A beszéd kezdeti fázisától az iskolába jutásig már hatalmas különbségek alakulnak ki a gyerekek közt nyelvtudásban. Elkezdődik az iskola, és további különbségek alakulnak ki – immár tudásban, teljesítményben. Felnőttként pedig mindez már a fizetésben is tükröződhet. Úgy tűnik, e folyamatnak már a kezdete sem független a gyerekek családjának társadalmi státuszától. Tudjuk, hogy a különböző társadalmi rétegek más-más nyelvi kódot használnak, a rétegnyelvek közti különbség azonban leképezhető a szókincs méretére is. A jómódú családok gyerekei ugyanis már a kezdetektől fogva sokkal több szót és változatosabb nyelvi szerkezeteket hallanak családi körben, és mire iskolába kerülnek, sokkal nagyobb szókinccsel rendelkeznek, mint az alsóbb társadalmi osztályokból valók. Az iskola első napján tehát már nem egyenlő esélyekkel indulnak a tanulók, hiszen fejlettebb nyelvtudással könnyebb jobban tanulni. A gyerekek erről persze nem tehetnek.

Krisztián dán herceg első napja az iskolában. Mekkora lehet a szókincse?
(Forrás: Wikimedia Commons / VisitCopenhagen / CC BY 2.0)

A nyolcvanas években a Kansas-i Egyetem két gyermekpszichológusa, Betty Hart és Todd Risley híres kutatásában a szülő–gyerek interakciót hasonlította össze a különböző társadalmi osztályok között. Két és fél éven át látogattak kisgyermekes családokat, ahol havonta egy órányi, családi körben elhangzott beszélgetést vettek fel – ez összesen több mint 1300 órányi hangfelvételt jelent. Az általuk vizsgált felső osztálybeli gyerekek átlagosan 2150 szót hallottak óránként, míg a munkásosztálybeliek csak 620-at. A pszichológusok megfigyelése szerint hosszú távon ennek fontos következménye van, ugyanis minél többet beszélnek a szülők a gyerekeikkel, annál gyorsabban növekszik azok szókincse, és hároméves korukra annál magasabb lesz intelligencia-hányadosuk is.

A szavak száma mellett Hart és Risley a hallott beszéd változatosságát is fontosnak tartotta. A felsőbb osztályban elhangzó beszélgetésekre nagyobb nyelvtani változatosság volt jellemző, azaz több igeidőt, módosítót és főnevet használtak, valamint gyakrabban terelődött a beszélgetés olyan témára, melyet a gyerek kezdeményezett. Ezenkívül megfigyelésük szerint a tehetősebb családok gyerekei sokkal gyakrabban hallottak dicséretet, mint alacsonyabb sorból való társaik. Míg a jómódúaknál a gyerekek óránként 32 pozitív megerősítést és 5 tiltást hallottak, addig a munkásosztály családjaiban 12 megerősítésre 7 tiltás jutott. Arra következtettek, hogy ezek a tényezők jelentősen befolyásolják a gyerekek nyelvi képességeinek fejlődését.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Nyelvi esélyegyenlőség

Hart és Risley kutatásának egyik gyümölcse az a Providence Talks nevű program, melyet a Rhode Island-i Providence város polgármestere kezdeményezett. A program célja a bölcsődés és óvodás korú gyerekek szókincsének fejlesztése és e fejlődés kísérése, azért, hogy mire elkezdik az iskolát, ne legyen akkora szakadék nyelvi készségük terén. A vállalkozó szülőkhöz házhoz jönnek a tanácsadók, akik elmagyarázzák, hogy milyen előnyöket jelenthet a program követése a gyerekekre nézve: a bővebb szókincs legalábbis csökkenti az esélyét annak, hogy megbuknak vagy idő előtt abbahagyják az iskolát. Arra bátorítják a szülőket, hogy beszélgessenek gyerekeikkel minél többet, és hogy gyakrabban dicsérjék őket, ha új nyelvtani szerkezetet vagy új szavakat próbálnak használni. A dajkanyelvet, vagyis a gyerekekhez való dallamos beszédet vagy gügyögést pedig kifejezetten ajánlják, az érzelemdús közlésre ugyanis jobban odafigyelnek a gyerekek.

A tanácsadás hatékonyságát a szavak számának rendszeres mérésével biztosítják. A programban résztvevő családoknál minden látogatásnál hangfelvételeket készítenek egy speciális, ruhára rögzíthető felvevővel. Nemcsak azt veszik fel, amit a kisgyerek mond, hanem azt is, amit hall. A tanácsadók a hangfelvételekből készült kimutatással támasztják alá érveiket, rámutatva azokra a területekre, ahol a szülőnek jobban oda kellene figyelnie, például a pozitív megerősítés vagy a válaszkészség területén.

Hart és Risley kutatása úttörő felismeréshez vezetett, ugyanakkor számos kritikát is kapott, ami a Providence Talkshoz hasonló kezdeményezések hasznosságát is megkérdőjelezi. Először is, a mintájuk nevetségesen kicsi, mindössze pár tucat családot látogattak, általánosításuk ehhez képest nagyon erős. Másodszor a társadalmi rétegek egyáltalán nem tekinthetők homogénnak a gyerekek felé irányuló beszéd szempontjából (sem), legalábbis a LENA (Language Environment Analysis, ’nyelvikörnyezet-elemzés’) Alapítvány 329 családos mintája alapján. A LENA felmérésében bőven van példa arra, hogy a jómódúaknál a tévére és az okostelefonra több figyelem jut, mint a gyerekre, és arra is, hogy szegény családokban több beszélgetés van, mint néhány gazdag családnál.

Anya, aki olvasni és varrni tanítja gyerekeit
(Forrás: Wikimedia Commons / Wellcome Trust / CC BY 4.0)

A társadalmi egyenlőtlenséget egészen biztosan nem csak a szókincsbeli különbségek termelik újra, de a megfelelő szókincs biztosítása fontos tényező lehet a gyerekek esélyegyenlőségének megteremtésében. Az Egyesült Államokban ezért olyan nagy figyelmet fordítanak a nyelvi hátrányra, hogy már a gyermekek éhezésével egyforma súlyú problémaként igyekeznek a kampányaikban feltüntetni.

Források

The Talking Cure

Poor Kids and the ’Word Gap’