Olvasónk a Népszava egy cikkével kapcsolatban kérdez bennünket:

Azt szeretném tudni, hogy helyes-e így, ilyen elítélő szempontokat, tanítani? Ha igaz a hír... És amennyiben nincs a szöveg után/előtt a Bibliára való utalás, hiszen elvileg erkölcstan kapcsán taníthatnak a Bibliában szereplő erkölcsről, vagy a katolikus egyház – hivatalos álláspont szerinti? – nézőpontjáról... Csak feltételezem, ezt fel kellene tüntetni a szövegben... (Vagy a tankönyvíróknak nem kell forrásmegjelölés? Ők szabadon fogalmazhatnak meg bármit?! – mintha az egyedüliként helyes nézőpont lenne?)

Nem igazán értjük, miért éppen nekünk kellene állást foglalnunk, azt pedig pláne nem hisszük, hogy nekünk kellene megmondani, hogy mi a helyes. De ha már ezt a kérdést kaptuk, igyekszünk világossá tenni, mit is gondolunk ezekről a kérdésekről.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Olvasónk kérdése feltehetően a cikk melletti keretes anyagra vonatkozik:

”A házasságon kívüli nemi érintkezés bűn” – áll egy hetedikes erkölcstankönyvben. A „Bűnök a nemiségben” című fejezet szerint ezen a téren „az követ el bűnt, aki tudatosan szembefordul azzal az értékrenddel, amelyet Isten kíván. Nem adhatunk laza, a hitet semmibe vevő emberek véleményére a nemi erkölcs dolgában”. A szöveg, amelyet vélhetően egy katolikus hittankönyvből vettek át, nemcsak a házasság előtti szexet, hanem a válást is bűnként jelöli meg, csakúgy, mint a homoszexualitást. Sőt, a szöveg szerint „az internet is a nemi erkölcs elleni bűnöknek egyik terjesztője lett. Óvakodnunk kell azoktól, akik gyermekek megrontásával próbálkoznak (pedofília). Nem tarthatjuk elfogadhatónak az azonos neműek közeledését sem. Ezt már az Ószövetség is keményen elítélte. Ha nem betegség, hanem tudatos bűnelkövetés áll az eltévelyedés hátterében, akkor nagyon súlyosan vétenek az elkövetők.”

Először is, úgy gondoljuk, hogy az a szülő, aki erkölcstanra, és nem hittanra íratja be a gyerekét, az kifejezetten azt szeretné, hogy ne valamelyik egyház álláspontját tanítsák a gyerekének. Ez persze nem jelenti azt, hogy az erkölcstankönyvekben ne szerepelhetnének az egyházak tanításai – csak éppen nem az egyedüli igazságként. Az iskolai tantárgyak általában egy-egy tudományágnak felelnek meg: az erkölcstan mint tudomány nem megmondja, hogy miként viselkedjünk, hanem azt vizsgálja, hogy a különböző kultúrák, vallások, embercsoportok mit gondolnak a helyes viselkedés szabályairól. Az erkölcstannak mint tantárgynak az erkölcsi kérdésekről való gondolkodásba kell bevezetnie, nem pedig egyfajta erkölcsi értéket sugallnia.

Az erkölcsről való gondolkodás képességének fejlesztése segítheti a gyereket abban, hogy kialakítsa saját erkölcseit. Az erkölcsi szabályok nem egyszerű vezérelvek, amelyeket mindig és mindenáron követni kell: mivel gyakran konfliktusba kerülhetnek egymással, azt kell megtanulnunk, hogyan rangsoroljuk őket, mikor melyiket milyen mértékben szeghetjük meg annak érdekében, hogy a másiknak eleget tegyünk. Fontos az is, hogy a szabályszegéseket önmagunkban utólag rendezni tudjuk – ez a képesség nem egyszer szó szerint életbevágóan szükséges lehet.

A fenti szöveggel nem egyszerűen az a probléma, hogy az egyház álláspontját közvetíti, hanem az, hogy azt is rosszul teszi. Először is a kérdésbe belekeveri a pedofília problémáját, ami ugyan valóban fontos kérdés, de ebben az esetben a tanuló mint áldozat lehet érintett, nem pedig mint az erkölcsi szabályok megszegője. Ha már az erkölcstanban említik, akkor arra lenne célszerű kitérni, hogy amennyiben a diák szerencsétlen módon egy ilyen ügy áldozatává válik, akkor abból a lehető legkisebb sérüléssel kerüljön ki – például ne vádolja magát. Az erkölcsi ítélet fontos része ugyanis az is, hogy megtanuljuk felismerni, mikor nem a mi felelősségünk az, ami történt, és ne keserítsük önváddal még jobban az életünket.

Silánynak mondható az idézett szöveg érvelése is. Ha például tényleg egy katolikus hittanból származik, akkor az semmiképpen nem lehet érv, hogy „az Ószövetség is keményen elítélte”. Az Ószövetség tiltja a tetoválást és a sertéshús fogyasztását is, katolikus vallás szerint azonban ezek nem számítanak bűnnek. Sőt, az Ószövetségben leírtakhoz a zsidó irányzatok sem ragaszkodnak minden esetben, például nem alkalmazzák a halálbüntetés gyakorlatát. Ezzel szemben az Ószövetségben teljesen természetes módon szerepelnek olyan szokások, melyeket ma – esetleg néhány ritka kivétellel – sem a zsidó, sem a keresztény hívők nem gyakorolnak: ilyen például a többnejűség.

Ki veti az első követ?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Sajnos nem csupán az érvelés minőségét, hanem a hiányát is felróhatjuk az idézett szövegnek. Egy katolikus hittantól is elvárhatnánk, hogy az erkölcsi ítéleteket összefüggéseikben mutassák be. Például ha el akarják ítélni a homoszexualitást, akkor arra mutassanak rá, hogy az egyház szerint a házasságon kívüli szex bűn. Arra a kérdésre, hogy miért nem házasodhatnak azonos neműek, lehet azt válaszolni, hogy azért, mert a házasság célja a gyermekáldás. Persze ebben az esetben is választ kell tudni adni az olyan kérdésekre, hogy akkor mi van azokkal a heteroszexuális házastársakkal, akiknek nem lehet gyerekük, vagy akik nem akarnak gyereket. Ettől persze még nem kell minden miértre megmondani az azértet – illetve bizonyos esetekben lehet azt mondani, hogy azért, mert így hisszük, mert ez a hagyomány, vagy mert itt és itt ezt írja a Biblia (és számunkra ez a rész fontos, más részeket viszont figyelmen kívül hagyunk). Erkölcsi ítéleteink nem mindig megokolhatóak, de az erkölcstan egyik feladata éppen az lenne, hogy segítsen felismerni az összefüggéseket ott, ahol vannak, illetve ráismerni azokra a pontokra, amelyek önkényesek.

Végül pedig úgy gondoljuk, hogy az erkölcstan alapvető feladata az lenne, hogy megtanítsa, miképp rendezzük magunkban a saját életszemléletünket, hogyan döntsük el, hogy mi magunk milyen elveket kövessünk. Nem okos dolog, ha az erkölcstan (vagy a hittan) oktatása azt célozza, hogy hogyan ítéljünk meg másokat (és rettegjünk attól, miért fognak mások elítélni minket). Ráadásul a gyerekben zavart, egyenesen sérüléseket okozhat, ha az erkölcstantanár akár öntudatlanul is, de bűnösnek bélyegzi a szemében ismerőseit, rokonait, a család barátait csak azért, mert azok homoszexuálisok – vagy akár a gyerek szüleit is azért, mert nem házasodtak össze vagy elváltak.

A tolerancia nem valamiféle liberális maszlag, hanem keresztény alapérték:

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!  Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.  Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?  Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Mt 7:1–5)

Forrás: Wikimedia Commons / Hendrick ter Brugghen (1588–1629)

A keresztény irodalom számtalan olyan történetet ismer, melyben valaki egy ideig léha, erkölcstelen életet él, majd egy fordulattal erkölcsös, önfeláldozó, másokért élő emberré válik. Bár látszólag ezek az emberek hirtelen nagyon megváltoznak, valójában nem kétséges, hogy ugyanazok: azok az értékek, amelyekért később becsüljük őket, már korábban is bennük vannak. Ha csak erre gondolunk, máris nem érezhetjük úgy, hogy bárkit könnyedén elítélhetünk csak azért, mert másként viselkedik, mint ahogy azt mi elvárhatónak gondoljuk.