Ügyintézés, hivatalszag, hosszú sor. „Született?” „Zentán.” „Anyja neve?” „Kollár Teréz. Hosszú á-val.” A hivatalnok megütődve néz a tizenöt év körüli copfosra. „Miért, talán létezik rövid á is?” Nem állom meg mosoly nélkül. Persze. Aki hozzá van szokva, hogy ékezet nélkül írják a nevét, annak bizony létezik.

Terített asztal, morzsákat csipegető verebek
(Forrás: MTI, Czimbal Gyula)

A Magyarországot körülvevő magyarlakta területeken számtalan változatos receptje létezik, létezett már annak, hogyan szabályozzák általában a kisebbségek és konkrétan a magyar anyanyelvűek nyelvhasználatát. A menü hosszú, és mindenütt helyi sajátosságok jellemzik. A sorból talán mégis kilóg a jugoszláv nyelvpolitika, hiszen olyan ínyencségeket is kínált az ott élő nemzetiségeknek, mint például a kisebbségek nyelvén is kötelező hivatalos feliratok, a többnyelvűség előnye a munkahelyek betöltésénél, vagy a desszert: a névhasználat az anyanyelvi helyesírás szerint.

Mindezt papíron legalábbis. Elvégre az mégsem várható el, hogy egy étterem menüjén minden egyes fogás mindig megrendelhető legyen...

Előétel

A második világháborút közvetlenül követő időszakban – aligha csodálkozhatunk ezen – politikai és közigazgatási körökben igencsak feszült lehetett a hangulat, ha terítékre került a kisebbségi kérdés. 1944 őszén ugyanis a legtöbb vajdasági városban katonai közigazgatást vezettek be, Szabadkán pedig megkezdték a magyarok és svábok elleni megtorlást. A korabeli szerb újságok efféle idézetekkel öntöttek lelket a magyar, a csekély megmaradt német és a szlovák, román, ruszin, cigány lakosságba: „a vajdasági szerbek gyilkosait eléri a megérdemelt büntetés” (Borba, 1945. január 4.).

Ennek megfelelően nagyjából 40 000 magyart végeztek ki, a 322 ezres német lakosságot pedig gyakorlatilag teljes egészében eltávolították: alig néhány százan maradtak a Vajdaságban. Ha ehhez hozzászámoljuk a tekintélyes menekültáradatot Magyarországra, máris másféle tálalásban láthatjuk a vajdasági nyelvpolitika lehetőségeit: egy jelentősen lecsökkent létszámú kisebbség tudniillik jelentősen kisebb problémát is okoz.

Zsíros falatok

A véres és nyers kezdet után azonban némileg enyhült a hangulat: 1945-ben ugyanis, az akkori Európa tizedik legnagyobb országaként, létrejött az úgynevezett második Jugoszlávia. (Első Jugoszláviaként a két világháború között létezett Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot szokás emlegetni.) Ez a soknemzetiségű szövetségi állam pedig elmaradott vagy nacionalista kisebbségpolitikával aligha állhatott volna meg a nemzetközi politikában – és aligha élvezhetett volna tetemes nyugati kölcsönöket.

A friss föderációban, ahol a nemzetiségi csoportok számát az albánoktól a magyarokon át a ruszinokig vagy a bunyevácokig két kézen is nehéz lett volna megszámolni, egyedülálló helyzet alakult ki. Egyrészt még igencsak jól emlékezhettek a (bármilyen) kisebbséghez tartozók, különösen a magyar nemzetiségűek, hogy mivel járt nyíltan vállalni származást és anyanyelvet közvetlenül a háború után.

Ezért sokan, ha csak lehetett, „önként” asszimilálódtak – erre pedig nagyszerű lehetőség nyílt például azzal, hogy népszámlálás alkalmával a nemzetiségi státusz helyett a vajdasági kisebbségiek is választhatták a „jugoszláv” kategóriát. Ezzel párhuzamosan viszont a rendszer a környező államok lakói előtt ismeretlen, széleskörű kisebbségi jogokat biztosított – olyan kuriózumok kerültek a választékba, amelyekről a Felvidéken vagy Erdélyben csak korgó hassal álmodozhattak a határon túli magyarok.

Terülj, terülj, asztalkám

A kisebbségieknek elméletben már az 1946-os alkotmány is biztosította például az anyanyelvi oktatást, akárcsak a nyelvek egyenjogúságát. Ugyanez az elv az 1963-as alkotmányban is felbukkant, a gyakorlatban azonban nem sok nyoma volt, hiszen a kommunista-szocialista eszmékhez jobban illett az egyformaság, mint a sokszínűség. Így nagyobb hangsúlyt is kapott a „nemzet” egységesítése. Ennek nagyszerű példája az a helyesírási (!) szabály, ami szerint a magyarlakta városok nevének a szerb kiejtésnek, de a magyar írásmódnak megfelelően kellett a magyar újságokban, tankönyvekben szerepelnie: így nagyanyáink korosztálya Szabadka, Újvidék vagy Zenta helyett Szuboticára, Noviszádra vagy Szentára utazhatott látogatóba.

A jegyet viszont valószínűleg magyarul is kérhették – az 1974-es alkotmány ugyanis, amely autonóm tartománnyá avatta Vajdaságot, köztársasági jogokkal is felruházta az országrészt, és szuverén jogokat biztosított a nemzetiségeknek. Törvénybe foglalta a nyelvek egyenjogúságát, ami annyit tett, hogy a kisebbségieknek az állami szervek előtt, a közintézményekben vagy az oktatásban egyformán joguk volt az anyanyelvüket használni. A Vajdaságban (a többség nyelve mellett persze) a hivatalos nyelvhasználat a magyar, a román, a szlovák és a ruszin nyelvre, az írásmód pedig a cirill ábécé mellett a latinra is kiterjedt.

A hab a tortán...

Érzelmi szempontból a legfontosabb tényező talán mégis az volt, amivel másfél évtizeden keresztül büszkélkedhettek a vajdaságiak: hogy a nevüket a saját nyelvük helyesírása szerint írhatták le. Micsoda apróság a nyelvek egyenjogúságának nagyszerű eszméjéhez képest! Mégis, a későbbi enyhén szólva is kisebbségellenes szabályozásokhoz, ínséges időkhöz képest igazi lakoma volt ez, különösen a vajdasági magyarok (a térség legnagyobb lélekszámú kisebbsége) számára.

Nem mellékes persze az sem, hogy két módja is akadt annak, hogy a diákok még felsőfokon is legalább részben magyarul tanuljanak. A „lektorátus” a szakterminológiát és a szaknyelvi gyakorlatot biztosította, a „párhuzamos oktatás” pedig annyit jelentett, hogy a tárgyak egy részét szerbül, a másik részét az anyanyelvükön hallgathatták az egyetemisták és főiskolások. Ma erre egyedül annak van lehetősége, aki magyar szakos tanárnak vagy tanítónak képzi magát.

...és a feketeleves

Mesés ígéretek, ínycsiklandó illatok – kérdés persze, mi kerül valójában az asztalra.

A párját ritkító és a térségben forradalminak számító kisebbség- és nyelvpolitika sem volt fenékig tejfel: a széleskörű jogokért „cserébe”, ha elméletben és feketén-fehéren nem is, a gyakorlatban nagyon is korlátozta például az anyaországi kapcsolatokat. Nem támogatta a nemzetiségi alapon létrehozott szervezeteket, és igazi műgonddal választotta ki a megfelelő (és ideológiailag megfelelően elkötelezett) vezetőket a nyelvhasználathoz kapcsolódó, „szellemi” pozíciókra: az újságok, kiadók vagy épp iskolák élére. A legtöbb nemzetiségi kiadvány évtizedeken keresztül cenzúrázva jelenhetett csak meg.

A cukormáz alatt kissé penészes a sütemény.

Pedig az igazán keserű feketelevest végül a kilencvenes években szolgálták fel.