Sándor Klára újabb könyvben kísérelte meg a nagy mutatványt: a Nyelvrokonság és hunhagyomány, illetve A székely írás nyomában után Határtalan nyelv címen a szociolingvisztikáról, vagy ahogyan ő szereti nevezni, a társasnyelvészetről írt szakszerű, ám a nagyközönségnek is szóló művet. Hiába, a rutin – gondolhatnánk, de nem. Már korábbi ismertetéseinkben is megállapítottuk, hogy a két kötet nem ugyanazt a stratégiát követi, a harmadik pedig megint újdonságokkal áll elő.

Az új mű a korábbiaktól azért is eltér, mivel úgy készült, hogy egyetemi kurzusokon használható legyen tankönyvként. Ennek köszönhetően 15 számozott fejezetből áll (egy féléves egyetemi kurzus 15 órából áll). A kötet végén álló kifejezésmagyarázat is láthatóan a fiatalabbakat célozza meg: olyan tételek szerepelnek benne, mint Spielberg Cápa című filmje, a Csengetett, mylord?, Matula bácsi és Rémusz bácsi, sőt a Malév! Az ilyen kifejezésgyűjtemények összeállítása sosem könnyű, hiszen nehéz felmérni, hogy az átlagolvasó mit ismer, mit nem. A fenti kifejezések magyarázata indokolt lehet, hiszen a mai fiatalok tényleg nem feltétlenül ismerik Rémusz bácsit, és néhány éven belül az egyetemekre kerülhetnek azok is, akik sosem láttak Malév-gépet vagy -reklámot. Emellett is furcsa, fogalommagyarázatok között az is szerepel, mi a Halotti beszéd és könyörgés, holott erről azért az egyetemi hallgatók és a nyelv iránt érdeklődő laikusok már csak hallottak  – viszont nem szerepel például a labiális–illabiális fogalompár. (E sorok írója egyetemi hallgatókra gondolva az empirikus felvételét sem érezné túlzásnak.)

A 15 fejezettől függetlenül a szöveg magával ragadóan hömpölyög végig a köteten. Ez olvasás közben kifejezetten élvezetes, egyáltalán nem éreztük úgy, hogy tananyagról van szó. Kicsit aggódni is kezdtünk azokért a diákokért, akiknek majd ebből kell vizsgázniuk, mivel úgy tűnt, ebből a nagy meséből nehéz lesz majd tételeket összeállítani. A tartalomjegyzéket újból végigböngészve azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a flow-élménytől függetlenül a fejezetek jól körülhatárolható témákat dolgoznak fel – bár a címekből nem mindig egyértelmű, hogy miről lesz szó. Megpróbáltuk minél szárazabban leírni az egyes fejezetek témáit:

1. A nyelvi sokszínűség és a magyar nyelvművelés;
2. a nyelv természete és a nyelvi sokszínűség;
3. a nyelv társadalmi tagozódás. a nyelvi változók;
4. stílus, udvariasság, tegezés és magázás;
5. diglosszia: egy nyelv két változatának együttélése;
6. kétnyelvűség;
7. nyelvcsere;
8. pidzsinek és kreolok;
9. idiolektus: az egyén nyelve; a nyelv mint hálózat;
10. nyelvhasználat és identitás, kódváltás;
11. a nyelvi változás;
12. a nyelvi relativizmus;
13. nyelv és politika: manipuláció és politikai korrektség;
14. nyelvtervezés;
15. nyelvirtás.

Látható tehát, hogy a kötet rendkívül széles témakört fed le, így a részletes ismertetést nem is kíséreljük meg, csupán a legfőbb, legaktuálisabb gondolatokat emeljük ki.

Az oldal az ajánló után folytatódik...

Hálók hálójában

A szociolingvisztika szocio- eleme nem ’társadalmi’-nak, hanem ’társas’-nak értendő. A szociolingvisztika elsősorban nem azt vizsgálja, hogy milyen az egyes társadalmi csoportok nyelvhasználata milyen, hanem azt, hogy a nyelvhasználók miként használják a nyelvet. Sándor Klára szerint a szociolingvisztika nem is a nyelvészet egy szakterülete, hanem inkább egyfajta nyelvszemlélet.

Bár szerkezetileg a kötet nem erre a gondolatra van felépítve, a mű legalapvetőbb gondolatának mégis azt tekinthetjük, hogy a nyelv hálózatszerű, méghozzá több szempontból is: hálózatot alkotnak a nyelvhasználók és a nyelv elemei is, de a nyelv az agyunkban is egyfajta hálózatként épül fel, ráadásul a nyelvhez kapcsolódó idegpályák nem különülnek el az agy egyéb funkcióit ellátó idegpályától. Mindebből következik a nyelv állandó dinamikája, változása és sokszínűsége, és ebből következik az is, hogy a nyelv nem szabályozható. A cikkünk címéül választott gondolat is ebből következik. A nyelvművelők gyakran hivatkoznak arra, hogy nyelvi normák követése ugyanúgy elvárható, mint az öltözködési illemszabályok betartása: meg lehet tanulni, hogy öltönyhöz nem veszünk fehér zoknit. Csakhogy a zoknival szemben a nyelvi formák az agyunkban vannak, szoros kapcsolatban érzéseinkkel, élményeinkkel, kötődéseinkkel – éppen ezért tudatosan nem is szabályozhatjuk őket.

Egyetemi hallgatók beszámolói nyelvi alapú kirekesztettségükről

„Amikor nem vagyok otthon, próbálok úgy beszélni, hogy kerüljem az ö-t tartalmazó szavakat, nehogy elrontsam véletlenül. Tehát miközben beszélek, azon gondolkozom, hogy majd nem azt mondom a következő mondatban, hogy pénteken megyek haza, hanem hogy pénteken utazom haza.”

„Órán egy szöveget kellett felolvasnunk. Az egyik lány értékelésekor a tanár elmondta, hogy ö volt a legjobb közülünk, a legérthetőbb, legértelmesebb felolvasást tőle hallotta, de négyest ad neki amiatt, mert kiejtésén érződik a tájszólása. Azt is hozzátette, hogy a tájszólás szép, nem szabad kiirtani.”

„Az egyik szegedi elitiskolában a magyartanár a hatodikos gyerekeknek azt mondta, ne suksüköljenek, mert úgy a cigányok beszélnek.”

Általános iskolában, ha valaki az E/1 személyben nákot használt, beléptették a »hatökör klubba«: tagja minden tanuló, aki egyszer is kiejtette a »játszanák« szót és társait. Hibánként 1 FT fizetendő mint tagsági díj. Ha valaki azt mondta órán, hogy hítfű, píntek, akkor a tanár azt mondta neki: »Apád paraszt volt, te is az maradtál.«”

„Nálunk általános iskola alsóban az, aki helytelenül beszélt, szólalt meg órán, egy nagy, piros, madzagon lógó nyelvet kapott a nyakába. Addig hordta ezt, míg valaki más nem vétett a nyelv szabályai ellen.”

A kötetben kiemelt szerepet kap a nyelvművelés és a lingvicizmus (a nyelvi alapú megbélyegzés) kérdése. Ez valószínűleg szükségszerűségből alakul így: ma Magyarországon ez az aktuális szociolingvisztikai probléma. (Emellett esik szó a magyar nyelvterület más problémáiról is, a szerző kiemelten foglalkozik a burgenlandi és csángóföldi nyelvcserével.) Magyarországon alakult ki az az abszurd helyzet, hogy a nyelvművelők, akik figyelmen kívül hagyják a szociolingvisztikai kutatások eredményeit, saját tevékenységüket a szociolingvisztika körébe sorolják, azzal érvelve, hogy ők segítik hozzá az embereket a társadalmi érvényesüléshez, melynek elengedhetetlen feltétele a norma követése. (Valójában persze azért „elengedhetetlen feltétel”, mert a nyelvművelők évtizedek óta ezt sulykolják.) A nyelvművelővel szemben a nyelvész szakember nem helytelennek (vagy egyedül helyesnek) nyilvánít kifejezéseket, hanem elmondja, hogy használatának mi a hatása: például rasszista, szexista vagy más módon megbélyegző. A közösség (illetve az egyének külön-külön meghozott) döntése, hogy ezek után kerüli-e e kifejezéseket, vagy sem. A politizáló nyelvészek nem a nyelvhasználatba, hanem a társadalmi folyamatokba szeretnének beavatkozni.

A nyelvtervezés sem azt jelenti, hogy a nyelvész megmondja, mi a helyes. A nyelvtervezés egyik területe, a státusztervezés nem is érinti a nyelvi formákat, inkább arról szól, hogy egy nyelv az élet milyen területein kap helyet: hivatalos, oktatási nyelv-e, hol használható vagy hol kell biztosítani a használatát stb. A másik terület, a korpusztervezés már közelebb áll hozzá: ide tartozik például a helyesírás kialakítása, a nyelvtani normák meghatározása, a tudatos szókincsbővítés. A meghatározás itt azonban csak annyit jelent, hogy mi kerül a szótárakba, nyelvtanokban – attól még, hogy a tankönyvekben nem suksülőformákat használunk, nem kell a suksülést helytelennek minősítenünk, a suksükölő gyerekeket „kijavítanunk”, a suksükölő felnőtteket tahónak bélyegeznünk. (A „hivatalos” formának enélkül is magasabb lehet a presztízse, és könnyen terjedhet.)

Csipetnyi egzotikum

A kötetben szereplő számos érdekesség közül még egyet szeretnénk kiemelni. A hagyományos felfogás úgy tartja, hogy a pidzsin nyelvek egyszerű és nem megszilárdult  nyelvtanú, korlátozott használatú nyelvek, melyeket senkinek nem anyanyelve. Amikor azonban megszületnek azok a generációk, melyek már anyanyelvként sajátítják el, a nyelvtan komplexebbé, a szókincs gazdagabbá válik, és teljes értékű, a kommunikációs helyzetek széles körében használatos nyelv jön létre, a kreol (ezt a folyamatot nevezzük kreolizációnak). Erről már több cikkünkben szóltunk.

Sándor Klára ír olyan kutatási eredményekről, melyek ezt megkérdőjelezik. Ezek szerint a a pidzsinek és a kreolok egészen másképp jönnek létre. A pidzsinek kereskedelmi kapcsolatok során jönnek létre, úgy, hogy megpróbálják a tolmácsoktól ellesett kifejezéseket használni. Időnként ezek a nyelvek valóban teljes értékű nyelvvé fejlődhetnek, azaz végigmehetnek azon a folyamaton, amit hagyományosan kreolizációnak nevezünk. A kreol nyelvek viszont elsősorban ültetvényeken alakulnak ki, méghozzá úgy, hogy a gyarmatosítók nyelve a rabszolgák nyelveinek hatására folyamatosan távolodik az eredeti formájától (ennek eredménye, hogy élesen nem is különül el tőle, hanem számtalan átmeneti változat található a kiinduló nyelv és a „tiszta kreol” között).

Tudomásunk szerint ezek az eredmények most jelennek meg először a magyar nyelvű (ismeretterjesztő) irodalomban.

Szeplők

Sajnos a világon semmi nem tökéletes, ennek a műnek is vannak szépséghibái. Szerencsére ezek nem érintik a kötet központi témáját. Egy komolyabb hiányérzetünk támadt: bár a kötet a szociolingvisztikáról szól, a nyelvszociológia fogalma fel sem merül. Vannak akik szinonimaként használják a nyelvszociológia és a szociolingvisztika szakszavakat, mások szerint a nyelvszociológia a társadalmat vizsgálja nyelvi, míg a szociolingvisztika a nyelvet társadalmi szempontból. Bármit is gondol erről a kérdésről a szerző, egy olyan kötetben, amely szociolingvisztikai bevezető kurzusok tankönyveként is szolgálni kíván, erre a kérdésre mindenképpen célszerű lett volna kitérni. (A szerző maga is tartott kurzust Nyelvszociológia címen.)

Ha már a szakkifejezéseknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a kötetben az alapnyelv terminus ’az a nyelvváltozat, amelyet elsőként sajátítunk el, és a legkisebb beszédrefigyeléssel, a legtermészetesebben beszélünk’ jelentéseben szerepel. Bizonyára van, ahol szerepel így is, de a nyelvtudományban az alapnyelv régóta bevett kifejezés a rokon nyelvek közös ősére, előzményére – erre legalább mellékesen jó lett volna utalni. Érdemes összevetni a nyelvjárás és a dialektus magyarázatát a szószedetből:

nyelvjárás: Meghatározó földrajzi területre jellemző nyelvi jegyeket  mutató nyelvváltozat, amelyet beszélői nem tekintenek önálló nyelvnek. [...]

dialektus: A klasszikus nyelvjáráskutatásban a földrajzi nyelvjárások neve. A társasnyelvészet nem tartja szétválaszthatónak a nyelvi földrajzi és társadalmi változatosságát, ezért ebben az értelmezésben a dialektus egyszerűen nyelvváltozatot jelent, amely nem földrajzi vagy [kiemelés a kötetben] társadalmi jegyek jellemeznek, hanem a kettő elválaszthatatlan egysége.

Mi ezzel a probléma? Akkor érthetjük meg, ha megpróbáljuk lefordítani angolra (arra a nyelvre, amelyen a társasnyelvészet megszületett, és amelyen leginkább művelik). A nyelvjárás és a dialektus megfelelője egyaránt a dialect. Bizonyára a társasnyelvészek elkezdték használni a dialect szót abban az ételemben, ahogy itt a dialektus alatt szerepel, de ettől még ez a szó éppúgy fordítható nyelvjárásra, mint dialektusra. Szoktunk is olyanokat mondani, hogy „az én nyelvjárásomban ez így van” vagy „az én nyelvjárásomban ilyen nincs”, még akkor is, ha egyébként városban élünk és a köznyelvihez hasonló nyelvváltozatot beszélünk. Persze mondhatnánk azt is, hogy a két értelem megkülönböztetésére érdemes a két kifejezést külön-külön lekötni, de ha ez a szakterület vezető nyelvére fordításkor problémát jelenthet, akkor aligha érdemes – főleg akkor, ha tudományunk eleve tagadja, hogy az egyik értelemnek (azaz a csak földrajzi alapon elkülönülő változatnak) realitása lenne.

Nem tartjuk célszerűnek egy ismeretterjesztő kötetben vagy tankönyvben egy olyan mondat minden további kifejtés nélküli odavetését, mint hogy „ha van valami, ami tövestül csavarja ki a nyelvi családfák vaskos törzsét, akkor az a kreol nyelvek puszta léte”.  A családfaelméletet rengeteg dilettáns kritika éri, ami persze nem jelenti, hogy a szerző ne kritizálhatná ezt a modellt szakmai alapon – de akkor legalább ne olyan fordulatokkal tegye, mint a dilettáns kritikák teszik (a fadöntögetés képével). Ráadásul ha a szerző valóban elvetné a családfamodellt, akkor nem beszélhetne például kelta nyelvekről, a magyar nyelv szláv jövevényszavairól vagy a török nyelvek oguz ágáról – legalábbis anélkül, hogy családfamentesen újradefiniálná ezeket a fogalmakat. A kijelentés egyébként azért is furcsa, mert a kreol nyelvek általa bemutatott fejlődése nemhogy ellentmondana a családfamodellnek (a hagyományos elképzelés is csak azt mutatja, hogy másféle fejlődés is elképzelhető), de egyenesen azt sugallja, hogy a kreol nyelvek is úgy születnek, mint bármely leánynyelv, csupán fejlődésüket erős külső hatás befolyásolja, az alapnyelvtől való távolodásuk felgyorsul.

Sajnos nem tudunk egyetérteni a szerzőnek azzal a vélekedésével sem, hogy a magyarban először a *p- > f- változás zajlott volna le, majd ezután a k- > h- – de legalábbis azzal, hogy ezt az mutatja, hogy az utóbbi változás csak a „mély hangkörnyezetben” ment végbe, illetve a folyamat hamarabb ment végbe a szó elején, mint a szó belsejében. Mindezeknek ellentmond az, hogy a folyamat bizonyos szinten végbement az obi-ugor nyelvekben is: még azokban a nyelvjárásokban is, ahol a k minden helyzetben megmaradt, jól hallhatóan különbözőképpen hangzik a két környezetben. Vannak akik ebből arra következtetnek, hogy a folyamat már az ugor korban elkezdődött – igaz, erre nincs egyértelmű bizonyíték. Az viszonyt tény, hogy az obi-ugor nyelvek egyik változatában sincs különbség a szó belseji és a szó eleji helyzet között. (Más kérdés, hogy a magánhangzóközi helyzet kedvező a réshangúsodásra, és hasonló változás végbement több rokon nyelvben is. Ezek azonban más típusú változások, más fejleményekkel, így a magyarban sem indokolt összekapcsolni a kettőt.) Az, hogy a *p- hangkörnyezettől függetlenül változott, a *k- viszont nem, nem az időrenddel, hanem a fonetikai jellemzőkkel magyarázható: a *k- magánhangzó-környezettől függő változásaira számtalan példa akad, pl. a latin, a szláv nyelvek vagy a vót történetéből, míg a *p- jellemzően magánhangzó-környezettől függetlenül szokott változni (a magyaron kívül pl. a germánban vagy nganaszanban).

Sándor Klára tényként említi, hogy volt „mély ï” (az [i]-hez hasonlóan, de hátrahúzott nyelvvel ejtett hang), és ennek hatása még ma is megvan a nyelvtanban, holott ez a magyar nyelvtörténetnek egy igen vitatott kérdése. (Akit érdekelnek az ï megléte ellen szóló érvek, annak Kis Tamás összefoglaló tanulmányát ajánljuk.) Természetesen a szerzőnek joga, hogy higgyen az ï valamikori meglétében, de mégsem tartható szerencsésnek, hogy nem utal az ezzel kapcsolatos erős kétségek létezésére.

Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy ezek nem érintik alapjaiban a könyv tartalmát, de még jobb lenne, ha ilyen tévedéseket vagy félreérthető részeket sem tartalmazna a kötet.

Belbecshez külcsín

Végül néhány szó a kiadásról is. A kötet gondos szerkesztésről tanúskodik, nem tűnt fel benne egyetlen zavaró helyesírási hiba sem. Az egyetlen apróság, amit szóvá teszünk, hogy a pidzsin elnevezés forrásának tartott ’pénzt fizet’ kifejezést magyar nyelvű ismeretterjesztő kiadványban célszerűbb lett volna a magyaros pej csin, és nem a pinjin bei chin alakban írni – az olvasók ugyanis az utóbbit aligha fogják ismerni (még akkor sem, ha a sajtóban gyakran láthatják).

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

A könyv fizikailag is példaszerű, kemény fedelű, láthatóan jól bírja a használatot, a könyvtári példányok sem fognak a harmadik kölcsönzés után darabokra esni. Egy furcsa apróságot mégsem hagyhatunk említetlenül. Legalábbis az általunk forgatott példányban szinte minden oldalon van a sorokban egy fél milliméteres elcsúszás. Az olvashatóságot ez csöppet sem rontja, ám állandó jelentkezése zavaró.

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS) Az összes hozzászólás megjelenítése Az összes hozzászólás megjelenítése