrel rendelkező Bálint Géza – a városi zsidó lakosság dualizmus alatti asszimilációját illusztrálandó – ennek következtében nem is beszél jiddisül.

Fecske is tudott olvasni. Magyarul és zsidóul. Ha valaki csodálkozik azon, hogy a derék lutheránus magyar ember hogyan tanult meg zsidóul, megvallom, kezdetben én is különösnek találtam a dolgot. De csak addig, amíg a szolyvai viszonyokkal meg nem ismerkedtem. Szolyván ugyanis, a fatelepen és a szolyva-polenai vasút építésénél magyar, ukrán és zsidó nyelvű munkások dolgoztak. Itt a zsidóknak volt valami önművelő körük, ahova a magyar és ukrán munkások is eljártak. Így – ha más nem – a zsidó nyelv rájuk ragadt.

Csodálkoztam, amikor megtudtam, hogy Fecske zsidóul beszél és olvas. De ő még jobban elcsodálkozott azon, hogy én egy kukkot sem értek a zsidó nyelvből.

– Hát milyen zsidó vagy te? – kérdezte haragosan.

– Magyar vagyok! – feleltem önérzetesen.

(22. oldal)

Szolyva központja
(Forrás: Wikimedia Commons / Mykola / GNU-FDL 1.2)

A Horvátország nélküli Magyarországon a kor statisztikai adatai szerint 1880 és 1910 között a zsidók aránya 4,5%-ról 5%-ra nő, számuk 625 ezerről 911 ezerre. 1869-ben 31%-uk él városban, 1910-ben 51%-uk. Legnagyobb arányban Kárpátalján élnek. Máramaros, Ung, Bereg, Ugocsa és Zemplén vármegyék területén az országos átlagot messze felülmúló arányban élnek. 1910-ben Munkács 44%-a, Máramarossziget 37%-a, Ungvár 31%-a, Beregszász 30%-a zsidó felekezetű.Többségük askenázi, bár vannak köztük szefárdok is. Összehasonlításként ugyanekkor Budapest 23%-a izraelita vallású. A magyarországi – és így a kárpátaljai – zsidók többsége askenázi, bár vannak köztük szefárdok is. Érdekes adat, hogy 1890 és 1910 közt az izraelita vallásúak közt a magyar anyanyelvűek száma 64%-ról 77%-ra nő, a német (és jiddis) anyanyelvűeké 33%-ról 22%-ra csökken. Az elmagyarosodás a városi zsidó népesség körében volt tipikus: míg például 1910-ben a budapesti zsidók 8,6%-a, a Máramaros megyeiek 82,2 %-a volt német (jiddis) anyanyelvű – jiddis külön nem szerepelt a statisztikákban, azt németnek vették.

Illés Béla könyvében a helyi lakosság bemutatásán túl a helyszínek is fontos szerepet kapnak. Méltán lehetne a Nemzeti Könyvtár honlapján található, ott megfogalmazott kritériumrendszer alapján Kerényi Imre gyűjteményének egyik büszke darabja, oly sok más kötet mellett: „Sok jó tollú író járta szép Magyarország tájait, sok mű szól arról a vidékről, amely a legkedvesebb minden tájak között nekünk magyaroknak. Ezek a művek hívnak minket képzeletbeli utazásra térben és időben egyaránt”.

Beregi tájkép – magyar, ruszin (és szász) ecsettel

Az ifjú Bálint Géza apjának egyik barátját – minő véletlen – Esze Tamásnak hívják, és tarpai, akár nagy névrokona, Rákóczi katonája.

Tarpa a szájhagyomány szerint a nagy Esze Tamás szülőhelye. A tarpaiak pedig hívek nagy földijükhöz: mind egy szálig kurucok. [...]

Esze Tamásról, Rákóczi paraszti generálisáról, aki talpasokkal, bocskoros és mezítlábas, dorong-kapafegyverzetű katonákkal csépelte a császári seregeket, erről a nagy Esze Tamásról egyetlen kortársa sem hagyott ránk festett képet. A beregi nép a mezítlábas generálist még ma is úgy tiszteli, mint az édesapját. És mert festett kép nincs róla, ki-ki a maga képmására festi meg őt. A ruszin erdei munkás úgy tudja, hogy Esze bocskort és gubát hordott. A magyar paraszt viszont lobogó gatyát húz rá.

(19. oldal)

Bereg vármegye, a Kárpátaljai rapszódia legfőbb helyszíne
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az anekdotázó, az olvasót a helytörténettel, a helyi tájjal és emberekkel is megismertető Illés Béla még etimológiai kalandozásra is hajlandó. Ezt írja Beregszászról:

A hely, ahol most Beregszász áll, valamikor réges-régen berkes terület volt, amelyen egy Szász nevű pásztor teheneket legeltetett. [...] Szász ásót fogott, s rövidesen egy egész kád aranypénzt talált, amit réges-régen, talán még Attila király uralkodása idején ástak volt el ide. Szász kiemelte a kádat, az aranypénzt eladta, és az árából várost épített. Mivel a hely, ahol a kád el volt ásva, berek volt, és a megtalálót Szász-nak hívták, a város neve Berekszász lett, ami később – nem tudom, kinek a hibájából – Beregszásszá módosult.

(29. oldal)

Ilyen a táj, ezek a népek lakják: de hogyan jelenik meg a regény lapjain a kárpátaljai kisebbségek helyzete a Monarchián belül? Azt kell mondani, az anekdotikus előadásmód mögött történelmi valóság is húzódik.

Ruszin, tót és zsidó a magyar Kárpátalján

A regény lapjain a magát magyarnak érző és valló kisfiú, Bálint Géza és magyar barátai egyszer csak – egy játék hevében – jól elverik Mikolát, Géza ruszin dadájának fiát. Amikor az esetre fény derül, Géza nagybátyja, a szefárd zsidó Szevella Fülöp bácsi kéri számon unokaöccsén az esetet:

– Miért vertétek meg Mikolát? – kérdezte nagyon szigorúan Fülöp bácsi, mikor magunkra maradtunk.

[...]

– Mert ruszin! – mondottam.

– Mert ruszin? – csodálkozott Fülöp bácsi. – Hát ez ok arra, hogy megverjétek?

– Ok! – feleltem én, félelmemben kiabálva. – Mikola ruszin, és mi magyarok vagyunk.

– Hm. Szóval csak azért vertétek meg Mikolát, mert ruszin. Ti viszont magyarok vagytok? Nem rossz! És mondd, Géza, te minden ruszint meg akarsz verni, csak azért, mert magyar vagy?

– Minden ruszint! – feleltem önmagamat dühbe lovalva –, és mindenkit, aki nem magyar.

– Jó terv, okos terv – így Fülöp bácsi. – Nos, kezdd el! Amint tudod, én zsidó vagyok. Spanyol zsidó. Tehát nem vagyok magyar. A nénéd osztrák. Tiroli osztrák. Szintén nem magyar. A dadád ruszin, és ruszin Mikola apja is, aki ma a hátán hozott ki a vízből. Azt hiszem, egyelőre elég. Rajta magyar! Verj el minket!

(41. oldal)

Ruszin szállásterület a Kárpátokban
(Forrás: Wikimedia Commons / Участник / CC BY-SA 2.5)

Talán nem kell napjaink nagy formátumú politikusaira utalnunk, elég, ha azt mondjuk, az első zsidótörvény megalkotója, Imrédy Béla miniszterelnök saját csapdájába esett bele akkor, amikor kiderült, dédszülei között bizony van zsidó, noha mások mást mondanak.

A kárpátaljai társadalom legszegényebb és legalsó rétegeiben élő ruszinok nemzeti eszmélésére későn és nehéz helyzetben kerül sor: a történelem nem éppen kesztyűs kézzel bánik a peremterületen élő népességgel, annak viharaiban kevés lehetőségük van a nemzetté formálódásra.

Egy híres ruszin: Andy Warhol 1977-ben
(Forrás: Wikimedia Commons / Kightlinger, Jack E., White House photo)

A híres ruszinok között megemlítendő Bonkáló Sándor irodalomprofesszor, Hodinka Antal történész, az MTA rendes tagja, Mihajlo Ivanovics Tomcsanyij író és Andy Warhol.

A zsidók helyzetéről egy választás kapcsán olvashatunk, amikor is kiderül, hogy a szolyvai választásokon a magyarokat támogató zsidó szavazatok ellensúlyozzák a ruszin többséget. A helyi ruszin pap és Szevella Fülöp így politizálnak – Bálint Géza szemszögéből:

– A zsidók – ezt nem tagadhatja, doktor – magyarpártiak. Tűzön-vízen át együtt mennek a magyarokkal. Ez tény. És engem most csak az érdekel, hogy miért magyar a zsidó? És hogy mindig is az lesz-e?

[...]

– Hogy mindig az lesz-e? Ki lát a jövőbe? Miért válik magyarrá a zsidó? Ki ezért, ki meg azért. Az egyik, például ennek a fiúnak a nagyapja – s itt nagybátyám rám mutatott – a harctéren lett magyarrá, mikor a magyar szabadságért harcolt. A fia – e gyerek apja – már magyarnak született. Hírét sem hallotta Galileai Simonnak – és Rákóczit imádja. Az unoka – ez a fiú – elsősorban magyar és csak másodsorban ember, amit úgy kell érteni, hogy minden, amit szépnek, jónak és igaznak tart, magyarnak nevez. Így szép magyarrá lenni! Az örök hontalanok hazát nyernek. Van más út is. Van zsidó, aki azért vallja magát magyarnak, mert Magyarországon jó üzlet magyarnak lenni, holott zsidónak lenni mindenütt rossz üzlet. Ezért lenni magyarrá – csúnya dolog. De a gyerekek, az üzleti okokból magyarrá lett zsidók gyerekei már magyarnak születnek, és őszintén lelkesednek Rákócziért és Kossuthért. És ha azt vizsgáljuk, hogy a magyar miért fogadja be a zsidókat?... A magyar egyedül áll Európában, barát és rokon nélkül. Ezer esztendeje védi magát, létét, szabadságát a német ellen. Egyedül, majd mindig teljesen egyedül. Hát ne örüljön a magyar, ha jön egy nép, amelyik azt mondja: én is magyar akarok lenni, én is magyar vagyok – és együtt dolgozik, együtt harcol a magyarral?

(48–49. oldal)

A zsidóság gyors és látványos magyarosodása is szerepet játszott abban, hogy az országban élő nemzetiségekkel szemben először az 1910-es népszámlálás során sikerült 54%-os magyar anyanyelvű többletet kimutatni.

Kárpátalja nyugati határain az eddig megismert népcsoportok mellett szlovákok (a regényben több helyen tótok néven szerepelnek) is élnek. Róluk és helyzetükről különösen sokat elmond az alábbi anekdota:

Hogy a tót nem ember és a kása nem étel – ezt a két állítást, helyesebben ezt a két tagadást gyermekkoromban mindig együtt hallottam, bár mindkét mondásnak teljesen önálló története és magyarázata van. Hogy miért nem étel a kása? – mi tagadás, elfelejtettem.

Arra azonban pontosan emlékszem, hogy miért nem ember a tót.

(73. oldal)

A történet folytatása szerint a Rákóczi-szabadságharc idején egy szlovák („tótocska”) mendegélt az úton, mikor is néhány katona megállította, kérdezvén, labanc-e vagy kuruc. Rossz választ adott, elpáholták. Eztán ismét megállították más katonák, akik ugyanazt kérdezték: kuruc-e vagy labanc. Itt is rossz választ adott: elpáholták.

Fájó ülepét tapogatva kutyagolt tovább a tót, míg harmadszor is katonák állták az útját.

[...]

– Labanc avagy kuruc vagy?

– Se ez, se az – felelte a tót.

– Se ez, se az? – csodálkoztak a katonák. – Az nem lehet. Aki ember, vagy kuruc, vagy labanc.

– Aki ember – így a tót. – De én tót vagyok, és a tót nem ember.

(73–74. oldal)

Illés Béla (1895–1974)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Ilyennek festi le tehát az anekdotázó Illés Béla az első világháború előtti Kárpátalját, az ott élő magyarok, ruszinok, zsidók és szlovákok egymáshoz való viszonyát. Csak remélni tudjuk, hogy az eddigiek alapján a Kárpáti rapszódia is méltó arra, hogy a Nemzeti Könyvtár becses darabja legyen: olvasmányos, sokszínű, s talán nem éppen nemzeti önbecsülésünket rombolja. A folytatásban pedig az is kiderül, mi történik Kárpátalján az első világháborút követően, a Tanácsköztársaság ideje alatt és azt követően – továbbra is Illés Béla előadásában.

Felhasznált irodalom

Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Franklin-Társulat kiadása, Budapest, é.n.

Illés Béla: Kárpáti rapszódia. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965.

Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Argumentum Kiadó, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete, Budapest, 2010.

Komoróczy Géza: Zsidók az Északkeleti-Kárpátokban. Kárpátalja. A 16. századtól a 19. század közepéig. Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013.

Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség a dualizmus korától napjainkig. (Szerk. Bányai Viktória, Fedinec Csilla, Komoróczy Szonja Ráhel). Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013.